KANIZSAI FUTÓ- ÉS SZABADIDŐSPORT KLUB
Gyere, fuss velünk!


Beszámoló - V. Kanizsai Futófesztivál

Játékvezetéstől az első sikeres félmaratonig…

Előzmények:

Közel 20 éves labdarúgó játékvezetői pályafutásom során rendszeresen készültem a kötelező COOPER tesztekre a Mindenki Sportpályáján, ahol együtt köröztem a hosszabb távokat teljesítő többségében ismeretlen futókkal. Őszinte tisztelettel és kicsit irigykedve figyeltem Őket kitartásukért, megszállottságukért. Én már akkor is minden tudományos edzéstervet nélkülözve, heti 4-5 alkalommal maximum 4 kiliket futottam edzésenként közepes tempóban, mely elég volt arra, hogy a 12 perc alatti futások során 3050-3200 m között tudjak futni a felméréseken. Pályafutásom vége felé egyre többször felmerült bennem, ha a 45 éves korhatár betöltése után befejezem az aktív sportot, akkor majd én is megpróbálkozom a hosszabb távú futásokkal.

Ezek voltak a terveim, melyből sajnos nem sok valósult meg 2010. áprilisáig.

A játékvezetést egy a fizikai felméréseken a rövid távú sprintek során ismételten kiújuló – ki nem pihent- sérülés miatt korábban – 2006 év végén - be kellett fejeznem. (Törökországi nyaralásból hazaérkezés másnapján bemelegítés nélkül próbáltam a COOPER tesztet felváltó új típusú – 6x40m: 6,2 mp, 20x150 m: 30 mp, közte 40 mp séta - tesztet lefutni, melynek során izomszakadást szenvedtem, melyet a nagykanizsai kórházban rándulásnak diagnosztizáltak az ultrahangos vizsgálat során, így a 6-8 hetes gyógyulási folyamat helyett 1-2 hét után már futottam)

A sors iróniája, hogy „büntetésül” a Megyeri úton - „pályán kívül fradi szimpatizánsként”- egy Újpest - Lombard-Pápa találkozó volt a búcsúmérkőzésem az országos keretben játékvezető asszisztensként.

A kényszerű befejezés után nagyon magam alá kerültem, és egyáltalán nem erőltettem a sportolást, könnyen sikerült bemagyaráztam magamnak, hogy a sérülésemet teljesen ki kell pihenni, és csak utána kezdek el ismét mozogni.

Természetesen az ilyen állapotból azért kikerülni nem olyan egyszerű, mint gondoltam volna.
Egyre többször volt túl hideg, majd túl meleg a futáshoz. Ha mégis sikerült rábeszélnem magamat a futásra, akkor mindig rövid időn belül megfájdult a vádlim melletti - belüli - izomrész, hol az egyik, hol a másik lábamon. Környezetem és én is már hipochonderként kezdtem elkönyvelni magamat, mivel a sérülések helyét megvizsgáltatva még MRI-vel sem találtak semmit. Mint később kiderült, hogy nem csak izomszakadásom volt korábban, hanem gerincsérvem is és ez okozza, okozhatja a tüneteket. „Természetesen” a neurológus is elkezdett meggyőzni arról, hogy nem leszek már fiatalabb, így lassan be kellene fejeznem a sportokat, így a futást is. Pedig csak azért kerestem fel Őt, hogy mit kellene tennem, hogy ismét fájdalommentesen futhassak, focizhassak. Igaz, masszázst, gyógytornát azért írt fel, így egy szavam sem lehetett…

Ez így ment 2009 év szeptemberéig, amikor olvastam a Nemzeti Sportban a pécsi Katona Tamás kiropraktőrről, aki focistákat kezelt és hozott sportolásra alkalmas állapotba a hozzám hasonló izomsérüléseikből. Gondoltam, ha már annyi időt, pénzt rááldoztam, hogy mozoghassak, még teszek egy utolsó kísérletet és elmegyek hozzá egy vizsgálatra. Az októberi vizsgálatból kettő kezelés lett közte 5 nap ágyban fekvéssel. Tamás ezután közölte, kb. 1 hónap múlva, óvatosan és fokozatosan elkezdhetem a futást.
Közben az időjárás miatt már csak betonon kezdhettem el a kocogást, ami nem tett jót a mozgástól elszokott izületeimnek, izmaimnak. Szerencsére az izomfájdalmaim fokozatosan megszűntek, így időjárástól függően heti 1-2 alkalommal mozogtam.
A három sportolás mentes év során a „versenysúlyom” is alaposan átalakult. 2010 év elején, egy mérlegelés során leugrottam a mérlegről, mert olyan számokat láttam, hogy megijedtem. Ekkor döntöttem el, hogy belefogok a „90 napos” fogyókúrába, melynek során sikerült leadnom húsvétig közel 10 kg-ot, így akkor 90 kg alá sikerült levinnem a súlyomat. Jelenleg 90-92 kg között ingadozik a kilóim száma.
2010-ben rendszeres olvasója lettem a Kanizsai Futóklub honlapjának, így értesültem a klub programjáról, versenyeiről, tagjainak sikereiről, érdekes beszámolóiról. Mindezt nagyon szimpatikusnak találtam, így fontolóra vettem a belépés lehetőségét. A végső lökést ez irányba a Nagykanizsa-Zalakaros futóverseny adta meg, amelyen - kíváncsiságból - kerékpárral végigmentem a futókat követve, kísérve a távon. (a táv utolsó 5 kilijén az a megtiszteltetés ért, hogy a befutóig kísérője lehettem a Farkas Editnek!) Közben személyesen megtapasztalhattam, hogy milyen hangulatos az ilyen verseny. Olyan embereket láttam futni, akiről őszintén mondva nem gondoltam előtte, hogy képes ekkora távot teljesíteni. Ekkor döntöttem el, én is elküldöm a jelentkezésemet és a tagdíjamat a Kanizsa Futóklubnak.



Felkészülésem a versenyre:

Fogyókúra mellett is kocogtam, de az igazi felkészülésem csak májusban kezdődött. Sajnos időnként elfeledkeztem a fokozatosság betartásáról, hiszen szinte a nulláról kellett kezdenem a futást. Ezért több alkalommal különböző sérülések (húzódás, ágyék, talp, sarok, achilles, visszér) miatt összesen 35 napot kellett kihagynom a versenyig. Ismételten nélkülözött minden tudományosságot a felkészülésem, hiszen az általam kigondoltak szerint próbáltam edzeni. Kettő nap futás után, egy nap pihenőt tartottam. (Kéthetente masszázsra is jártam) Ezt váltogattam periódikusan. Napi futómennyiségem általában 10 km volt, ha nem volt semmi problémám. Különböző edzésterveket természetesen nézegettem, ahol fartlek és dombfutások színesítették az edzéseket, de én ezekre gondolni sem mertem, mivel a hirtelen terhelés amúgy is megviselte a szervezetemet. Így maradtak a monoton futások. Hosszabb távú futásokat három alakalommal sikerült teljesítenem. Júliusban a MSP-n futottam 16 km-t megállás nélkül. Augusztusban kétszer: először a régi 7-sen futottam a Péterfaitól a Csapi elágazóig és vissza, majd másodszor a Kiskanizsa-Fityeház oda-vissza távolságot teljesítettem részletekben. Az utolsó kettő futás közben újabb nem várt problémával kellett szembesülnöm. Mindkétszer délelőtt futottam és futás közben meg kellett látogatnom az út melletti kukoricást... Próbáltam készülni erre a problémára is, pl: időben reggeliztem, de nem sikerült egyszer sem 10 óráig lebonyolítani a mellékhelyiséges akciót.
A felkészülésem alatt végig benne volt a tudatalattimban a sérüléstől való félelmem, ezért csak szeptember 4-én neveztem a félmaratonra.
Erre fel, szeptember 6-án megfájdult edzés közben a lábamban egy visszér, ezért a versenyig csak 2x4 km-t ( közben éreztem is, meg nem is a fájdalmat) tudtam kocogni, közben mindenféle csodakenőccsel és jegeléssel kezelgettem a fájdalmas szakaszt és azon „görcsöltem” nehogy kárba vesszen a felkészülésem során lefutott 500 km és nehogy már ne tudjak indulni első félmaratonomon egy ilyen probléma miatt.
Megpróbáltam az étkezésemre is odafigyelni a verseny hetében, így az utolsó 3-4 napban szinte csak tésztát fogyasztottam mindenféle formában.
Verseny előtti napon még segítettem a nevezési helyszínt berendezni, ahol szerencsémre a Lubics Gyurival sikerült a sérülésemről néhány szót váltanom ( ezúton is köszönöm a felvilágosítást ), mely után kicsit megnyugodtam és ekkor döntöttem el véglegesen, hogy másnap mindenképpen elindulok az első versenyemen.

Első félmaraton versenyem napja:

Korán, fél 6-kor ébredtem egy kevésbé nyugodt alvást követően. Időjárás semmit sem változott este óta, vagyis elég rendesen esett az eső. Többszöri mellékhelyiségi látogatással töltöttem el az időm nagyrészét, sajnos nem sok eredménnyel, pedig mindenképpen el akartam kerülni a verseny közbeni „kukoricatábla” látogatást. Azért maradt időm reggelire megenni egy szendvicset, elkészíteni az isoitalomat, szőlőcukromat, stb.
A 8 órai 50 km-es rajtra kimentem a starthoz, mert nem tudtam eldönteni a versenyen viselendő ruházatomat. Gondoltam a profik csak tudják milyen szerelésben kell ilyen körülmények között futni. Sajnos nem lettem a látottaktól okosabb ez ügyben, mert nagyon vegyes volt a kép. Gyorsan haza és mivel fél 9-ig nem sikerült számottevő eredmény elérni a mellékhelyiségben, úgy döntöttem futok egy 1,5 km-es kört a lakótelepünk körül, hátha annak hatására beindul a bélműködésem. Tévedtem, ez sem segített. Gyors zuhanyzás, stb után öltözködés (rövidnadrág, rövid ujjú poló), majd ismét „trónolás”, emiatt késve ( ¾ 10) indultunk a feleségemmel a kiskanizsai rajthoz. Útközben vettem észre, hogy a nagy kapkodásban otthon maradt az órám… Adrenalinom az egekbe szökött hirtelen, és bevallom kiabáltam is „egy kicsit” magammal vezetés közben. Úgy éreztem magamat, mint egy játékvezető, aki otthon felejtette a sípját és anélkül kellene vezetnie a mérkőzést. A rajt előtt kb. 5 perccel sikerült odaérkeznünk a starthelyre. Csak egy kicsi kocogás volt a bemelegítésem. Próbáltam koncentrálni és megnyugodni, amikor eszembe jutott egy nemrégen olvasott idézet részlete, amely már akkor nagyon megfogott és pontosan így hangzik: "Ne gyötörjön félelem egy nagy verseny előtti bemelegítésnél! Valószínűleg megtettél minden tőled telhetőt az edzéseiden, ha pedig nem, akkor sem tudsz már mit tenni."
Megijedni sem volt időm, máris elindult életem első félmaratoni versenye. Fazekas András futókollégával indultunk neki együtt a távnak, így az Ő órájára támaszkodva tudtam ellenőrizni az időmet. Amit minél későbbre szerettem volna halasztani gyorsan bekövetkezett, szinte az első mély tócsába beleléptem. Cipőm, zoknim átázott, de érdekes, hogy nem is érdekelt különösebben. Próbáltam eltalálni az iramot, hiszen nem akartam nagyon elfutni az elejét. Frissnek éreztem magamat, nem fájt egyelőre sehol, könnyen ment és jól esett a futás, Az első három km-en én diktáltam az iramot, mert az Andrásnak kicsit nehezebben melegedtek be a lábai. Futás közben eszembe jutott, hogy csak ne akarjak többet hirtelen elérni, mint amit elterveztem. Szerettem volna úgy teljesíteni biztonságosan és sérülésmentesen a távot, hogy minél kevesebbet szenvedjek. Az idő másodlagos, majd táv közben úgy is kiderül, hogy mire is leszek képes e napon.



Az időeredményünk a vártnál már az elején is jobb volt. (05.17, az első km) Gondoltuk hogy, ez gyors lesz, próbáltunk lassítani, de csak átmenetileg sikerült. Viccelődtünk is, hogy így legalább lesz annyi idő megtakarításunk, amiből tudunk majd visszafelé veszíteni. Útközben többen ( Tóth Niki, akit láttam futni a Sárvár - Kőszeg távon ) elfutottak mellettünk és mi is elhagytunk néhány ismeretlen és ismerős (Tuboly Kingát és kerékpáros kísérőjét Ildit ) futót. Nem próbáltunk versenyezni senkivel, csak a saját tempónkban futottunk, hiszen nem tudtuk ki milyen időt tervezett magának. Az eső közben fokozatosan elállt. Frissítésemről feleségem és fiam gondoskodott nagy odaadással, így nem kellett igénybe vennem a frissítő pontok kínálatát. Kértem Őket, hogy legyenek látótávolságba lehetőleg, ha esetleg megsérülnék, akkor tudjak a kocsiban felhalmozott „cuccokból” kiválasztani a szükséges dolgot. Szerencsére nem kellett ezt a „szolgáltatást” igénybe venni. Bajcsára beérve továbbra sem éreztem fáradtnak magamat, és a tempónkat is tudtuk tartani az Andrással. Itt értük utol és hagytuk el Balog Lacit és vele futókat. Laciról tudtam, hogy a Nike-t milyen jó idővel teljesítette és azt is, hogy a végén mekkora hajrát tud kivágni. Így gondoltam, majd a végén úgy is le fog hajrázni. A fityeházi fordulóban volt osztálytársam, Böröcz Zsolti fogadott „pacsizással, és nagyon jól esett a biztatása. A nagy találkozásnak az lett az eredménye, hogy az időközben előkerült stopperemet is elfelejtettem elindítani és az András óráján is csak később néztük meg a 10,5 km-es időnket. Kb. 55-56 perc között fordultunk vissza, ekkor merült fel igazán először bennem a két órán belüli idő reménye. Úgy próbáltam okoskodni, ha semmi sem jön közbe, és bírni fogom végig a legalább 6 perces killiket, akkor sikerülhet. 17 km-ig nem is történt különösebb, csak saját tempónkban futottuk, frissítettünk az Andrással, akivel közben egyre kevesebbet beszélgettünk, az is inkább az előzően lefutott aktuális km időeredményünkre korlátozódott. 14 km – a fáradtság jele is lehet ez– környékén egyre többször kezdtem el foglalkozni az úttal, mely néhány szakaszon durván oldalra lejtett, ami egyre jobban nem esett jól a csípőmnek, lábaimnak. Közben próbáltam az Andrást rábeszélni, hogy nyugodtan fusson gyorsabban ha bírja, mert tudtam, hogy mennyit futott ebben az évben és milyen versenytapasztalattal és egyben lefutott távokkal rendelkezett e versenyig, főleg hozzám, az első versenyeshez képest. 17 km-nél ez be is következett, - ezúton is köszönöm az addigi segítségét –magamra maradtam a közben „bekötött” bal csípőmmel. Gondoltam is, hogy most kezdődik el az igazi verseny számomra az utolsó 4 km-en. A felkészülésem alatt lefutott hosszabb futások során és ekkor is bebizonyosodott, hogy az állóképességem még nincs olyan szinten, hogy ilyen versenyt végig bírjak. Szerencsére fejben sikerült ezt jól feldolgozni, szívem is a helyén volt, így nem csüggedtem el, hanem próbáltam a magam tempóját tartani. Úgy tűnt, hogy a minden km meghosszabbodott, pedig az órám szerint ez nem így volt, továbbra is 6 percen belüli km-ket tudtam futni. Ahogy András távolodott, úgy közeledtek a mögöttem futók. A verseny során először és utoljára ekkor néztem hátra. A Nagykanizsa táblánál úgy éreztem, hogy kezd kiújulni a visszér fájdalmam, mely miatt majdnem lemaradtam erről a versenyről. Próbáltam nem figyelni rá, közben egyre közelebb értek hozzám a mögöttem lévők. Nem tudtam hányan lehettek, hiszen nem akartam hátranézni. Eldöntöttem, hogy nem foglakozom velük. Én a saját tempómban fogom befejezni a versenyt. Sajnos ketten leelőztek a célig. Érdekességképpen elmondom, hogy az egyik előző futó hasonló hangokat adott ki magából a hajrája közben, mint az új csurgói klubtagunk szokott a versenye végefelé…. Míg ezen mosolyogtam magamban, feltűnt a befutóhely. Ekkor hírtelen megfeledkeztem minden fájdalomról, fáradtságról. Valami hasonlót véltem hallani a szpíkertől: „ Közeledik a 62-es rajtszámú versenyző… ideje 01:54:19” Nagyon boldogan, időeredményem miatt meglepődve és fáradtan futottam át a célvonalon, ahol már várt rám a családom.



Megkaptam az emlékérmemet, és többen – Farkas Edit, Katz Rudi és mások – gratuláltak az első teljesített félmaratonomhoz. Megköszöntem Andrásnak az együtt futás lehetőségét és a segítségét. Bízom benne, hogy a következő alkalommal már Ő is Klubtagként fog futni. Gyors „mezcsere” után, szurkoltam a többi befutónak és jó kedvűen kóstoltam meg a sajtos, tejfölös tésztát.
Remélem, most már elmondhatom magamról, hogy teljes értékű tagja lettem a Kanizsai Futóklubnak azzal, hogy beléptem a félmaratont sikeresen teljesítők táborába.

Boldogan, kellemes fáradtsággal indultam haza a családommal.

Végezetül szeretném megköszönni a Kanizsai Futóklubnak – minden segítőnek - a kitűnő rendezést, én nagyon jól éreztem magamat!

A távokat teljesítő futó kollégáknak gratulálok és további sérüléstől mentes felkészülést és versenyeket kívánok!
Remélem jövőre Veletek, ugyan itt találkozhatunk!

Nagykanizsa, 2010.09.25.

Sporttársi üdvözlettel: Varga László




Szólj hozzá

Név:
E-mail:
Az e-mail cím nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:


11 hozzászólás

sarolta.vastag179 [ 2011-05-08 17:04 ]

ffdzg otu7dcgvxhjcfjklgfzucxftghnm,hgfhjgkl




Ildikó [ 2010-10-08 21:02 ]

Kedves Laci! Őszinte szívből gratulálok neked! Szuper ez a két órán belüli idő. Örülök,hogy köztünk köszönthetlek.



varga2laci [ 2010-10-06 21:26 ]

Köszönöm mindenkinek a gratulációkat!Nagyon jól esett, hogy időt szakítottatok a hosszúra sikeredett beszámolóm elolvasására! Kellemes és sikeres futásokat kívánok!



Judit [ 2010-10-04 10:10 ]

Hatalmas nagy gratula! Szuper első maratoni eredmény, azért a sportmúlt nem törlődik nyomtalanul :-)
További sérülésmentes és élvezetes futásokat kívánok!



sznupi józsi [ 2010-10-03 14:25 ]

Gratulálok !

Szép,hosszú beszámolót írtál aminek -szerintem- mindenki örül. Valóban, nagyon hasonlóakat élünk át egy-egy "mérföldkő" előtt. Van ki nehezebben, van ki könnyebben éli végig a futamot, de egy biztos - mindenki boldogan , örömmel /ahogyan Te is/ gondol vissza a versenyre.
Szerintem okosan, szépen futottál, osztottad be erőd, s fejben is elég erővel bírtad az utolsó néhány kilométert.
Mégegyszer GRATULÁLOK!
Üdv. Józsi



Szurkoló [ 2010-10-03 11:14 ]

Kedves Laci!

Gratulálok nagyszerű teljesítményedhez alapos,olvasmányos beszámolódhoz.Jó lenne,ha magyar fotbalisták többsége is követné példádat talán előrébb tartana a honi labdarúgás.Nem lenne az képzetem,hogy a legtöbbet a játékvezető fut egy-egy mérkőzés alkalmával:-)



Fedit [ 2010-10-02 13:57 ]

Kedves Laci!
Nagyon tetszett a beszámolód és örülök, hogy köztünk vagy! Szuper az eredményed, főleg ezen a terepen! Szerintem a Kanizsa-Karos sokkal jobb (mármint terep), áprilisban meglátod :))) remélem nem bringával jössz (bár nekem akkor nagyon jólesett a kíséret).
Gratulálok!



szilvi [ 2010-10-02 11:46 ]

Még egy első félmaraton 2 órán belül! Nagyon ügyes vagy! Örülök, hogy beléptél a klubba és egy új lelkes taggal bővültünk általad!További sok örömet kívánok az edzéseken és versenyeken!



M.Zoli [ 2010-10-02 10:45 ]

Gratulálok ez szép teljesítmény volt.Próbáltalak benneteket utolérni,de sajnos esélyem sem volt rá.Elsőre ez nagyon jól sikerült neked.Jövő vasárnap megyek karosba de csak 9kilit akarok futni.Ha van kedved üzenj el tudlak vinni.



Anita [ 2010-10-02 08:58 ]

Kedves László! A futóklubnak már akkor "teljes értékű" tagja lett , mikor elkezdte nézegetni a honlapot:-))))Én a 2 órán belüli félmaratonról jó ideig csak álmodoztam. Nagy gratuláció, az első félmaratonon ez nagyon szuper idő, csakúgy mint Kingánál!Andrásnak is gratulálok!



korpa [ 2010-10-01 22:14 ]

Gratulálok!
Az első félmaraton mindenkinek egy nagy mérföldkő. (sőt egyszerre 13 és még egy kicsi)







Honlapkészítés