Megnyertem a lottó ötöst!

Valahol félúton járhattam az UltraBalaton 220 kilométeres távján, miközben rádiót hallgattam az mp3 játszómon. A hírek végén bemondták, hogy van ötös a lottón, valaki megnyerte a milliárdokat. Felolvasták a számokat, nekem meg majdnem földbe gyökerezett a lábam: én vagyok a nyertes... Itt vannak a nyerő számaim:

Az első számom: 2
2011 után másodszor indultam el az UB-n. Némileg magamat is megleptem a nevezésemmel, mert az előző években keveset futottam, éreztem is, hogy kezdek szépen, csendesen eltunyulni, ezért tavaly nyáron kitaláltam, hogy ősszel futok egy maratont - amire rendes ember csak felkészülve áll oda - így majdcsak összeszedem még magam ebben az életben! Le is futottam 4:02 alatt, ami bár minden idők 2. legrosszabb ideje a hahóti háziorvosi kategóriában, én azért meghatódva értem célba, élveztem, hogy ismét képes vagyok lefutni egy ekkora távot.

A következő hetekben pedig éreztem, hogy több van bennem, egy-egy hosszabb futás után nem dőltem ki teljesen, elkezdett motoszkálni bennem, hogy talán, megint, egyszer, még egyszer, hátha, hűha, nosza, Balaton... Ultrabalaton. De csak nem akart megszületni bennem a döntés - gondoltam futok egyet; zene föl, véletlenszerű lejátszás be, indulás! Első szám: Truth faith, második: Induljon a banzáj, harmadik: Eye of the tiger. Ok, megértettem! Hazamentem, beneveztem...

Ezzel ki is köveztem magamnak a rajtvonalig tartó 5 hónapos utat: heti 6 edzés, hétvégente hosszú futások (általában 40 km körüli, néhány 50-60 km), hét közben 10-20 km körüliek. Neki is fogtam a felkészülésnek, mentek is az edzések, de az első hónap végén ijedten tapasztaltam a kiégés jeleit magamon... No, ez korán jött – gondoltam, de visszaút már nem volt. A mentális tréning jegyében kerestem a vízpartokat: körbefutottam a palini halastavat (2 km), a kanizsai csónakázó tavat (5 km), a zalaszentmihályi horgásztavat (félig), a Velencei-tavat; futottam a Principális csatornánál, a Zagyvánál, Muránál, a Dunánál, a Körösnél – és a Balatonnál is (a Balaton Szupermaraton Badacsony – Balatonfüred szakaszát), igaz akkor elfordítottam a fejem a Balatontól, hogy arra a látványra jobban ki legyek éhezve... :-)

Kiegészítésként igyekeztem kondizni (nem sokszor sikerült), illetve lefogyni, hogy fölösleges kilókat ne túráztassak a Balaton körül. Azt gondoltam, hogy a fogyáshoz elég lesz a kb. háromszorosára emelt futásmennyiség, de sajnos nem így történt, így az utolsó hetekben kénytelen voltam lemondani az éjszakai nutellázás, és egyéb nyalánkságok, ropogtatni-valók nyújtotta örömökről is.

Szilvi természetesen maximálisan támogatott a nevezésemben, edzéseimben, sőt jó darabig úgy volt, hogy majd ő fog frissíteni, aztán hogy – hogynem, kedvet kapott futni egyet a tó körül, így kísérő nélkül maradtam. Szerencsére nem sokáig tartott ez az állapotom, mert egy szép napon kisírtam Márkus Öcsi vállán a bánatomat, ő meg erre egy nagyobbacska összeget az enyémen, így elvállalta ezt a szerepet. (Na jó csak vicc volt.)

A frissítési stratégiát alaposan megterveztem, és mivel az energiabevitelem jó részét kevésbé tudományos alapokon nyugvóan, viszont az utóbbi hetek megvonási szindrómájának megfelelően csokoládék és egyéb édességek formájában kívántam (szó szerint) majdan bevinni a versenyen, ezért órákat töltöttem különböző üzletközpontok édességes polcainál az áruk szénhidráttartalmát tanulmányozva. Meg is lett a foganatja az elméleti képzésemnek, ugyanis azt átültetve a gyakorlatba a frissítős ládámban a verseny előtt több édesség volt, mint a Mikulás puttonyában a gazdasági válság előtti december 5-én este.

A megszerzett tudásomat összegezve egy több oldalas útmutatót készítettem Öcsi részére, ami részletesen tartalmazta a frissítésre szánt italokat, ételeket – darabonként és összesítve: grammban-, literben-, szénhidráttartalomban-, sótartalomban-, és a megtermeléshez szükséges munkaórák számában is kifejezve. Mivel nem tudtam, mennyire lesz ő felkészült, ezért felírtam neki a verseny nevét, az enyémet is, és azt is, hogy nem adom fel. Részletes listát készítettem az egyéb szükséges felszerelésekről is, amit lecsekkoltam mielőtt elindultunk itthonról a versenyre. A precíz felkészülésnek hála, szerencsére csak az övtáskámat hagytam otthon, amiben futni szerettem volna a melegben... De Szilvit kísérő Olipapának és Czunyi Karcsinak hála, a versenyre mégis lett övtáskám. Nagyon boldog voltam, örültem neki. Végül nem vettem fel.

Második számom: 20
Az első 20 kilométer nehezen telt. Tartottam nagyon ettől az irdatlan távtól, az utolsó napokban „természetesen” azt éreztem, hogy a sarokig sem tudnék elfutni. Ráadásul a felkészülési versenynek szánt sárvári 12 órán sajnos szinte végig bennem volt ez a fajta görcsösség, pedig általában élvezni szoktam a versenyzést. Görcsös voltam, féltem, nehogy féljek, és emiatt görcsöljek be, és ebbe aztán annyira belebonyolódtam, hogy a gondolat önmagát sütötte ki – elkezdtem élvezni a versenyt. Megnyugtatóan hatott persze, hogy a választott tempóm tökéletesnek bizonyult: haladtam, fogytak a kilométerek, miközben úgy éreztem, hogy ezt bármeddig tudnám csinálni. Próbáltam futótársakat is szerezni, szerencsére sokan voltunk, akik pont arra futottak, mint én ezen a napon, jó volt kicsit beszélgetni, az időt-kilométereket múlatni. Futottam egy szakasz Földesi Józseffel akit Domán Gabi kísért kerékpárral, hátán meg akkora zsák volt, hogy gondoltam, jobb ha velük maradok, és ha elfáradok, belebújok.
Később Hankával mentünk egy szakaszt, dumáltunk, megállapítottuk, hogy fő a pozitív szemlélet, úgyhogy élvezni fogjuk a versenyt.

Ahogy haladtam előre, úgy erősödött is bennem ez az érzés, hogy ez mennyire jó. Élveztem a tájat, a Balaton látványát, a füredi sétányt, pillantást a Tihanyi-félszigetre.

A frissítésem is jól működött: Öcsi, és barátja Szekeres Tibi (aki ad hoc csatlakozott aznap hozzá) kb. fél óránként vártak rám, itattak (vizet, hígított gyümölcslét vagy kólát), etettek (banán, hihg5 izogél, csoki, kemencében sült kenyérfalatkák lágy margarinnal, fürtös paradicsomdarabka-sapkákkal, csipetnyi sóval meghintve, négyrét vágva, margarinosdoboz-tetőn tálalva), biztattak; a közbeeső frissítőpontokon pedig önkiszolgáló üzemmódban működtem. Abszolút megnyugvással töltött el, mikor az első 40 km-nél jártam, és a tervezett időmet pontosan tartottam (mínusz 5 perccel voltam ott). A távot egyébként előre 40 km-es szakaszokra daraboltam, és azokra próbáltam tempót kalkulálni, amit sikerült tartani mindvégig.

Harmadik számom: 25
A következő 25 kilométer volt számomra a legszebb rész, több értelemben is. A táj (Tihany látványa, majd a Káli-medence) gyönyörű volt, élveztem a madárcsicsergést, a dombokat, erdőket, virágokat – mindent, ami körülvett. Élveztem, hogy itt lehetek, hálát adtam a sorsnak, hogy belevágtam az edzésekbe, mert így képessé váltam arra, hogy részese lehessek mindannak, ami körülvesz ezen a versenyen a maga valójában és átvitt értelemben is. Hálát adtam magamban mindenkinek, aki segített elérni ezt a célomat. Fantasztikus volt!

Később egy jó darabig Lesi Zolival futottam, igyekeztünk beosztani magunk között a dobogós helyeket :-), majd Edit is közénk került szegény – legalább egy órán keresztül hallgathatta a hülyeségeinket. Mire közeledtünk Zánka felé, egyedül maradtam. És egyszer csak mintha lehúzták volna a rolót. Szédültem, gyengeség fogott el, a pulzusom meg felugrott 130-ról 160-ra. Kiütött a meleg. Elvánszorogtam Öcsiékig, ahol jeget kaptam a nyakamba, amitől hamarosan jobban is lettem. Amíg le nem ment a nap, folyamatosan jegeltem magam, gyakran törölgettem az arcomat is. Egyszer ért el még hasonló gyengeség Salföldnél, amit egy negyed órás gyaloglással sikerült orvosolnom. Még jó, hogy ez a szakmám... :-)

A „hegyi” szakaszon meglepődtem, de nem vágott meg fejben, mégiscsak egy 220 kilométeres ultraversenyre neveztem, nem babazsúrra. Az is erőt adott, hogy pár hete a környék összes hegyét megmásztuk a Tanúhegyek túra alkalmával, ahhoz képest ez csak egy kis kóstoló volt. A pince hasonlóképpen: meglepő hatással volt rám, de ezt is, mint mindent a verseny során próbáltam pozitív oldalára fordítani: végre egy kis hűvös, ahol nem tűz a nap...

Negyedik számom: 12
12 óra futásnál szinte méterre ugyanott tartottam (107,5 km), mint pár hete a sárvári versenyem végén. Ott, akkor amikor megszólalt a versenyt végét jelző duda, eldöntöttem, hogy nem indulok az UB-n, annyira elfáradtam, és teljesen reménytelennek éreztem, hogy erre majd még képes leszek rátenni ugyanennyit. Most meg futok tovább – hogy van ez? Magam sem értettem. Lassan lement a nap, Keszthelyre értem. Addigra már többször bele-belegyalogoltam a futásba, de mindig csak egy kis szakaszt. Jött a negyedik 40-es résztáv, és meglepő módon, sokszor egész kellemes tempóban tudtam haladni, főleg, mikor elértem egy-egy lélektani határt.

Márián ettem egy kis tésztát, itt sajnáltam először (és utoljára), hogy gyorsabb voltam a kelleténél, mert még csak 23 óra volt, és így nem tudtam beugrani bulizni egyet a retro discoba...
Az erőm közben egyre fogyott, túl voltam a kritikus 160 kilométeren (ahonnan 4 éve már csak gyalogolni tudtam), de most „muszáj” volt még futva haladnom. A legjobbkor találkoztam szembe klubtársammal, Katz Rudival, aki szeretett volna indulni az UB-n, de makacs sérülése miatt kénytelen volt visszamondani a nevezését. Így eljött bringával, hogy szurkoljon az ismerősöknek. Megkértem, hogy ha ráér, jöjjön velem - csak kértem, hogy csendben haladjunk. Ő pedig jött némán mellettem – mögöttem kb. 2 órán keresztül, nagyon jólesett ez az önzetlen segítség!

Közben elhaladtunk Lelle-felső mellett, ahol sok-sok éve elkezdtem futni – újabb lelki töltetet kaptam. Lassan azonban már csak sétálni tudtam, igaz, azt próbáltam gyorsan. Hajnal felé iszonyatos álmosság fogott el, kértem Öcsit, hadd fekhessek le egy negyed órára, ő azonban a nap során először nem teljesítette a kívánságomat, tovább rugdosott. Végül Tibi felkutatta az összes közeli csehót, és szerzett egy RedBullt, ami szárnyakat adott: no nem egy Boeing 767-esét, inkább egy méhecskéét, de újra tudtam kocogni. Öcsi beállt mellém (végre bírta a tempómat :-) ), így haladtunk a szemerkélő esőben. A siófoki hosszú utcákban veszítettem el először a türelmemet, baromira idegesítettek a végeláthatatlan egyenesek – pedig így is – úgy is ugyanannyi volt vissza. Persze így jár, aki futóversenyen sétál. Siófokon elhagyott mindkét kanizsai váltónk is, nagyon örültem nekik, a fiúk meg is álltak, a lányok nem. Pedig fordítva jobb lett volna. :-) Amúgy folyamatosan előztek meg a váltócsapatok, és hihetetlen sok biztatást kaptam tőlük – köszönöm!

Ahogy közeledtünk a célhoz, először a nap során beszéltem Szilvivel telefonon, brutál jó időt futott, nagyon büszke voltam rá, kicsit szakadozott is a vonal, mikor beszélni szerettem volna... Aztán előreküldtem Öcsiéket: mérjék már le pontosan, mennyit kell még mennem, mert már nagyon fáradt voltam, és úgy tűnt, sose lesz vége.

Ötödik számom: 220
Lassan eljött a cél. A Club Aligában már sűrűn kellett nyeldesnem, valami furcsa érzés akadt meg a torkomon, végül 28 óra 23 perccel a rajt után megérkeztem.

Megláttam Szilviéket, és képtelen voltam visszatartani az érzéseimet, a korlátra dőlve itattam az egereket, mint egy állatvédő óvodás.
Sikerült, körbe tudtam futni ezt a csodálatos tavat, hihetetlen! :-)

Olyan érzéseket kaptam az út során, amiket soha – sehol nem kaptam volna meg. Megdolgoztam értük, így váltak igazán értékessé. Értékesebbé, mint egy lottó ötös.

Köszönöm mindenkinek, aki segített: Szilvinek, az egész családomnak, Ancinak, kanizsai futótársaimnak, Öcsinek, Tibinek.

A Balaton, az Ultrabalaton csodálatos dolog. Azt hiszem, érdemes lesz egyszer még visszatérnem.
De addig is, megyek és veszek egy lottót. :-)