Így lettem Ironman

A gondolat - hogy egy teljes távú Ironman versenyt teljesítsek - kb. három éve pattant ki a fejemből. A futócipőt - hetente többször - továbbra sem esett nehezemre felvenni, de éreztem, hogy valamerre el kellene mozdulni. Hat teljesített maraton után fussak egy hetediket? Majd ha beesik egy különleges verseny, mondjuk New York, vagy Boston. Hehehe!  Akkor? Induljak ennél is hosszabb távon? Legyek ultrafutó? Ahhoz talán nem ideális a testalkatom és többet is kellene fogynom, mint szeretnék. Valahogy így jutottam el a triatlonig. De eszembe sem jutott, hogy valami rövidebb távon próbáljam ki magam. Gondoltam, ha egyszer belevágok, akkor az legyen a teljes Ironman táv.

Beszélgettem hozzáértőkkel, olvasgattam felkészülési terveket, tudtam, hogy ehhez több idő kell. Sokkal több, mint egy maratoni felkészüléshez. Telt az idő, majd 2015 novemberében megtörtént az elhatározás. Nevezek. Legyen a nagyatádi verseny. Közel is van, a gyékényesi tó is „kéznél” van, ami valamelyest megkönnyíti a felkészülést. A verseny honlapját látva meglepődtem, hogy már több mint 240-en regisztráltak előttem, kilenc hónappal a verseny előtt!

A nevezést követően Hans György barátomtól kértem tanácsokat a felkészüléshez. Több közös futás közben szóba kerültek a szükséges edzésmennyiségek, a frissítési,- energia utánpótlási módszerek, a lehetséges buktatók.

Aztán elkezdtem a tényleges felkészülést!

Úszás: tudtam úszni. Úgy éreztem, hogy mellúszásban jó vagyok, ki tudnék úszni a világból. És gyorsúszásban sem süllyedtem el. Biztos, ami biztos, szakember segítségét kértem és harminc év után újra úszóedzőhöz jártam. Mint régen az általános iskolában. Fiammal közösen kezdtük el az úszást, ezért az edzőt én is csak Merci néninek szólítottam. Az első feladat az volt, hogy ússzak ötven métert mell-, majd gyorsúszásban. Ekkor jött a hidegzuhany. A mellúszásom szakértő szemnek kutyaúszás volt, a gyorsúszásom meg minden csak nem hatékony. És levegőt sem tudtam venni közben. Elsőként a mellúszásomat raktuk rendbe, ez viszonylag hamar ment. Sikerélmény! De a versenyre célszerű lenne a gyorsúszást is magasabb szintre fejleszteni. Sok-sok edzés következett, de nem éreztem, hogy fejlődnék. Sem lábtempóban, sem a levegővételben nem tudtam szintet lépni. Csalódás! Tavasszal heti kétszer ugrottam már vízbe reggel hatkor és bár haladtam az edzésprogramban, nem éreztem az áttörést. Aztán jött a nyár, a gyékényesi tó hőmérséklete elérte a kellemes szintet. Bemerészkedtem a tóba, de első alkalommal csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne süllyedjek el, és viszonylag egyenesen tudjak haladni. Tudtátok, hogy egy tó vize nem olyan tiszta, mint az uszoda medencéjéé??? És azt, hogy a tó fenekén nincs fekete vonal, ami mutatja a helyes és egyenes irányt??? Én ott ezekre rájöttem hamar. A part viszonylagos távolsága miatt a haladási sebességem is lassúnak tűnt. Aztán jött a második alkalom! A természetes víz közege már nem volt annyira furcsa, így tudtam mindarra koncentrálni, amit a sok úszóedzés alatt a fejembe vert a tréner. Pár száz méter alatt sikerült elérnem a rég várt áttörést. Kettős levegővétel mellett egyszer csak azt éreztem, hogy nem akarok elsüllyedni, az egyik mozdulat jön a másikból és ami a leglényegesebb: nem fáradtam el gyorsúszás közben! Ezután már másképp tekintettem az első számra, az úszásra. Tudtam, hogy menni fog és marad energiám a kerékpározásra és a futásra is.

Kerékpár: néha a családdal elmentünk túrázni kerékpárral. Én ekkor a nagyon kényelmes trekking kerékpáron ülve tekertem. Mivel nagyon komfortosan éreztem magam a nyergében, gondoltam a versenyen is ezzel indulok. Az elképzelés az volt, hogy lesz elég időm kerékpározásra, nincs szükségem komoly kerékpárra. Edzettem a biciklimmel, minden gond nélkül, míg Vaska Kálmán - aki reggelente mellettem úszott az uszodában, nem mellékesen Ironman - fel nem tette nekem a kérdést: Zoli, Te ezzel a trekkinggel akarsz indulni a versenyen. Én meg rávágtam: hát persze. Tök jól érzem magam a nyergében, és igazából nem is akarok sok pénzt költeni egy versenybicajra. Erre ő: adok Neked kölcsön egy országúti kerékpárt, próbáld ki, aztán beszéljünk újra. Ugyanazt a 80 km-es kört gyorsabban, alacsonyabb pulzussal, kevesebb erőkifejtéssel teljesítettem. A különbség sokkal nagyobb volt, mint vártam. Így le sem szálltam erről a bicikliről, vagyis nem adtam vissza, véletlenül nálam maradt! 

Futás: mivel viszonylag rutinos futónak mondom magam, és mert a másik két szám sok időt elvett az életemből, ezért a futás felkészülésén próbáltam spórolni. Év közben továbbra is futva jártam dolgozni, volt pár hosszabb futásom is, amikről úgy gondoltam, hogy a tervezett öt órás maratonhoz elégnek kell lenniük. Féltem, hogy milyen lesz majd a két szám után nekiindulni egy maratonnak, de úgy éreztem, hogy nem ebben a számban fogok elvérezni.

A felkészülés során igyekeztem a tervezett mozgásmennyiséget tartani. Néha volt is olyan érzésem, hogy semmi szabadidőm sincs. Úgy tűnt, hogy állandóan mozgásban vagyok. Az utolsó két hónap szinte összefolyt, de szerencsére csak néha gyötörtek olyan gondolatok, hogy: eleget edzek a versenyhez???

Aztán csak eljött a verseny napja! Reggel korán érkeztünk a gyékényesi tóhoz kísérőimmel, feleségemmel és nővéremmel. A parkolóban komoly versenyzőnek kinéző sportolók szerelték komolyabbnál komolyabb kerékpárjukat. Mit is keresek én itt??? Aztán helyre tettem az agyamat: azért jöttem, hogy magamnak, a magam tempójában teljesítsem a távot.

Egy kicsit tébláboltam, nézelődtem, amit nem tudtam megkérdeztem. Aztán már ott is álltam az úszás rajtjánál. A hivatalos mérés szerint 26,1 fokos volt a tó, így a neoprénnel nem kellett vesződnie senkinek. Nekem sem. Igaz, nem is volt ilyenem! 

Az ágyúdörgés után irány a víz! Mindenhol kezek, lábak, testek, fröccsenő víz! Jó irányba haladok? Így telt el az első úszókör kb. fele. Háromnegyed óra után értem ki a partra, gyors lejelentkezés a „csapatomnál”, aztán irány a második kör. Próbáltam „lábvízen” úszni, közben azért a helyes irányra is ügyeltem. Volt, hogy elméláztam és pár méterre már el is tértem a mezőnytől. Bosszantó volt, de haladtam. Egyre hangosabban hallottam a szpíkert a partról, megnyugodtam, az első szám letudva! 1 óra 31 perc úszás után megkerestem a kerékpáros szatyromat: sátorban - ráérős - átöltözés.

A kerékpárra felülve nem éreztem, hogy fáradt lennék az úszástól, jó érzésekkel indultam el Nagyatád felé. Még nem volt meleg, jól haladtam. Igyekeztem tartani a tervezett frissítést. A kerékpár nyergében háromszor is ettem szilárd ételt (mézes zsemlét). Ezen túl csak az iso italon, a vízen és a géleken éltem (és néha pár korty kólán).

75 km volt Nagyatádig a távolság, úgy tűnt, hamar odaértem. A csapatom ott várt rám, útközben headszettes megoldással tudtunk egymással beszélni. Három 35 km hosszú kört kellett Nagyatád környékén teljesíteni. Mindhárom körben érintettük a versenyközpontot, ahol a hivatalos frissítésen túl a csapat is adott fel minden szükséges tápanyagot. És erőt! Ekkor már meleg volt. A vizes kulacsok tartalma a fejemen, a tarkómon és a combjaimon „landolt”.

Húsz kilométerrel a vége előtt egy váltásnál leugrott a láncom, ezért egy kis szerelést is be kellett iktatnom. A hat és fél óra tekerés alatt bőven volt időm és energiám versenyzőkkel beszélgetnem. Talán ez is segített abban, hogy nem éreztem fáradtak magamat, tudtam tartani a tervezett átlagsebességet. Útközben több helyen is láttam, hogy páran kidőltek, néhányukhoz mentőt kellett hívni. A harmadik kör végén szerettem volna felkészülni a futás fájdalmainak elkerülésére pár gyógyszerrel, de annyira jól éreztem magam a verseny hevében, hogy ezt elfelejtettem. Ennek később megfizettem az árát! Pedig a csapatom mindenre fel volt készülve és mindennel el tudott volna látni.

Jól esett leszállni a bicikliről, az első pár lépés furcsa volt! Irány a sátor, ráérős zuhanyzás hangosan szenvedő versenytársakkal, átöltözés, aztán irány a futókör. Nyolcszor 5120 méter a városban. Sokkal kevesebb fájdalommal járt elindulni, mint gondoltam! Ekkor már jóval nagyobb stáb várt rám minden körben, családom és barátaim izgultak értem, és tartottak életben!

Első kör: sokszor néztem az órámra. Éreztem, hogy gyorsabb vagyok, mint kellene. Igyekeztem a sebességemet és a pulzusomat is lejjebb szorítani. Sikerült is a kör végére. Pacsi a csapattal, futás tovább. A második körben volt a hasamba egy kis csikaró érzés, egy toitoiban próbálkoztam is valamivel, ami segített is rajtam.

Aztán a harmadik kör elején éreztem, hogy a lábaim elnehezednek, fájnak. Szinte egyik méterről a másikra. Belesétáltam. Mi lehet a gond? És ekkor jöttem rá, hogy nem vettem be a kerékpár végén a bogyóimat. Mérges voltam magamra. Szenvedő, fájdalmas öt kilométer következett. A célegyenes végén leadtam a gyógyszerrendelést, amit a fordító után meg is kaptam. A negyedik kör végre, az ötödik elejére meg is volt a hatása. Újra folyamatosan tudtam haladni. A szervezetem már nem kívánta sem a zseléket, sem az ízetlen dinnyét, minden csak nagy duzzogva - néha undorral – ment le a torkomon. A kóla: na az mindig jól jött és jól is esett!

Aztán jött az utolsó kör: a csapatom is mondta, hogy ez már meg lesz, de én is tudtam, hogy amiért oly sokat készültem, végre sikerülni fog! Célba érek egy teljes távú Ironman versenyen! Igyekeztem élvezni a verseny végét, a frissítőpontoknak megköszöntem a munkájukat, a fordítónál lévő ellenőrökkel megbeszéltük, hogy ma már nem jövök többet! A város parkjában a szpíker közölte velem, hogy már csak 1250 méter van hátra számomra. Nem is emlékszem a 42. kilométerre, csak arra, hogy ráfordulok a célegyenesre, csatlakozik hozzám feleségem és fiam és együtt szakítjuk át a célszalagot! Közben pedig a hangszóróból hallatszik: Valgut Zoltán Ironman!

Sikerült! Életem első triatlon versenyén célba értem! 13 óra 15 perc folyamatos mozgás után kiengedhettem, megnyugodhattam! Megcsináltam! Szavakkal nem lehet leírni, hogy ilyenkor mit érez az ember, de a boldogság és a büszkeség mindenképp ott van az első pár gondolatban. Ezúton is köszönöm mindazoknak a segítséget, amivel hozzájárultak a sikeremhez!