KaCsák az Ultrabalatonon
Tegnap még úgy gondoltam, hogy nem írok beszámolót. Két okból: mert az, akit érdekelne az irományom, maga is részt vett a versenyen. És mert az egyéni teljesítők itt az igazi hősök, az általuk átéltekhez képest a mi versenyzésünk apró kicsi semmiségnek tűnik. Ezt gondoltam… Aztán kaptam a verseny után sms-eket nagyon kedves barátnőktől, ismerősöktől, Edit annyi kérdést tett fel, hogy sms-ben arra nem lehet válaszolni, Joke is már reggel bejött az irodába érdeklődni, a fórumon is voltak hozzászólások, aminek nagyon örültem, ezért úgy döntöttem, hogy este belevágok egy beszámolóba, talán mégis érdekelheti azokat, akik nem tudtak eljönni idén.
Szóval az UB. Hogy is kezdődött ez nálam? Két éve jó barátom, Ferencz Ildi mesélte, hogy megy az UB-ra, és két egymást követő napon kb. félmaraton távot fog futni. Azt hittem elment a józan esze. Nem fért ez bele akkoriban a fejembe (azt se’ tudtam mi az az UB), na persze, hiszen összesen 1 félmaratont futottam akkor még, és az is katasztrofális élmény volt, rá is pihentem a versenyzésre vagy fél évet, nyomtam az aerobikot ezerrel, heti 6-7 órában futás helyett. - Mondjuk az sem piskóta :-)
De azért élt bennem rendesen a kíváncsiság, meg a versenyszellem, ha Ildi ennyire áradozik, akkor jó lehet az! Én is akarom.
Tavaly már az UB idején alig bírtam a takarításra meg a mosásra koncentrálni, figyeltem on-line az eseményeket, különösen a kanizsai csapatokat követtem, bár még nem ismertem szinte senkit, klubtag sem voltam, de azért mégis! Én is ott akartam lenni.
Egyre többet futottam, és rábeszéltem Editet, hogy lépjünk be a klubba (vagy Ő engem?), így mi sem maradunk ki a jó eseményekből, meg találkozunk ilyen magunkfajtával.
Beléptünk, és azóta elsodort a lavina. Nincs megállás, futok, futok, és mielőtt észhez kapnék már nevezek is az Ultrabalatonra csapatban.
Nagy volt a fellángolás amikor kitaláltuk, hogy megyünk, és egyből összeállt a csapat. AZ eredeti felállás kissé átalakult – nagyon korán, októberben neveztünk, hogy olcsóbb legyen, így persze benne van a pakliban, hogy közbejöhet valami – így végül Anita, Györgyi, Ildi, beugróként Károlyiné Piroska és én osztoztunk a távokon.
Györgyi csak első napon ért rá, így a második napon 4-en maradtunk, de nem szaladok így előre.
Elkompoztunk a Tihanyi rajthoz.
Anita elnyerte az első, legdurvább szakaszt. Olyan emelkedők színesítik azt a 19,4 km-t, hogy már a szinttérképet nézve is felmegy a pulzusom. Eredetileg én futottam volna ezt, de nem bánom, hogy máshogy alakult.
Szilvi egyéniben indult, őt a 2. etaptól Anita frissítette, így fontos volt, hogy mihamarabb letudja az aznapi futását.
Rengeteg ember állt rajthoz, egyéniek, nonstop csapatok és 2 napos csapatok. Itt még együtt volt mindenki. Szilvi nyugodtnak tűnt, Gyuri talán feszültebbnek. Jó hangulatban, szép időben indult el a tömeg.
A rajt után bepattantunk a kocsiba (Zoli a gyerekekkel hozott el Tihanyba), és irány Dörgicse, ahonnét én futok tovább.
Amíg Anita futott, én a kocsiban bőgtem. 1 órán keresztül (nem túlzok!) ácsorogtunk a dugóban, és nem tudtunk haladni. Fogalmam nem volt, hogy mikor tudunk innét elmozdulni. Féltem, hogy Anita előbb beér Dörgicsére, mint én. Aztán egyszer csak elfordultak a futók a főútról, és végre valahára beindulhattunk. Bekaptam egy Cataflamot, mert a régóta elhúzódó combhajlító fájdalmam eléggé előjött, gondoltam csillapítom vele.
Dörgicsén a váltóponton hatalmas dugó volt. A befutók a kocsikat kerülgették, szervezetlen és veszélyes volt ez a váltópont.
Anita nagyon korán befutott, -nagyon jó formában van- és már adta is a dugókát.
Elindultam a saját 23,2 km-es szakaszomon. (Végül az én órám 24,5-öt mért??) Tudtam, hogy lesz benne terep, fű, sár, emelkedő, minden. Unatkozni nem fogok, azt sejtettem, de nem is szerettem volna.
Jól ment, sőt, jól is esett a futás. Egyből bekanyarodtunk egy durva kavicsos-köves útra. Nem zavart, vigyáztam, nem volt gond.
Betértünk egy erdős részre, amit kifejezetten szerettem. Ha Dörgicsén laknék, mindig itt futnék. Fák között, lejtőn, emelkedőn, földúton, magas fűben futottunk, imádom az ilyet! A lovasok is kedvelik ezt a helyet, nem volt kétséges! A rengeteg sárgásbarna akadályt feszülten figyeltem, a nagyon csajszis rózsaszínű cipőmön eléggé kontrasztos lett volna ez a fajta végtermék. A füvet itt erre nem nyírják, állatok nem legelik, csak tapossák.
Futottunk mezőn is keresztben/hosszában. Nem bántam, hogy nem mi vagyunk az első helyezett csapat, így nekem már csak a jól letaposott füvön kellett haladni. Így azért kényelmesebb volt, mint szökellni magas térdemeléssel. A frissítőhelyen egy korty vizet ittam, nem kívántam többet, meg dugókáztam is, hogy legyen részidő, amit majd nézegethetek. Futottam is tovább, még mindig nagyon jól voltam.
Kiérve az erdőről-mezőről (kár, hogy vége lett!) nagyon kellemes meglepetésként Molnár Zoli - férjem druszája, Ő is Molnár Zoli :-) és családja állt autóval. Fényképeztek és szurkoltak, meg is itattak. KÖSZÖNÖM!! Nagyon jól esett a kedvesség, a buzdítás és az összetartás érzése!
A következő frissítőn kihagytam a dugdosást, mert családom várt rám, elvonták a figyelmemet. Nagyon szurkoltak nekem. Nem tudtak fotózni, mert elromlott a gépünk. Dörgicsén már nem tudtuk bekapcsolni. Hát, így jártunk, mindegy, úgyse dobja fel a beszámolóimat, ha képeket csatolok magamról ;-)
Elindultam az aszfaltos részen. Persze rögtön emelkedett, a nap is sütött, én meg csak futottam. Nem nagy tempóban, éreztem, hogy lelassultam az erdőhöz képest. Azon okoskodtam, hogy holnap is bírni kell, tartalékolok. Őszinte leszek, nem is ment volna jobban. :-(
Egyéni futóval kerülgettük egymást, de igazából ő gyorsabb volt mint én, csak néha megállt enni, ilyenkor tudtam elé kerülni, de végül jól elhagyott. Néztem nagy csodálkozva, hogy mit akar ő ilyen tempóban (5:20-25 körül haladtam), van még neki 180 kili hátra. (Gyaloggaloppról írtam, aki végül 23 és negyed óra eredménnyel végzett)
Hosszú, alattomos emelkedőn haladtam, nem is gondoltam volna, hogy emelkedő, csak kezdtem merevebb lenni, meg kúszott fel a pulzusom. Ekkor jöttem rá, hogy felfelé haladok. Éreztem, hogy esik le a vércukrom, jajj, hol van már az a frissítőállomás, nagyon innék valamit. Az égiek meghallgattak, és elém küldték Anitát. Szilvi frissítése mellett, még erre is volt ideje, köszönöm, Istennő vagy!! Gyorsan kértem izo-t, jó nagyot ráhúztam, és mentem. Nem lettem jobban. Sőt, éreztem, hogy baj lesz. Láttam a frissítő helyet, 5-10 méterrel magam előtt, de nem tisztán. Csengett a fülem, alig hallottam. Hideg verejtékezés, ahogy kell, na, gondoltam, nekem annyi, elájulok. Rátámaszkodtam az asztalra, kézbe vettem egy vizet, és próbáltam inni, de nem igazán ment, nagyon szédültem. Féltem, hogy elájulok. Gondolom pontosan úgy is néztem ki, mint aki rögtön elájul. Valaki megkérdezte rosszul vagyok-e, kell-e orvos. Azt mondtam, hogy nem. Féltem, hogy akkor nem tudom, befejezni a szakaszt.
És ismét segítettek fentről, küldték nekem Molnár Zolit újra. Azt mondta, hogy most fut velem egy darabon. Ittam még egyet, és lassan gyalogolva, majd futásra váltva elindultunk. Tudtam, hogy még egy frissítő, majd Nemesgulács. Addig kell kibirni. De ez a hülye szédülés nem akart elhagyni. Lassan futottunk, és vártam a csodát. Jött Anita! :-) Szerintem ő is látta, hogy pocsékul nézek ki, előhalászott egy fél zacskó gélt, meg üdítőt, ezeket betoltam. És tényleg csodát tett. 2-3 perc múlva sokkal jobban voltam. Újra rendesen láttam, hallottam, érzékszerveim rendben lettek. Nem voltam a régi fitt, de megint vitt a lábam. Jajj, de jó volt Nemesgulácsra érni! Már nagyon nagyon akartam dugókázni, és Ildire bízni a futást. Befutottunk Zolival. Köszönöm, Maci az együtt futást, azt, hogy támogattál (majdnem szó szerint), és adtál egy kis energiát! Jövőre rajtszámmal akarlak látni! ;-)
Azóta rágódok rajta, hogy mi a csuda lehetett a probléma velem. Én a Cataflamra fognám, de lehet, hogy tényleg eléheztem.
Kis családommal ücsörögtünk kicsit a kerítés szélén ülve. Bevártuk Szilvit, kiabáltam neki egyet. Nagyon jól nézett ki, csodálatosan tud befelé koncentrálni, hatalmas ereje van! Zolival még azt is megbeszéltük, hogy Ő a legcsinosabb ultrafutónő :-)
Bélának is szurkoltam, majd kocsiba ültünk, és mentünk Máriára. Nagyon fájt a hajlítóm, és egyáltalán nem éreztem jól magam. Nagyon paráztam a másnaptól, nem tudtam milyen futás lesz így ebből.
Balatonmáriafürdő-alsón volt találkám Piroskával, akit nem ismertünk, volt még kb másfél órám, pihengettem addig.
A harmadik szakaszt Ildi futotta. Ez volt a mai nap leghosszabb szakasza, de viszonylag sík, ezért Ildi bevállalta. 20 km-ig rendben ment minden, de később gyomorproblémák jöttek, Ildi többször meglátogatta a bokrokat, az utolsó 3 kilin sajnos már nem tudott futni, hosszú léptekkel próbált haladni a cél felé, ami neki Keszthely volt.
Keszthely után Györgyi futott. Györgyike mesélte, hogy nagyon jól érezte magát, jó tempóban haladt egészen addig, amíg elfelejtett a futásra koncentrálni egy pillanatra, lelkes rajongóinak integetve repült egy hatalmasat, és a térdére esett. A maradék 8-10 km-t vérző térddel tette meg, ami Balatonmáriára érve jól fel is dagadt, nem volt egy szép látvány.
Piroskával összefutottunk a váltóponton, megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, aztán együtt vártuk Györgyit, aki vérző lábbal Molnár Zoli társaságában beért, és átadta a stafétát Piroskának, aki a mai utolsó szakaszt futotta Boglárig.
Első napunk ideje: 11:10:22 óra futás. Holnap vár ránk újra a táv másik fele.
Második napon Anita szintén nagyot vállalt. Mivel Györgyi nem ért rá ezen a napon – valamint később kiderült, hogy nem is tudott volna futni, a térde csúnyán feldagadt, és nem tudta hajlítani-, ezért egy tagnak 2 szakaszt kellett vállalni. Tapasztalt, jó erőben lévő KaCsánk, Anita vállalta ezt, és be is futott Siófokra nem is akármilyen, 3 ¾-ed órás idővel. Lazán, bőrig ázva. Szakadó esőben indult, csituló esőben ért be. A frissítést fentről jött, nem lehet oka panaszra, na, meg persze nekünk se, hogy ilyen klassz csapattársunk van!
Anitát Piroska váltotta. Szegény eléggé összefagyott a váltóponton, rövidnaciban kölcsön kabátban várakozott Siófokon, miután stoppal átjött Keneséről, ahol a kocsiját hagyta. Nagyon talpraesett, ultrafutásban és futóversenyzésben jó nagy tapasztalattal rendelkezik, nem kellett pátyolgatni, mindent elintézett magának. :-)
Keneséről Alsóörsre Ildi futott egy félmaraton távot. Előtte említette, hogy szeret esőben futni. Nem lehet oka panaszra. Amikor indult, beeredt az eső, és egészen addig zuhogott, amíg Alsóörsig elért. Minden kívánságod így teljesüljön, Ildi! ;-)
Amíg őt vártuk, Sznopek Józsi és Évi futottak el mellettük. Kiszálltunk a kocsiból, hogy buzdíthassuk őket a vége előtt 20 km-el. Józsi esőkabátban próbált futó mozgást imitálni, Évi a biciklit tolva futott mellette. Józsi már nagyon akarta a dugókáját használni, csak arra koncentrált, hogy elérje a mérőpontot. Összeszorult a szívem, amikor néztem. Nem tudom felfogni mi az, amit eddig végigcsinált, de valamit visszaad az arckifejezése.
Ildi egyszer csak megjött, váltottunk, és jött az utolsó szakasz Tihanyig. 5 méter futás után elállt az eső, és egyből kisütött a nap :-) Gyakorlatilag 2 perccel az indulás után már a derekamra tekertem a kabátom.
Ez a mai futásom is nagyon jól indult. Eszembe jutott, hogy a tegnapi is, így kissé szkeptikus voltam még az elején.
Ezt a szakaszt az örömfutás és az útvonalkeresés jellemezte. Így, felváltva. Először mindjárt 1-1,5 kili után. Nem volt narancssárga nyíl, semmilyen jelzés. Egyenesen nem ment út, csak jobbra a bicikliút, balra meg járda és autóút. Forgolódtam picit, mintegy rémült kacsa, nem jött senki, így hallgattam az intuíciómra, mentem a bicikliúton, és jól bele is húztam. Meg is láttam egy futó hátát, az ijedség adta adrenalin csökkent, visszavettem a tempóból. Kb 5 perces kilikkel futottam, könnyedén ment. Be is értem pár futót. Lopva megnéztem a rajszámokat. Volt csapat is, és egyéni is köztük.
Felhőtlen futásomat megint az eltévedés váltotta fel. Jött egy kereszteződés. Az egyenes út vitt az autóúton, ha balra kanyarodok, akkor a falu felé futok. Bevártam 2 fiút, és Zitát, aki néha kanizsai csapatban futott már váltót, és együtt próbáltuk eldönteni mi legyen. A sarki cukrászdában fagyizókat kérdezgettük, hogy merre mentek a futók, de azt mondták, hogy 2-en egyenesen, hárman lefelé. Na, ezzel most mit kezdjünk? Felajánlották, hogy bekapcsolják a számítógépet, nézzük meg a neten. Ezt nem akartam kivárni, így is már pár percet megint veszítettem, fogtam magam, indultam a falu felé. Többiek is követtek. Kiderült, hogy jól döntöttünk, jött a frissítőállomás. Dugókáztam, és Anita tanácsát megfogadva ittam izo-t, meg egy pohár vizet. Plusz 2 szem mazsolát. Ennyi most elég kell legyen, indulás. Zitával váltottam pár szót, kérdezgettem, hogy mennyit fut, mert valahogy úgy rémlett, hogy ő mindig fut. Mesélte, hogy ketten futják az egészet, ő 100 km-nél tart kb. Nagyon felnéztem rá. Ennyivel a lábában is igen gyorsan haladt, és alig látszott fáradtnak.
Én frissebb voltam, a magam mögött hagyott tegnapi ~24 km és a mai ~5 km után, így elmentem. Megint egyedül futottam, mindenkit elhagytam akivel találkoztam. Nagyon jó esett a futás, szinte szégyelltem magam, hogy ennyire jó. Féltem, hogy lesz még ennek böjtje.
Valahol a bicikliútról letérve vettem észre Józsit és Évit. Józsi már trikóban futott, és sokkal jobban mozgott és nézett ki mint pár km-el ezelőtt az esőben. Évi kabátban volt, nagyon fáradtnak látszott, Ő is rettenetesen kimerülhetett a hosszú és hideg éjszakán. Próbáltam pár biztató szót mondani Nekik, szerettem volna jó sok energiát adni. De nem tudom miért, vagy hogyan, de még ez a találkozás is feltöltött. Elhagytam őket, mentem tovább a saját utamon, és még mindig nagyon jó volt!!! :-)
Füreden beért egy futó. Ő volt az első és az egyetlen, aki a tempómban futott, sőt, gyorsabban is végül. Vajdasági srác, a nemzetközi edzésonline csapat egyik tagja. Ma ez neki a második etap volt, az elsőt is ő futotta. Együtt futottunk innét 7-8 kilit, beszélgettünk.
Mesélte, hogy a futás itt Magyarországon sokkal népszerűbb, mint náluk. Szerinte itt nagyon sok ember fut, Ő csodabogárnak számít ezzel a “mániájával”. Érdekes, mostanában én is azt vettem észre, hogy többen futnak mifelénk, nem?
Vele futottam jó tempóban 5 – 5:05 perces kilikkel, nagyon kellemes 142 körüli pulzussal. A Füredi frissítőnél kötelezően az izo + víz + ananász, és hajrá tovább. Füreden egy helyen bevárt Zoli a lányokkal, Anita beszólt, hogy “Ne dumálj, fuss!” :-) Igaza volt persze, de én mindig akkor futok legjobban, ha közben beszélgethetek (lásd futásaim Köves Petivel) Úgy látszik, hogy a futáskori befelé fordulást még tanulnom kell. :-)
Rendületlenül haladtunk az utolsó frissítőhöz, ittam, ettem, és mehetünk. Futótársam mondta, hogy itt bele kellene húznunk, szeretné megpörgetni a végét. (Fiatal, futóalkatú legény, persze, hogy bele tudott húzni, mit gondol ez, mi vagyok én futóbajnok???) Annyit mondtam, hogy menjen csak, ezt az utolsó 3 kilométert lekocogom, köszi a futást, ágyő. És elhúzott délnek. Jó kacsa módjára azért nem hagytam ám nagyon magam! Mentem a hegynek fel rendületlenül. Toltam, ahogy bírtam, pedig húzós emelkedőnek éreztem, de nagyon ott voltam erőben és a pulzusom is remek volt. Tihanyban a cél előtti kanyarban hagytam el Bélát, aki nagyon jól nézett ki, mosolygós volt, majdnem friss. Igaz, hogy sétált, de már csak 1-2 száz métere volt hátra. Köszöntünk egymásnak, adtam neki egy kis utolsó energiát a magaméból, bár nem nézett úgy ki, mint akinek szüksége van rá.
Úgy beindultam a lejtőn, hogy nem tudtam megállni. Nagyon boldog voltam, hogy megcsináltuk, előbújt a kisördög, még bohóckodtam is a befutóban. A lányok futottak utánam, de nem vettem észre, hogy nem értek utol. Nagyon belehúztam, ők le voltak merevedve, így 2 részletben futottunk be.
Bocsi csajok, de elkapott valami erős megállíthatatlan lendület, olyan euforikus öröm, ilyen idióta lettem tőle :-)
Szilvit nem láttam a célban, pihent, amikor mi beértünk. Minden elismerésem a teljesítményéhez. Béla és Józsi nagyon szépen bejöttek, hatalmas gratula mindannyiuknak!
A KaCsa csapat előtt le a kalappal, mindenki nagyon kitett magáért!
Jövőre is megyek! Ezt nem hagyjuk ki. Nonstop is kipróbálnám szívesen. Várom a jelentkezőket! :-)
Puszi mindenkinek,
Judit
|
|
