Az Ultrabalatonom 212 kilométere

Na ez nem az a műfaj, amikor is azt mondjuk, hogy az Embernek legalább egyszer életében körbe kell karikázni a Balatont, vagy legalább egyszer futni kéne egy maratont.
Igazán nehéz megfogalmazni, hogy mi is visz tovább amikor ép elmével gondolkodva már Szigligetnél megpihenne az ember legalább két napra, a futócipőt meg kinn hagyná a 71-es úton, hadd essen az áldozatul az autók hadának.
Na de ne menjünk így előre, hiszen hiszen Szigliget környékén a lehető legjobb sorom volt.Erre hamarosan kitérek.

Néhány mondat a felkészülésről:
Kezdet : múlt év novemberétől alapozás, azaz sok-sok km gyűjtés, majd erősítés a környező „hegyekben”, s lassan eljött a március, azaz megkezdődött a versenyszezon. Ilyenkor már nehéz összehangolni az edzést és a versenyt. Az első felmérő a Pécs-Harkány volt. Persze ez nem egy ultrafutam, de állapot-elemzésre éppen megfelelő. Itt „4-esre” vizsgáztam, -persze a magam rendje szerint. Majd következett Kisbéren 100km. Innen szintén nyugodt lelkiismerettel tértem haza, hiszen a tervezett 10 órából 10h30. lett, de a természet erőit megcsodálhattam e futam alatt :-), ami igazán megerősített . A következő egy félmaraton volt Szekszárdon. Itt aztán tervezhettem az időt, de kb. úgy értem célba mint egy hazai intercity :-) . Nagyon nehéz pálya volt, a nap sem akart nagyon elbújni, így a végére jól elfáradva, de célba értem.
Eztán még kettő futam várt rám, ez egyik a Terep100 /erről írtam/, a másik pedig a Keszthelyi Kilométerek maratonija. Ez a futam elég tudatos tempóban haladt már, vagyis a 2. 3. 4. kör nagyon egyenletesen telt.
Némi sérülés azért beköszöntött, vagy mégsem? Lehet hogy a rám váró 212 km súlya ellen berzenkedett a szervezet? Nem baj! – gondoltam, pihenek egy csomót :-) .

Aztán elérkezett a Nulladik-nap! Kora délután indultunk Porpáczy Évivel - Ő lett a bicajos kísérőm, segítőm - Tihanyba. Sikerült príma szállást találnunk elég olcsón, s úgy hozta a sors, hogy az egész panziót Futók töltötték meg. Így aztán a elintéznivalók után prímán telt az este .
Némi borozgatás után kiderült hol a legolcsóbb a nyaralás: - Járda-szigeteken :-), de sorolhatnám a vidám este sztorijait.
Aztán lepihentünk, s mindenki igyekezett aludni. Reggel nem kellett korán kelni. Szépen nyugodtan készülődött mindenki. Évivel átbeszéltünk sok mindent, s csak reméltem hogy legalább oly nyugodt mind én.Úgy gondolom, a felkészülés ideje alatt megtettem ami tőlem tellett, futottam fagyban, hóban, viharban, esőben, szélben, 38 fokban. Hittem, hogy elég felkészült vagyok.
De egy valami hiányzott: még sohasem futottam 110 km-nél többet. Így a tervek csak Balatonboglárig voltak megalapozottak. Na nem baj, hiszen onnan már kifele megyünk a futamból , még egy 100-as lesz vissza.

Aztán lassan 10 óra lett, s elrajtoltunk.
Mentünk szépen, nyugisan, nem kapkodva. Évi előre ment Pető Pistivel - aki szintén a kísérő szerepét töltötte be Frank Tibi oldalán - és kb. az első tízesnél várt meg.
Ezután még haladtunk csendben, talán kissé feszülten, de már vártuk, hogy megérkezzen elénk Willmanné Edit. Hamarosan előkerült bicajával, s csatlakozott hozzánk. Mivel nem volt erős a tempó, így tudtunk beszélgetni, azaz tudtam figyelni Évire s Editre.
Aztán előkerült Molnár Zoli is, Ő is beállt hozzám jó néhány kilire. Köszönöm neked Zoli!

Prímán telt az utazás, jókat nevetgéltünk, készültek klassz fotók, s ne feledjük – a Káli-medence csodaszép. Néhány elképedt arc, amikor is látták hogy Kísérőim énekelnek nekem klassz kis dalocskákat. Hát!! - jó sorom volt! higgyétek el!
Ekkor még élveztem a táj szépségét , a friss levegőt, a jó társaságot.

Aztán lassan Szigligethez értünk, itt bizony már megpihentem volna , de hát az első főbb megálló Keszthely volt. Közben találkoztam Käsz Ferivel is, ami szintén kis erőt adott. Haladtunk szépen, majd Balatonedericsnél, ahol a golfpálya mellett kell lejutni a vasút melletti bicajútra, hirtelen rám tört a forróság. Kezdtem nagyon vágyakozni Keszthely lombos – árnyas váltópontja után. Higgyétek el, ekkor lelassult az idő, nem fogytak a kilométerek – azaz fogytak, csak nehezen, sokba került ez a szakasz! Meleg volt mint a Pokolban !! Aztán utolértem az egyik kocsmánál Pető Pistit, aki éppen egyedi frissítő után vadászott Frank Tibinek. Rögtön meg is hívattam magam egy korsó kivonatra ! Egyből jobban ment a futás :-) !

S végre Keszthely ! Késve nem voltunk, de jobban is állhattunk volna, de azért egy 20 perces pihenőt tartottunk. A forró leves, a hideg sör, s Edit szakavatott gyúrása teljesen rendbe tett.
Aztán tovább. Csatlakoztunk Kardos Józsihoz, s jó darabon vele haladtunk, majd Balatonberénynél előkerült Katz Rudi, s beállt mellénk jó pár kilire!!
Istenem ! milyen jó dolgom volt ! Oly sok kellemes történetet hallgattam, s láttam örömet s vidámságot rajtatok. Hát köszönöm Nektek!
Majd lassan ketten maradtunk Évivel, s haladtunk némi vádlifájással Boglár felé.

Közben utolértük Bélánkat, - kicsit elveszett volt az éjszakában , de gyorsan magára talált. Oly gyorsan, hogy Bogláron már nem is időzött sokat, hanem cca. 10 perc után már ment is tovább.
Balatonboglár – az út nagyobbik fele megvan 14 óra alatt. Fél órát töltöttünk: gyúrás, étel-ital bőséggel, aztán indultunk tovább.
Talán ennek a versenynek vége kellett volna legyen Bogláron, s akkor a történet eddig tartana.
De a történet folytatódik Tihanyig...

Erőt gyűjtve, kicsit frissen nekivágtunk az előttünk lévő 100km-nek. Néhány 100 méter gyaloglás után elkezdtem ismét a szokásos tempót, s magam is meglepődtem milyen sokat számított ez a fél óra pihenő. Nem nagyon emlékszem a távolságokra, időkre, arra viszont tisztán, hogy Balatonszemes közelében nagyon elkezdett fájni a jobb lábam elülső bokarésze. Na mindegy, két szem pirula majd segít - gondoltam. Aztán leültem egy padra mert lépni alig bírtam.
Emlékszem, a verseny 31,5 órájában ez egy alkalommal rémlett fel bennem, hogy olyan messze vagyunk még a céltól - lehet, hogy nem érünk be szintidőre ?! Gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy tudjak indulni tovább. Szerencsére az elmém még tiszta volt, s tudtam összerakni valamiféle ideológiát , hogy miért is kell mennem.
Aztán lassan hatott a pirula, s döcögve , de kb. 7 perces kiliben haladtunk. Közben hagytunk el Futókat, ki jobban - ki rosszabbul volt.
Nevezhetjük sok mindennek a versenyt, akár gasztrotúrának is - amíg a bepakolt anyagok ki nem jönnek ugyanazon a csatornán.
Szerencsére, nekem legalább ilyen bajom nem volt. Aztán lassan eljutottunk Balatonvilágosra, ide még időben kellett érni, hiszen itt szintidőn belül kellett lenni. Igyekeztünk enni-inni, majd egy talpmasszázs - persze cipő nélkül :-) - s indultunk is tovább. Ekkor cca. 23 órája voltunk már úton.

Aztán Balatonakarattyán következett, amire nem nagyon számítottam: kezdett zúgni a fejem, ásítoztam egyfolytában - légszomjam volt, kóvályogtam, káprázott a szemem. Évi mondta is, hogy nem nézek ki jól !! A baj az volt , hogy nem tudtam mi okozza ezt az állapotot, hiszen ettem - ittam mindig, nem futottam túl magam . Akkor mi lehet a baj ? A nap is elkezdett sütni, én meg - mint tegnap - elkezdtem locsolni magam, hogy ne forrjon fel a fejem. Ekkor azt tapasztaltam, hogy jobban vagyok kicsit, újabb adag víz: megint csak jobban vagyok. Olyan nagyon jól nem lettem, de legalább nem hullámzott az út előttem. Lassan rádöbbentem, hogy a tegnapi napsütésben - mivel nem hordok ált. sapkát, most sem volt - napszúrást kaptam. Na ekkor már szinte folyamatosan öntöztem, hűtöttem magam. Itt-ott egy-egy jó hideg ital is sokat segített. Szemlátomást - Évi szeme szerint - jobban voltam. Aztán elkezdett esni, pontosan hol azt nem tudom, csak mentünk ,s a következő frissítőállomásra koncentráltunk. Közben találkoztunk KaCsákkal is, de sok kommunikációra már nem voltam képes. Fáradt voltam, türelmetlen, fájt a lábam, ami tocsogott a vizes cipőben, röviden szenvedtem, mint disznó a jégen. Aztán kisütött a nap , hét ágra szórta sugarakat. Hát még ez hiányzott a kábult fejemnek !!! Megint a locsolás következett. S végre eljutottunk Füredre.

Bizakodtam azért, innen már nincs olyan végtelen távolságra az a célkapu. Aztán újabb adag eső. Már közel jártunk a félszigethez, amikor valaki mögöttem utat kért, mert ha már eddig eljutott, akkor szeretne szintidőn belül célba érni. Természetesen engedtem, aztán néztem az órám, vajon hova ez a nagy sietség részéről. Volt még másfél óránk a szintidőig, s cca.6 kili vissza. Megnéztem még egyszer az órát, mert hát biztos ami biztos, s tényleg nem kellett kapkodni. Mint később kiderült: barátunk elnézte vekkerét 1 órányival :-) , sajnos nem futotta meg a magának kimért 31 órás szintidőt :-) !
S következtek Tihany emelkedői, utcái, s hamarosan a célkapu.

Nem éreztem eufóriát, nem töltött el az öröm végtelenül, hogy célba értünk szintidőn belül. Nyakamba akasztottak egy érmet, készült néhány fotó, próbáltam legyűrni egy italt, ami inkább vissza akart jönni, így hát félretettem.
Évi is fázott már nagyon, én alig álltam a lábamon, így hát elindultunk a szállásunk felé. Azt a 6-700 métert nehezen tettük már meg. A szálláson próbáltam telefonálni, de közben belealudtam :-), így hát hagytam a dolgot.
Lassan rendbehotuk magunkat, s ekkor már „csak” egy dolgunk volt : haza jönni :-)

Indulás előtt elmentünk megvacsorázni, hogy végre valami rendes étel legyen bennünk, aztán elindultunk Kanizsára. Este 9 lehetett. Abban maradtunk, ha álmos leszek azonnal megállunk és alszunk. Tihanyból még szépen kiértünk, aztán nagyon nem emlékszem a településekre. S amikor Alsóörs táblát kétszer láttam, kiálltam a forgalomból aludni. Nem tudom hol voltunk, kb. 1 órát alhattam, de sokszor felébredtem, nyugtalan voltam - lakott területen kívül voltunk. Aztán elindultam tovább, el akartam jutni egy éjjel-nappal nyitva lévő benzinkúthoz. Közel az autópályához találtam is egyet, na itt aztán már húztuk a lóbőrt reggel fél ötig. Az út további része már ment szépen, s épségben hazaértünk.

Szeretnék köszönetet mondani Évinek, aki nagyon sokat segített nekem azzal, hogy elkísért ezen hosszú futamon, etetett, itatott, s egyben gratulálni is neki, amilyen prímán bírta a 212 km-t.

Hát a történet röviden ez volt, tanulságos, élményekben gazdag.

Üdv. Józsi