Mottó: több van benned, mint gondolnád!

Verseny előtt, péntek délután. Állok Tihanyban az UltraBalaton versenyközpontjának “Egyéni nevezők” feliratú asztala előtt, tétován nézek körül. Mit keresek én itt? Normális vagyok? Amerre csak nézek, csupa ultrafutó ikon. Nem nyugszom meg a látványtól...

Bő egy hete még a Nagyrécse felé kocogtam Szilvivel, az UB-ról beszélgettünk, és ő ártatlanul megjegyezte, hogy szerinte én is meg tudnám csinálni. Bennem pedig akkor végzetesen megmozdult valami: "ezt én is meg akarom csinálni!" - és a szervezőknek hála, még be tudtam nevezni. Azóta sem értem magam, hogy miért voltam képes ilyen őrültségre; ez nem jellemző rám, aki hónapokat, tervszerűen készült eddig minden “nagy” versenyére az első félmaratonom óta. Most pedig 212 km vár rám… Belül mégis érzem, meglehet - hisz az áprilisi 12 órásig komolyan készültem, és azóta is futottam néhány hosszút, igaz sokat pihentem is, de lehet, hogy ez most így lesz jó. Majd meglátjuk - mindenesetre hatalmas izgalommal várom már a versenyt, ahol Bódi András (ezentúl Bandi) kísér majd autóval. Nagyon rendes tőle, hogy nem sokkal a hétvége előtt szóltunk neki, és ő egyből igent mondott. A verseny előtti este átbeszéltük a frissítési stratégiát, aztán szunya.

Reggelre már elillant a para, koncentrálnom kellett a feladatra. Igyekeztem nem futóversenyként felfogni az elkövetkezendő 212 km-t, inkább úgy tekintettem a távra, mint egy várhatóan kalandokkal, élményekkel teli túrára, amit kötelező teljesíteni. Persze előzőleg számolgattam, mennyi idő lenne reális számomra, ha nem jön közbe semmi, és így 27 - 28 óra közé saccoltam a várható időmet. Többször is átszámoltam, mert túl kevésnek tűnt… Mindegy, próbálom majd végig tartani a kalkulált tempót, mert úgy gondolom, hogy a túl lassú kezdés sem biztosan jó. Így Badacsonytomajig 6 perces, Keszthelyig 6:15 körüli ezrekkel számoltam + a frissítések.

Mivel az utolsó hetekben bizonytalanul, szokatlanul fájdogált néha a térdem, nagyon tartottam az első 50 - 70 km-től, mert úgy gondoltam, hogy ha valami “igazi” probléma van vele, addig kiderül. Szerencsére nem derült ki. Csak az idő, de az meg szerencsére nem túlságosan. Kellemes melegben, néha kellemetlen szélben futottunk, de azt hiszem ennél jobbat már túlzás lenne kívánni. A korai rajttól is tartottam kicsit, mert ritkán futok a reggeli órákban, és általában nem is esik olyankor jól a futás. Most nem volt gond - mégiscsak egy versenyen vagyunk…

Szóval jól teltek az első 10 kilométerek, futottam Sznupival, Makai Vikivel, Molnár Petivel egy - egy szakaszon, igyekeztem “múlatni” az időt és a kilométereket.

Próbáltam mindvégig pozitív hangulatot keresni, gyönyörködni a tájban, újra, csak másképp átélni azt a szakaszt ahol pár éve váltót futottam, vagy a Tanúhegyek környékét ismerősként üdvözölni, ahol néhány hete túrafutottunk (külön boldogságot okozott, hogy most egyik hegyre sem kellett felfutni…), ahol ismerős volt a frissítőknél 1-1 mondatot váltani, egyszóval élvezni a versenyt. A megbeszélt frissítés jól ment, én pedig “óramű pontossággal” érkeztem meg Keszthelyre, ami végleg megnyugtatott: van itt keresnivalóm :-)

A déli partot gyerekkorom óta jól ismerem (főleg Lelléig), így gyakran volt 1-1 olyan pont, amit vártam - mindvégig igyekeztem nem túl távoli célokig eljutni. Közben az isoitalról le kellett mondanom, mert éreztem, hogy nem esik jól, fájt a hasam tőle. Így többet kellet azonban ennem, amit Márián egy tál tészta formájában már - már túlzásba is vittem, azaz ettem, Bandi legnagyobb aggódására :-)

Közben több közeli várt és váratlan ismerős szurkoló tűnt fel a pálya mentén, akiktől mind - mind sok erőt kaptam. Külön köszönet Ancinak, Rudinak a szurkolásért. Fonyódligeten véletlenszerűen találkoztam egyik barátom, kollégámmal, aki érdeklődött, hogy mennyit futok, a válaszon pedig még magam is meglepődtem, olyan hihetetlenül hangzott még akkor is: “körbefutom a Balatont vazze"! Bélával kerülgettük egymást ezen a szakaszon, egyszer Rudolf Tomit láttam közeledni mögöttem, vissza sem néztem, vártam, hogy mindjárt utolér, de aztán ő Bogláron megpihent, így legközelebb csak valamikor hajnaltájt “futottunk” össze. (Azaz akkor már csak ő futott…)

Közeledett Lelle-felső, ahol anyu várt három kisfiammal, ezért nagyon vártam már ezt a pontot. 2003-ban itt kezdtem el futni, 2x1 km-t tudtam megtenni egy kis pihenővel, most pedig már 115 km-el a hátam mögött (és 97-el a cél előtt) járok ugyanott. Ha valaki akkor nekem ezt jósolja… Azért borzongató volt belegondolni. A találkozó jól sikerült, igaz előtte frissítettem, ettem, ittam, próbáltam szépen mozogni, nehogy megijesszem szegény anyukámat és a fiúkat, hogy apa hogy néz ki… Itt kicsit elidőztem, de sok - sok energiával töltődtem fel.

Közben mint 2 villám, ekkor húzott el mellettem a vezető váltócsapatok 1-1 embere… Hoppá, ezek más sportágat űznek, hasított belém a gondolat, ami a célig hasonló szituációk százaiban még gyakorta megismétlődött…

Nemsokára (13:30 versenyóra körül) a Banditól kölcsönkapott Garmin órámnak lemerült az akksija, így ezután már csak a pulzusomra tudtam figyelni, a “sebességemet” pedig csak saccolni. Egyre többször, egyre nehezebben indultam futni 1-1 frissítés után, de próbáltam azért haladni. Besötétedett, Bandi megmasszírozott, beöltöztem fényvisszaverőbe, aztán irány a balatoni éjszaka…

Siófokon megkaptam egy szurkolótól, hogy : ”eléggé le vagy maradva öcsém” - nem is tudtam, hogy röhögjek, vagy káromkodjak, pedig számítottam effajta megjegyzésekre, így inkább az előbbire voksoltam, és elnyomtam egy fáradt vigyort. Aztán egy bulizós társaságból kivált hölgy szegődött társamul 1-2 száz méter erejéig frissítő Rozét kínálva, de aztán ő is lemaradt, hiába állította, hogy ő is szokott futni…

A zajos, pezsgő(s) Siófok után jött a nyugalmas, csendes éj. Egyre nehezebben ment a futás, sokszor kellett nyújtanom, hajladoznom, be volt kötve a derekam, vállaim, fájtak a lábaim, de nem éreztem természetellenesnek, így nem zavart meg fejben. Balatonvilágosnál hatalmas élményt jelentett a panoráma - még sosem jártam erre - gyönyörű volt. És már csak egy nagy “kanyar” volt hátra a Balaton partból a célig.

A 164 km-es fő frissítőre is az előre kalkulált időre érkeztem, itt igen jól esett Csőre Ernőék meleg fogadtatása és levese, az már kevésbé, hogy a verseny során kb. huszadszor hallgattam meg, hogy “a Szilvi már réges - régen elhagyta ezt a pontot!” No persze ez csak vicc volt, nagyon örültem, hogy jól halad, nagyon szurkoltam neki, hogy sikerüljön győznie, és sikerüljön a tervezett 24 óra alatt beérnie a célba. Amúgy kész válasszal tudtam szolgálni: csak egy kis előnyt adtam neki, majd a célegyenesben lehajrázom…

Ettől a ponttól megváltozott a verseny számomra, a mai napig sem tudom, hogy miért, de már csak néhány kilométerig tudtam összeszedni az erőmet és futni, azon kívül gyalogoltam. Gyalogoltam, de próbáltam tempósan, ahogy csak tudtam, szerintem kb. 9 perces kilikkel mentem. Lehet, hogy ott rontottam el, hogy erre az utolsó kb. 50 km-re 10 perces km-eket számoltam, és tudat alatt az volt bennem, hogy ennyi is bőven elég lesz, de lehet, hogy egyszerűen ha megszakadtam volna, sem tudtam volna gyorsabban haladni. Nem tudom, de igazán nem is számít. Rossz csak az volt, hogy irdatlan távolinak tűnt a cél, amikor a hátralévő kilométereket órákra átszámoltam. Fejben nem voltam fáradt, de testben már egyre inkább. Tapasztalat híján attól féltem, hogy egyszer csak nem bírja tovább a szervezetem, és meg kell állnom, ki kell szállnom. Igyekeztem ekkor ezeket a gondolatokat messzire űzni, és csak menni - menni. Közben sokat gondoltam a gyerekekre, akik most alszanak, és reggel nem ébredhetnek arra, hogy apa feladta… Sok biztató szót kaptam a társaktól is: Bélától, Tomitól, Editéktől akik közben elhagytak. Az pedig mindig különös érzés volt, amikor egy-egy váltó csapat futója viharzott el meggyötörten bandukoló testem mellett, és “király vagy”, “kemény vagy” kiáltásokkal segítettek. Hittem is, meg nevetségesnek is találtam…, de azért jól esett. Bandi próbálta tartani bennem a lelket, az erőt, néha futásra biztatni - de ez utóbbi tekintetében nem sok sikerrel járt.

Emlékeim szerint a hajnal beköszönte után Balatonalmádi előtt és Almádiban tudtam utoljára futómozgást végezni (talán szeretett nagybátyámra emlékezvén gyűlt bennem össze egy kis erő, akinek háza mellett haladt az útvonal), de később ez már nem ment.

A 24 óra is elmúlt, én kb. 191 km-nél jártam, ez kis örömmel töltött el, az viszont szomorúsággal, hogy tudtam: a maradék félmaraton kb. 3 óra 30 percet fog igénybe venni :-(( Durvaaaa.

Így is lett, de meglett! Igaz a vége előtt azt hittem elszállok a versenyből. Az utolsó ellenőrzőponton megálltam dugókázni, és hihetetlenül elkezdtem szédülni, forgott a világ. Gyorsan elindultam, ekkor kicsit jobb lett, de teljesen beparáztam: ki vagyok száradva, össze fogok esni. Itt, az utolsó 4 kilométeren. Ez nem lehet igaz. Kértem Bandit, hogy hozzon gyorsan vizet, sót, és maradjon mellettem autóval, mert pocsékul vagyok - megpróbáltam minél többet inni. Azt hittem, ezek már az eufória percei lesznek, aztán a legnehezebb percek lettek belőle. Szilvi hívott pont ekkor, azt hitte már bent vagyok a célban. Ekkor tudtam meg, hogy min ment keresztül, és így is nagyszerű idővel lett első, ami rengeteg erőt adott. Kértem, hogy még beszélgessünk, így legalább elterelődik a figyelmem a gyengeségemről, és Tihany tábláig így is haladtam.

Itt aztán visszaköltözött belém az élet, és tudtam, hogy meglesz. 211 kilométer után először tudtam biztosan… Az utolsó 1-2 száz métert ismét futást imitálva tettem meg, és nagyokat ordítva 27 óra 23 perc után célba értem. Vége, sikerült!
Azóta sem hiszem el.

Köszönöm Szilvinek, fiaimnak, a családomnak, Bandinak, Klubtársaimnak, a szervezőknek, hogy sikerült. A bokám kétszeresére dagadt, pár napig nehezen jártam, de most már ismét tudok futni.

És tudok még valamit: az idén én voltam a legeslegutolsó nevező. Jövőre én leszek az első…:-)

Gyuri