Ultrabalaton

A történet kezdete 2011 nyara. Az interneten találtam egy honlapot, fantasztikus versenybeszámolókat, történeteket, fényképeket találtam rajta. A nagybetűs versenyen is megakadt a szemem: ULTRABALATON - elhatároztam én is meg fogom kerülni a Balatont, így megszületett a cél. Nem gondolkodtam azon, hogy lehetetlen, hiszen olyan erőt sugárzott a Kanizsai Futóklub honlapja, hogy nem is kételkedtem: egy egyszerű ember is képes lehet rá.

Az első versenyem a VI. Kanizsai Futófesztivál 2011.09.17.-én volt, ahol 10 kilométeren indultam és 49 perc alatt sikerült lefutnom a távot. Összesen futottam a nagy versenyig öt félmaratont, két maratont, az ultraversenyeket 2012.09.15.-én kezdtem el a VII. Kanizsai Futófesztiválon 50 km futva, 5 óra 2 perc alatt. Ezt követte még három 50 kilométeres táv, egy-egy 12 órás, 6 órás, 24 órás verseny és egy ultrafutó edzőtábor (itt mindenki futó volt kivéve én ). Csak a 12 órás és az első 50 kilométeres versenyem végződött sikerélménnyel. Igazából tapasztalatlan futó vagyok, igazán még futni sem tudok, de a kudarcok nem törtek meg, tovább dédelgettem az álmaim.

Eljött az idő, több tapasztalt jó képességű futó is azt tanácsolta csapatban vagy párban teljesítsem az első tókerülést. Tapasztalatgyűjtés céljából, meg hát sok lesz ez nekem elsőre. Megfogadtam a tanácsot, elkezdtem csapatot keresni a Futóklubban, de páros lett belőle. Beneveztünk Sánta Gepárdok néven, mint utóbb kiderült, bevonzottuk a szerencsétlenséget a névválasztással.

Ugyanis a társam Szabó László márciusban Baján egy 6 órás versenyen súlyosan megsérült. Még egy két hónapig hittünk benne, hogy sikerül rendbe jönnie, de a sérülése makacsabb volt. Két lehetőségem maradt: vagy találok párt a verseny előtt egy hónappal vagy megvalósítom az álmomat, és nekivágok egyedül. Gondolhatjátok, nem kerestem senkit, ez a sors keze, utat mutatott.

Beneveztem egyéni indulóként. Szóval a felkészülésem kb. 1500 kilométer sérülésektől tűzdelve, több hetes kihagyásokat sem nélkülözve. Mindezt saját kútfőből végrehajtva. A frissítés megszervezése, mit egyek, megfelelő izotóniás pótlás stb. A két fő pillére a sikeres teljesítésnek az edzés, a megfelelő energiabevitel megteremtése mellett még hiányzott. A mentális, lelki felkészülés és a segítő kísérő kérdése még lógott a levegőben. Az elsőt sikeresen megoldottam: minőségi idő többszörösre növelése a lányommal és a vallás felé fordulás.

A második nehezebb dió volt: kit kérjek meg erre a nehéz, áldozatoktól sem mentes feladatra. Nem különben a 32 órás ébrenlét, kerékpározás, segítés, kiszolgálás, és elviselése a modortalan, nyersségemnek. Nem volt könnyű, egy embert kértem meg, de Ő nem vállalta és akkor jött Vránics László. Ultratriatlonista magyar csúcstartó, ezt csak azért írom le, hogy tudjátok róla . Szóval, Laci megkérdezett egy futóeseményen, hogy van-e kísérőm, mert Ő szívesen segítene nekem. Akkor még nemet mondtam, mert függőben volt a megkért jelöltem. Másodszorra teljesen véletlenül futottunk össze Lacival a verseny előtt 3 nappal és akkor már tudtam a sors nem hagyott magamra. Már félig bent éreztem magam a célban, de a Verseny még hátravolt.

A versenyről csak pár gondolat: előző este felutazás Balatonaligára, regisztráció, tésztaparti, beszélgetés, jégkrémezés, hangolódás. A szállás elfoglalása, a részletek megbeszélése, esélylatolgatás, korán lefekvés és a jó alvás is sikerült, egyáltalán nem izgultam. A verseny előtt korán kelés, készülődés, egyéni frissítő leadása, pár biztató szó és 6 órakor rajt.

Az első szintidős részpontnál Balatonfüreden 45 perc előnyt szedtem össze, ahol először kezdett esni az eső, itt ért a legrosszabb élmény is a frissítésnél, az egész út során Laci vette fel a frissítésem csak itt nem engedték még a pult közelébe sem (itt el is dőlt soha nem megyek Balatonman-es versenyre). Vannak ugyan szabályok, de a futónak kell lenni az első helyen, szerintem.

Keszthelyig nem történt különösebb dolog jól ment a futás, tudtam tartani a tervem a 7 perc/kilométeres tempót. Hírek a többiekről folyamatosan érkeztek, találkoztam Bekk Csabával aki nem volt jó állapotban, a Futóklub csapatainak tagjaival. Köves Petivel, aki egy másik rendezvényen kerülte meg a Balatont, jól esett amikor üdvözölt majdnem leesve a biciklinyeregből. Keszthely előtt meg Katz Rudolffal találkoztunk, aki velünk tartott pár kilométeren. 119 kilométernél Keszthelyen nagy pont volt, itt két súlyos hibát követtem el a versenyen először.

Az első, olyan masszásra vártunk fél órát, amit végül is nem vettem igénybe. Laci szerint egy meleg zuhany többet ér majd náluk, mint ez a masszásnak nem nevezhető valami. A második volt a súlyosabb hiba: ettem, méghozzá levest, és hát olyan állapotban voltam az egész napos futástól, hogy nem vettem észre a gombát. Innentől kezdve az emésztőrendszeremre ki kellett tenni a kampec táblát.

Szóval meglassultam, ment a hasam, görcsölt és egyre többet kellett gyalogolnom. Balatonmárián lezuhanyoztam, egy kicsit felfrissültem és folytattuk utunkat - itt Laci is átöltözött, levette az egész napos esőzésektől átázott ruháját és a kényelmetlen biciklis cipőjétől is megszabadult.

Szóval haladtunk egy kisebb csoporttal hol engem, hol én előzve őket. Bekk Csabával újra találkoztunk, még mindig rossz állapotban volt - itt láttam sajnos utoljára. Haladtunk rendületlenül, most már diétára fogva magam, energiagélek nélkül, még jó hogy volt nálam fehérje csoki ami nem jött ki azonnal belőlem. Balatonboglár - 161 kilométer, már nem tudom mennyi volt a szintidőhöz az előnyöm, de itt végre tudtam enni főtt krumplit. Feltöltöttük a készleteket és indultunk is tovább a végeláthatatlan déli parti utcákon.

Elérkezve a verseny feléhez, hiszen ezt határoztam meg a fél távnak. Laci mondta is még csak most kezdődik a verseny, ne hidd el, hogy célba érkezel, menni kell! - és én mentem, hol futva, hol sétálva, hol leparkolva a bokorba, de mentünk előre.

Jött a hír Rudolf Tomi 3. helyéről, már csak 30 kilométer volt nekem is vissza, de jött a baj. A szervezetem vészjelzése, a térdeim bedurrantak, óriási fájdalom, láz. Nem sorolom a többit. Olyan tartományba voltam ahol azelőtt még soha nem jártam, 131 kilométer volt a legtöbb amit eddigi életembe megtettem és most 180 kilométer felett jártam, egyszerűen nem voltam hozzászokva. Vránics Laci csak hajtott előre: ne állj meg, haladj, itt a sikeremben elévülhetetlen érdemei vannak. Már csak sétálni tudtam, de hála a mentális felkészültségemnek 6 kilométer/órás sebességgel tudtam haladni, gyors fejszámolással megtudtam, szintidőn belül beérhetek csak bírja a térdem. Az utolsó 10 kilométeren több vizet locsoltunk a térdeimre, mint amit megittam. S akkor jött az utolsó HEGY - ordítottam a mérgemben, hogy még ezt is meg kell mászni, de a lejtőnél még nagyobbat, közben szakadt az eső. Célba értem!

Negatív élményekkel gazdagodva: nem kaptam befutószalagot és nem készült rólam fénykép, nem tudtam lezuhanyozni, de még egy ágy se volt ahova le tudtam volna pihenni. Jó érzés volt a tribünön állni, jó érzés Ultrabalatonistának lenni.

Köszönöm a családomnak, köszönöm a kísérőmnek, és a rajtszámomnak, amin az a szó állt shinkiokushin, szabad fordításban annyit tesz: találkozás a végső igazsággal. És zárszóként csak annyit mondhatok úgy jutottam fel a lakásba, hogy a sógorom ölbe kapott és felvitt az első emeletre. Ez a nagy Verseny története, okuljatok belőle.