Az én maratonom

Amíg frissek az élmények, addig írok erről a maratoni történetről.
Ez a maraton 2005-ben kezdődött számomra, az élet ekkor döntött úgy, hogy errefelé fog terelgetni életem során. Kellett persze kettő és fél év, hogy futócipőt húzzak.

2005. egy szép tavaszi reggelén arra ébredtem, hogy fáj a fejem - nem tartott sokáig, csak két és fél évig. Orvostól orvosig: ct, mr, fejfájásklinikák, de semmi segítség - pontosabban az a kamionnyi gyógyszer, amit megettem, az valamennyire segített. Reggelire egy algopyrin-quarelin combó, délben jöhetett a cataflam és ezek sem mindig segítettek.

Közben a mérleg mutatója megközelítette a 130 kilót, már biciklizni is nehezemre esett. Evésre, munkára, alvásra volt energiám, a mozgás igazi ellenségemmé vált.

2007. november elsején a kötelező temetőlátogatás során történt valami: nem tudom mi, talán éreztem, ha így folytatom, hamarosan idekerülök - valamit tenni kell, hát én tettem. Hazaértünk, és mondtam a családnak, elmegyek futni... - na volt röhögés, meg cikizés persze. De akkor egyszer - azóta töretlenül mellettem állnak, támogatnak és szurkolnak nekem.

Felvettem a kis mackónadrágomat, sportcipőmet és elindultam a sötétség leple alatt futni. Hatvan - hetven méter futás, majd ugyanennyi séta. Kb. nyolcszáz métert futottam, nem volt egyszerű, de már tudtam: ez kell nekem!

Töretlenül mentem előre, növeltem a távot. Tavasszal már hat kilométert futottam heti négy alkalommal, és lemerészkedtem a sportpályára is. Itt találkoztam elöszőr Szilvivel, Anitával, Sznupival, Koloval. Valahogy odacsapódtam hozzájuk - hihetetlen volt: igazi futók voltak, akikre igazán büszke lehet kis hazánk. Nem néztek ki - valami úgy látszik összeköti a futókat, nem számít honnan jöttél, kövér vagy-e, lassan tudsz futni vagy csak kocogsz. Ekkor hallottam a Kanizsai Futóklubról is először és a kiskanizsai versenyről. Húha, verseny? - na ott a helyem!

Igen ám, de 10 kilométer, hú az nagyon sok, így növelni kell az edzések távolságát. Innentől nyolc kilométerekre nőttek a távok. Ezt már a Király-Vágóhíd-Lukoil lett az edzésterepem. (Azóta kiderült, hogy ez csak 7600 méter.)
Szeptemberben megvolt a verseny - nagy élmény volt, jó volt nem egyedül futni.

2009 januárban beléptem a klubba, aminek azóta is tagja vagyok. Tavasszal jött következő megmérettetés, a Kanizsa-Karos 19700 métere. Erre már 10 kilire növeltem edzéseim számát, és hétvégénként már futottam ennél hosszabbakat is. Áprilisban megvolt a verseny - ez már igazi férfimunka volt számomra. Az életemet Sznupi mentette meg a galamboki faluvégén azzal az isteni üveg vizével... :-)

Ezután jöttek-mentek a versenyek, sok félmaraton sok szép élmény. Ezek közül a legmeghatározóbb a 2010-es Ultrabalaton volt. Ezen csak szurkolni voltam, itt láttam az első csodákat egyéniben: 212 kilométer - na az besz..rás! - még most sem tudom felfogni, értelmezni ezt a távot. Szilvi és Józsi futott egyéniben és volt egy váltócsapatunk is. Nagyon jó kis hangulat volt, be is álltam kicsit futni. Judittal a Balatonfelvidéken, Józsival Badacsony környékén, Györgyivel Balatonmárián futottam. Itt dőlt el, hogy ennek én is részese szeretnék lenni, ezért 2011-ben már mi is indultunk klubtársaimmal. Nagyon pozitív élmény volt (sajnos a 2012-es és a 2013-as nem nyújtotta ezt az élményt, de majd a 2014-es talán).

Na de térjünk vissza a maratonhoz. Azt mondják 42 évesen egy "futó" lefut egy maratont, így hát ez lett az idei év titkos célja. Januárban Katz Rudival beszéltem, ő kérdezte, hogy a Yours Truly-n elkísérném-e, mert szeretne hosszút futni. Mondtam neki, hogy legyen, egy 30-on elkísérem. 42 km lett a vége - jó kis futás volt, sokat beszélgettünk Rudival, sokat segített megfontoltságával, amit utólag is köszönök neki.

Ezután teltek múltak a hónapok, eljött az Ultrabalaton, ahol megemlítettem Valgut Zolinak, hogy elkísérne-e egy maratonon, amire ő azt mondta: legyen, szívesen! Zágráb volt a legkézenfekvőbb: olcsó, közel van, nincs benne szint, nem lesz meleg. Nagy csönd hetekig..., majd valamikor augusztus elején egy telefon. Velős volt: "Zágráb, megyünk, készülj!" - aztán csönd. Na innentől bizsergés fogott el - két hónap felkészülés, ha menni kell, menjünk, csatában haljon meg az ember ha kell!!

Túlzásba nem vittem a felkészülést, úgy gondoltam, az az 1900 km amit ebben az évben futottam elég lehet egy 5 órás maratonra. Augusztusban futottam két félmaratont ,szeptemberben meg két 30 kilométert, amit már hála isten nem egyedül kellet futni. Mentorom Valgut Zoli és Réz Norbi végig velem volt az utam során. A második harmincasra pedig komoly csapat jött össze. Bejelentkezett hozzánk még Horváth Vili, Bekk Csabi, Barni - aki még nem döntötte el akkor, hogy maratont fut vagy egy félmaratont. Mostoha, hideg esős vasárnap reggel volt, már majdnem indultunk, amikor a sötétségből újabb két alak közeledett hozzánk: Vránics Laci és Katz Rudi. Illusztris társaság, nem mondom - mit keresek én köztük? - nem is értettem. Dupla Vasember, 24 órás ultrafutó, ultrabalatonista, ultrafutó, többszörös maratonista, egy igazi Figters... Jó hangulatú,dumcsizós futás lett belőle, próbáltuk belőni a tempót, úgy gondoltam, ha 30-ig eljutunk 6.30-as tempóban, akkor meglesz az öt órás szintidő. Közben megbeszéltük a Sparthatlonon történteket és így közösen lefutottuk mi is azt a 246 km-t.Ezt a 30 km-t akkor én Sznupinak ajánlottam magamban, hisz ő aztán tényleg megérdemelte.Ezzel a futással nagyjából véget is ért a felkészülés - nem mondom, hogy túlzásba vittem, de úgy látszik elég volt. Külön köszönet még Farkas Józsinak, aki segített egy sérülésem kezelésében, mert hát azért az sem került el.

Jöjjön hát a premier!
Vasárnap reggel hatkor indulás: csapat összeszedése, utazás - semmi különös, minden rendben volt. Nagy nehézségek árán találtunk parkolóhelyet, de hála isten nem voltunk messze a rajtközponttól. Elmentünk átvenni csomagjainkat, ott egy kicsit furcsa érzés lett úrrá rajtam: hova is álljak? - félmaraton? maraton? húha... itt fogtam igazán fel, mit is akarok - ilyen még nem volt. Itt is minden rendben volt, visszamentünk a parkolóba, öltözés, krémezés, banánnyámmogás stb.

A többiek beszélgettek, de bennem azért elég nagy volt a feszkó, nem voltam társasági ember. Reggeli kappuccsinózás, vécékeresés, közös fotózás, aztán indulás a rajthelyre. Itt még egy-két lelkesítő szó, búcsú a családomtól, a hű kísérőimtől, akik elviselik amikor elviselhetetlen vagyok. Nagyon sokat jelentett, hogy ott voltak velem. Mindenki beállt a tervezett időhöz való helyre, csak mi nem. Beálltunk leghátulra, csakhogy a rajt előtt egy perccel vettem észre, hogy valami nem stimmel. Ugyanis már felálltak az öt kilométeresek is a rajtba, akiket utánunk 10 perccel indítanak... Nagy nehezen áthámoztuk magunkat a tömegen, és éppen az ágyúlövésre értünk a helyünkre.

Visszaértünk a célterületre és hát ugye jött az ami még soha - nem befutottunk, mint szoktam, hanem elindultunk a második körre is - na néztek is az emberek rendesen! Újabb két éles kanyar, aztán jöhetett a hosszú egyenes. Teljesen jól voltam, a tempó most már a megbeszéltek szerint alakult, kevesen voltunk már a pályán, de nem zavart, jó volt kicsit magányosnak lenni. Kezdtem éhes lenni, de nem banánra, meg mazsolára - jó kis szalámis szendvics! - az jöhetett volna, de hát az nem volt, maradt a cola a frissítőnél. Innen már vittem vizet magammal, mert éreztem, hogy kevés nekem ez a frissítés.

Elértünk a fordítóig, ott megint megálltunk fényképeket csinálni - nem gondoltam, hogy 29 kilométernél még ilyenekre lesz energiám, de nagyon jól voltam. Visszafordultunk. Újabb gél, egy sótabi és haladtunk tovább - itt már sok sétáló emberrel találkoztunk, volt aki kiállt, volt aki csak megpihent. A tempónk itt már lassult, de bőven a terven belül voltunk. Közeledtünk újból a célterülethez - megint két kanyar, család szurkol, kislányom és a Zoli felesége fut velünk pár száz métert, búcsú - mi megyünk tovább.

Na most jön a fal - azt mondják 30 körül, nekem hála isten 36 kilinél jött, de az nem fal volt hanem a Himalája... Viszonylag hirtelen jött, de nem tört meg, itt kellett az agy, de nagyon. Még 15 kör a sportpályán - majdnem ezzel kezdtem a futást - mi az nekem! - igen, csak nem kilencven után...

Itt már minden baj volt, fájt mindenem, már csak cammogni bírtam, nagyon lassan mentek a méterek, azt hittem soha nem érünk a fordítóhoz ,de nagy nehezen odaértünk. Innentől már csak a magány maradt - befordultam, lehajtottam a fejem és a következő két kilométert lehajtott fejjel futottam, csak a síneket néztem, alig bírtam haladni. Itt arra gondoltam, hogy milyen lehetett a Sparthatlon befutója: szenvedés, fájdalom, küzdelem.

Negyvenegy kilométernél azonban eufórikus állapotba kerültem, tudtam: megvan! - innentől baj nem lehet, újból éreztem, hogy élek! Haladtam, nem állok meg sétálni, meg tudom anélkül csinálni!

Az utolsó 300 méteren megelőzött egy horvár 60 év körüli futó ,kondíció, kondíció mondogatta - hát az már elfogyott addigra nekem. Zoli végig ott volt előttem, mögöttem, mellettem, tudta mikor kell egyedül hagynia, mert úgysem tud már többet segíteni. Előreküldött - egyedül futottam be, küszködtem a könnyeimmel, de nem sírtam. Kislányomat láttam meg először a célban, ami nagyon jó érzés volt.