Rudolf Tamás

„Csak egy kör”
A fenti szlogent egy internetes oldalon láttam, UB reklámként. Mégsem hiszem, hogy valaki kiment volna egy második körre is. :-)

A felkészülésről. Télen alapoztam, lassúakat futottam csak, picivel 100 km felett. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy az idei év csúcsa lenne, ha sikerülne az UB-t egyéniben teljesíteni. Január keményre sikerült, egyetlen napot sem hagytam ki. Részt vettem a Kaposvár Dombjai félmaratonon február elején, amolyan felkészülési versenyként a 4 napos Balaton Szupermaratonra. Ezt a versenyt keményen megfutottam, amely után le is sérültem sajnos. A következő 6 hétben szinte nem is tudtam edzeni, így az UB részvételem is veszélybe került. Szerettem volna a Sárvári 12 órás versenyen indulni, de a sérülés megakadályozott ebben, pedig ezt szántam az UB felkészülés második (egyben utolsó fő lépcsőjének). Szerencsére rendbe jöttem és 6 hetet tudtam készülni az UB előtt. A heti futásmennyiséget 120-150 km körüli volt, a hétvégi hosszú futások minden esetben 40 km felettiek voltak. Ebben az időszakban felkészülésként futottam a Plitvicei maratonon és a Keszthelyi Kilométereken is egy hétvégén :-). A verseny előtti héten már inkább a pihenésre helyeztem a hangsúlyt (85 km futás), a verseny hetében pedig csak hétfőn és kedden futottam összesen 25 km-t.

Már csütörtökön kiérkeztem Tihanyba. Rajtszámot péntek délután vettem fel, utána tésztaparty. Szilviék már épp indulóban voltak, Józsiék meg már korábban végeztek, így ez az étkezés ismerősök nélkül telt. Burucz Viki biciklis kísérőm péntek este csatlakozott hozzánk. A bicajt kölcsönöztük (péntek este az utolsó pillanatban kaptuk meg) és hát hogy is fogalmazzak, nem a legideálisabb volt. Sőőőt … ezúton is elnézést érte Viki. Ebből is tanultam. Kosarat vittünk rá, azonban nem tudtuk úgy felszerelni rá, hogy kényelmes legyen. Így maradt a kormánytáska-hátizsák-csomagtartó kombináció. Verseny előtti éjszaka aludtunk vagy 5 órát. Nem tűnt a legoptimálisabb kezdésnek …

Stratégia a versenyre: az órám eddig hű segítőm volt a versenyeken, de GPS-el csak 7 órát bír egy felötléssel, így erről le kellett mondanom. Csak pulzust mértem vele így, arra figyeltem, hogy az ne ugorjon ki – a sebességet nem tartottam fontosnak. Gondolkoztam még azon, hogy 10 félmaratoni távra osztom fel a versenyt, amelyeket 3 órán belül kellene teljesíteni, így még maradna 2 óra tartalékom is – verseny közben azonban már nem foglalkoztam ezzel. A célom a szintidőn belüli teljesítés volt. Mivel még 60 km-t sem futottam soha egyben így ez is igazi kihívásnak tűnt. A kondíciómmal nem volt probléma, ha sérülés nem fog hátráltatni akkor be fogok érni, így vágtam bele. 30 órás eredménnyel kiegyeztem volna. Elhatároztam azt is, hogy a dombokon csak gyalogolni fogok, egyenesekben és a lejtőkön pedig futni amíg bírom.

Elindult a verseny és nagyon hamar a mezőny utolsó harmadában találtam magam. Viki a megbeszélteknek megfelelően előrement. Beálltam 130-as pulzusra (ez több mit 20-al az anaerob köszüböm alatt van), a váltópontokra kihelyezett táblákkal próbáltam belőni a tempómat. Kicsivel 6 perc fölötti érték jött ki, így nem is értettem hova rohan a nép. Így futva végig a dobogóra is felkerülhetnének … kezdett széthúzódni a tömeg, hozzám hasonló tempójú futókkal mentem együtt. S jött a terepes rész. Ez nekem tetszett, Viki bicaját viszont nem erre tervezték. A pulzusom felment 140-re, de ezt környezet miatt nem nem tartottam veszélyesnek. Ahogy visszaértünk az aszfaltra a pulzusom csak nem akart visszaesni, én meg nem akartam a tempóból visszavenni. 141-142 volt a maximum, ha 143-at elértem akkor egyből lassítottam. Ezt hiszem ennek a résznek az elején értem utol Bélát, aki egy emelkedőn visszaelőzött majd én ismét elé kerültem. De általánosságban mentem együtt a mezőnnyel nem volt túl sok előzés ebben az időszakban. 4 óra futás után villant fel bennem, hogy még nem is ettem, s ezen azonnal változtatni kell. Keksz és margarinos kenyér jött ezek után az ISO és víz mellé. Meleg volt, szerencsére a szél is fújt kicsit. Próbáltam viszonylag sokat inni és folyamatosan locsoltam magam. Vonyarcvashegyen kólát ittam, ami nagyon nem esett jól (pedig a felkészülés során gyakran frissítettem vele), de szerencsére ez 2-3 km alatt rendbe jöttem teljesen. Gondoltam ezt sem kell erőltetni mostanság.

A keszthelyi frissítőálomáson értük utol Zsófit, épp előttünk ért be. Váltottam még néhány szót Arevvel is, aki nem futott, csak bringázott egy kicsit. Zsófit hátrahagyva mentünk tovább. Ezen a szakaszon kezdtek gyalogló emberek feltűnni. Hű, ez még korai, gondoltam. Ők azok lehettek akik túl gyorsan kezdtek, nos nekik még nagyon messze lesz a vége (időben), gondoltam. Sznupit és Csörgősipkát is utolértük, de nem igazán mentünk együtt, mindegyikünk a saját tempóját diktálta. Egyik frissítőpontnál végleg lemaradtak. Egy mellettünk elhaladó vonatból Rudi integetett nagyon, majdnem kiesett az ablakon. Jó iramban sikerült mennem egészen 105 kilométerig. Itt nekiállt görcsölni a gyomrom. Nagyon rossz volt, kicsit lassítanom kellett. Egyszer csak Rudi jön szembe kerékpárral, hogy nagyon együtt van a mezőny Gyuri és Béla is alig 1-2 perccel van előttünk. Mindkettőn meglepődtünk, azt hittük Gyuri előrébb van, Béla meg mögöttünk. Gyurit kezdtük utolérni, volt már olyan, hogy csak 20 méter volt köztük. Kicsit rosszabbul lettem ismét, lassítottam, Gyuri pedig elment. Nagyon vártam már a Balatonboglári frissítőállomást, nagyon soknak tűnt mire odaértünk. Itt egy nagyot pihentünk. Volt depózás, étkezés és masszázs is. 1:19:49 alatt értünk túl a Balatonboglár és Balatonlelle közötti szakaszon, nálunk csak 3 egyéni versenyzőnek tartott ez tovább. Mégis úgy éreztük Vikivel, hogy ez kellett mindenképpen. Nem figyeltük mennyien mentek el mellettünk, de biztos voltam benne, hogy sokan. Reméltem a gyomrom is helyrejön a pihenő alatt. Hát sajnos nem, ugyanúgy folytatódott a futás során ahogy abbamaradt.

Nagyon rossz volt, hogy nem tudtam mitől van, min kellene változtatni. A frissítés a kezdetektől ugyanaz volt, így nem értettem mi történik. Egy adag gyógyszer következett. Volt időszak amikor nagyon lassan tudtam futni, volt amikor éppen csak kocogni (115-ös pulzus) volt amikor csak sétálni. Előfordult, hogy a frissítőállomásról egyszerűen nem tudtam nekiállni futni. Még lassan sem. Sétálni tudtam, s az időeredményt látva ha kicsit még tudok majd kocogni, a többit pedig lesétálom akkor is beérek. 4-6 futó került csak el minket ebben az időszakban amin csodálkoztam kissé, mert bár folyamatosan haladtunk, de nagyon lassan. Még egy adag gyógyszert bevettem két korty ISO-val. Egyből görcsbe rándult a gyomrom. Ennek nem örültem, viszont talán megvan mi lehet a probléma. A következő frissítőhelyen ISO helyett kólát ittam. Talán a gyógyszer is kezdett hatni, de kis idő múlva hirtelen teljesen jól lettem. 135 km körül járhattunk. Bennem 30 km rosszullétként, Vikiben 4 órányi szenvedésként maradt meg ez a rész. Az biztos, hogy innentől kezdve csak kólát és kekszet ettem. Itt rákapcsoltam, hiszen az utóbbi órákban csak pihenés volt. 138-ig sikerült felvinni a pulzust, gyorsan fogytak előlünk a versenyzők. Kezdtek utolérni viszont a váltók, akik hozzánk képest hihetetlen sebességgel húztak el mellettünk.

Lassan besötétedett, túl sok érdekesség nem történt az éjszaka első felében. Kezdtem kicsit fáradni és lassultam is, de kocogtam folyamatosan. Pont éjfélkor voltunk a 152 km-es frissítőnél. Még 60 km van vissza, amit 2 részre osztottam és igyekezetem 4-4 óra alatt teljesíteni. Ekkor haladtunk leglassabban, én 8 km-t számoltam egy órára, 121-es pulzussal mentem. Egyik frissítőállomáson Viki rögtönzött masszázsa nagyon jólesett. Kezdtek fájni a térdeim is, erre egy fájdalomcsillapító képében jött a megoldás. Ekkor is értünk utol versenyzőket. A kocogók között itt már nem volt sebességkülönbség, mindenki egyformán haladt. Ha viszont valaki visszaállt sétára, azt beértük viszonylag hamar. Hajnali 4 óra körül értük utol Giorgio-t aki éppen sétált, nem volt a legjobb színben. Még ő szólt utánam, én hátulról nem ismertem fel. Hamarosan lerámoltunk a bicajról Bódi András (Giogio késérője) autójába. Volt néhány hosszabb, lankás emelkedő, ezeket megfutottam ezen a szakaszon. 30 kilométerrel a vége előtt előzött meg minket a céges váltócsapat. Egy gyors kézfogás volt, majd eltűntek a sötétben. Kicsit furcsa volt látni a frissítőállomásokon a didergő váltótagokat, miközben én rövid ujjú szerelésben futattam végig. Talán valahol itt kerülhettek el a Futóklubos Pasik, én sajnos nem vettem észre. :-(

Kezdett világosodni, közeledett a cél. Az utolsó bő 20 kilométert rég nem látott sebességgel sikerült behúznom (6:40-es kilométerek). Kicsivel több mint 20 kilométerrel a cél előtt értük utól Bélát, aki nagyon-nagyon jó időt jött. Itt még egy váltót is sikerült visszaelőznöm, ami a közérzetemnek jót tett nagyon. Az órám 6:15-kör lemerült, de ekkor már nem számított különösebben. Testvérem kijött elénk az utolsó frissítőállomásra (100 méterre volt a szállásunktól), neki odaadtam mindenféle fölösleges dolgot (pulzusmérő, óra, fejlámpa). Gyerünk tovább! Tihany elején a dombokra gyaloglást terveztem, de odaérve már nem volt hová tartalékolni az erőt, megfutottam őket. Aztán már csak lefelé és jobbra. A cél előtt meglepetésemre a futóklubos váltók biztatása fogadott ami nagyon jólesett. Beértünk, 25:30:14. A klasszikus célfotó nem sikerült, mert egy 5 fős váltó elfoglalta az utat teljes szélességében, de ez legyen a legkevesebb. Készült másik.

Összegzés: ez volt az első igazi ultra távom. Készítettem egy kis analízist a sebességemről. Az átlagsabességem 7:13 lett, ami egy perces lassulás a kezdeti tempóhoz képest. Ebből 20 másodpercet tesz ki a féltávnál a hosszabb depózás. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végén ez inkább 8 perces kilométer volt inkább.

Összességében szerintem bejött a stratégiám. Nem kezdtem gyorsan. Keveset gyalogoltam – csak amikor rosszul voltam és nem tudtam futni, a dombokon és a frissítőállomások utáni rövid szakaszokon amikor ettem. Engem is meglepett, hogy bírtam végig kocogva. Főzőcskézést nem terveztünk, de ahol volt meleg étel azt mindig kihasználtam.

Eredmény: teljes mértékben elégedett vagyok az időeredménnyel, erre még legrózsaszínűbb álmaiban sem gondoltam. A hazafelé úton Rudi hívott, hogy 20. lettem a férfiak közt, a magyaroknál pedig 10. Abszolútban egy helyezéssel hátrébb végeztem mindkét listán, mert Szilvi megelőzött, de hát ő talán nem is emberből van … :-)
Másfél éves futómúlttal a hátam mögött azt hiszem nem is kívánhatok többet.

Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek a bíztatást és a jótanácsokat. Külön köszönet Sznupinak a hosszú futásokért, Vikinek, hogy végig mellettem haladt a verseny során, testvéremnek pedig a bevásárlásért, sofőrködésért és a végtelen türelemért főleg a felkészülés alatt. Nélkületek nem sikerült volna.
Elnézést, hogy nagyon hosszúra sikerült a beszámoló. De a verseny is hosszú volt és nem mindennapi.
Az idei évre ez volt a fő versenyem, ősszel még kellene futni egy hosszút. Még nem tudom mit …

Addig is a futás legyen veletek,
Tamás