UTH - 2016

3 héttel a Sárvári 24 órás futás után nem tűnt a legjobb időzítésnek az UTH. 115 km terepen, 4000 méter szintemelkedéssel. Mégis jelentkeztem rá, hogy lefutom edzőversenyként. Úgy gondoltam, hogy realitás bekerülöm a TOP10-be.

A verseny hetében munkahelyi elfoglaltság miatt nagyon keveset aludtam, nem futottam egyetlen métert sem. Szombatom próbáltam kipihenni magam. Az pálya nem sok jóval kecsegtetett, nagyon nem szeretem a sáros versenyeket … itt pedig sehol sem porzott.

Fejben nem sikerült ráhangolódnom a versenyre. Gondoltam ahogy közeledik a rajt, majd sikerül, de nem. Ott álltam a rajtzónában mindenféle pozitív érzés nélkül (annak ellenére, hogy sok szurkoló volt kint), a feladat előtt amit ma teljesíteni kell. Éjfélkor volt a rajt. Sötét és sár, nem nekem való kombináció.

Az első néhány kilométeren figyeltem a pulzusra, terv szerint mentem. Alig mentünk fél órája, nekiállt fájni a gyomrom. Hogy lehet ez, hiszen még nem is ittam és ettem semmit a versenyen? Korábban is csak 4 órával a rajt előtt két banánt. Szóval nem csak verseny közben lehet elrontani a gyomrom, hanem már a verseny előtt is. Pedig direkt figyeltem rá, de úgy néz ki változtatnom kell majd az étkezésemen. 12-13 kilométerig nagyon sáros-csúszós volt az útvonal. Sokat csúszkáltam, annak ellenére hogy bot is volt nálam – ez nagyon jó döntésnek bizonyult utólag. Többen elmentek mellettem, de én inkább tartalékoltam az energiával, nem itt a sárban akartam ellőni. Közben a gyomrommal is viaskodtam, nem is nagyon ment volna gyorsabb tempó. A következő szakaszon többen eltévedtek, szerencsére én nem. Egy-két kereszteződésben voltam bizonytalan, de az órám elnavigált a megfelelő irányba.

40 kilométer körül rendeződött a gyomorfájásom, addig folyamatosan hol jobb, hol rosszabb volt. Tempósan felgyalogoltam a Csévi-nyeregbe, majd leereszkedtem Dömösre. Kezdődött a leghosszabb mászás, a hírhedt Vadálló-köveken egészen a Prédikálószékig. Innen jól futható lejtőre emlékeztem korábbról. A lábaim viszont nem így gondolták, kezdtek beállni az izmaim. A 6 perces kilométerek is nehezemre estek (lefelé!). Sokat bukdácsoltam ezen a szakaszon, egy sziklában el is botlottam, hasra esés lett a vége. Pár másodpercig nehezen vettem a levegőt, meg kicsit sáros lett a ruhám, de más gond nem volt. Órákkal később vettem csak észre, hogy kicsit vérzett a térdem. A jelzés egyértelmű volt, jobban kell koncentrálnom a pályára. Az esés után viszonylag hamar összekaptam magam, a sár sem volt vészes mert úgyis szemerkélt az eső. Csak egy futó ért utol közvetlenül a frissítőállomás előtt, Dömöstől egész Lepencéig légüres térben jöttem.

A frissítőállomás után jött viszont egy nem várt feketeleves. Egy kicsi, de meredekebb emelkedőn (csak 2-3 méter hosszú volt), nem tudtam felmenni. Bottal sem, annyira csúszott. Helyette befeküdtem a sárba. Végül az avarban kerültem ki. Aztán jött egy finom ösvény a hegyoldalban. A gond csak az volt vele, hogy oldalra lejtett és az előttünk menők már szétcsúszkálták. Leginkább felette haladtunk a növényzetben szinte a lábunk oldalán. Én megértem, hogy vannak gyaloglós részek egy terepfutó versenyen, de ez nagyon nem az volt … Talán 500 méter lehetett ez a szakasz és mintegy 10 perc kellett hozzá. El sem tudom képzelni, hogy ha 30 ember után így nézett ki ez a rész akkor milyen volt 130 futó után. Egyre rosszabb lett a lábam, de azért csak eljutottam Visegrádra.

A második leghosszabb emelkedő a versenyen, csak fel kell gyalogolni rajt. A vége nehezen akart eljönni. Egy hosszabb, kevésbé szintes rész következett, jól lehetett volna rajt futni. A lábizmaim azonban óráról-órára egyre rosszabb állapotba kerültek, beálltak nagyon. Különösen a combjaim hátul. Furcsa volt, nem szokott ezzel gondom lenni. Mindenesetre azt eredményezte, hogy alig tudtam emelni a lábaim, így a köveket inkább kikerültem, mintsem átlépjek felettük. Hiába kapkodtam a sótablettát és a magnéziumot, nem lett jobb. Azért azt már tudtam, hogy nagyon nem lesz jobb ez már a mai nap.

Már csak két hegy volt vissza. Először a hírhedt Vörös-kő. Ami ugyan nem magas, cserébe extra meredek (290 méter szintkülönbség 700 méteren). Szerencsére a tavasszal voltam egyszer már erre, így nem ért meglepetésként. Elég csúszós volt már mire odaértem. A botokkal próbáltam felküzdeni magam, de a térdeim is kezdtek nagyon fájni, nem akartak több terhelést. Lefelé is csak totyogni tudtam, az 55-ös távon indulók száguldoztak el mellettem. Itt lehetett, csak vizes volt a föld, nem sáros.

Az utolsó hegyre még felgyalogoltam, kocogni kevest tudtam már lefelé. A sáros részeket mindenhol gyalogoltam, mert nem voltam biztos benne, hogy egy megcsúszást még tudnék korrigálni. Aztán jött a végső csapás 12 kilométerrel a cél előtt. A jobb combom hátul egy ponton nekiállt fájni. Mintha egy tűt szúrtak volna bele minden lépésnél. Innentől fogva csak gyaloglás volt, nem akartam kockáztatni, hogy összeszedjek egy komolyabb sérülést. Az utolsó frissítőponttól még 10 km volt a célig, amire volt 4,5 órám. Ráadásul ez a rész végig futható volt, csak úgy suhantak el mellettem a többiek. Beérve a lakott terültre olyan UTMB-s érzésem lett … lassú séta az aszfalton aminek soha nem akar vége lenni. Amint sárosan, véres térddel végiggyalogoltam a sétálóutcán többen furcsán néztek rám. Vajon miért? :-)

Végül 16:55-ös idővel a 35. helyen sétáltam be a célba. Ez mindenképpen csalódás, nem ezért mentem. Bár a pakliban benne volt, hogy a végére lelassulok, mert nem pihentem ki még a 24 órás OB-t, de arra nem számítottam, hogy izomproblémaim lesznek. Sokkal jobban kiütöttem magam, mint a Sárvári versenyen. Mindenestre tanulni kell ebből is és beépíteni a tapasztalatokat.

Azért akadt pozitív dolog is:
- szuper az új fejlámpa (Fenix HP12). Nagyon stabilan állt a fejemen és a fénye is jó
- az új terepcipőm (Hoka Speedgoat) is jól vizsgázott. Egyszer se ment ki benne a bokám, jól bírta a sarat is. Egyetlen vízhólyagot sem kaptam, pedig szinte végig vizes volt a cipőm
- a hűvös idő ellenére végre ismét eleget ittam, a gyomorproblémák nem az ISO miatt voltak

Elég gyorsan közeledik a Lavaredo, ideje felkészülni rá. Eddig kétszer voltam rajt, de mindkétszer fejbevágott rajta a kalapácsos ember. Remélem idén majd könnyebben átengednek a hegyek …

Jó futást mindenkinek,
csika