Hihetetlen huszonöt

A történet valahol ott kezdődik, hogy még egy télen sem sikerült annyit futnom, mint idén. Most a kilométergyűjtésnek és Jutkának köszönhetően is olyan jól sikerült az alapozás (tudjátok futballista feleség vagyok), hogy a hétközbeni kisebbek mellett három vasárnap is sikerült 16 km körül futni, ami számomra elég sok. Ráadásul ezek egész jól is mentek.
Ennek köszönhető, hogy beengedtem a fejembe a február végi 25 km gondolatát. Tegyük még azt is hozzá, hogy adva volt a lehetőség, hogy bármikor megfordulhatok, közben is eldönthetem mennyit megyek.

Ennyi rákészülés mellett Jocó reggel közölte, hogy Murakeresztúrig kell eljutni. Na, gondoltam ez valami tévedés, én addig biztos nem megyek, egyáltalán: az hol van?! Annyit tudtam biztosan, hogy Sznopek Józsiék bajcsai házáig tuti elmegyek, hiszen eddig csak fotókon láttam azt a jó kis hangulatos frissítőállomást.

A reggeli 9 órás indulás nekem elég korai, elég lassan kerülök üzemi állapotba. Azért próbáltam ráhangolódni a hajnali(!) indulásra, amiben sokat segített, hogy a gyülekezőnél mindenki olyan pozitív volt! Ez családi-baráti hangulat nagyot lendített a lelkesedésemen. Bár még akkor sem mertem kimondani, hogy 25-öt fogok futni.

Az első kilométereken egész jól együtt maradt a társaság, szinte folytatódott a téren megkezdett baráti társalgás. Ahogy Jutka is írta, fiúk között haladtunk. Szórakoztató volt, ahogy Molnár Zoli fotózott lelkesen, Valgut Zoli és Hans Gyuri poénkodtak előttünk, ahogy Lubics Gyuri szinte házigazdaként diskurált velünk és Joke megfigyelőként követett. Nem számítottam rá, hogy ilyen pasigyűrűben érkezünk majd Bajcsára, de igazán kellemesen telt az első etap. A bajcsai beérkezésünk pedig szinte egy Andrássy úti Nike-s fílingre hasonlított. Elfoglaltuk az úttestet, csattogtak a vakuk elölről-hátulról, már csak a dobosokat kellett az út mellé képzelnünk.

A szuper útba igazító tábla is meglett, és a frissítőpont sokkal hangulatosabb volt a fotókon látottaknál.
Gondoltam, innen akár vissza is fordulhatok, de bevallom nem volt kedvem elhagyni azt a szuper társaságot. Ez járt a fejemben amikor M.Zoli elköszönt tőlünk.

Ahogy tovább indultunk Jutkának sürgős munkahelyi megbeszélnivalója támadt Joke-kal, így mi L.Gyurival maradtunk a végére. Közös pontunk az egészségügy megvitatása került napirendre. Gondoltam beszéltetem kicsit, hogy én addig is több levegőhöz jussak, de pechemre ő elég jól nevelt és udvarias így folyton visszakérdezett. Innen üzenem neki, hogy lett volna még mondandóm és véleményem, csak már oxigénem nem volt hozzá.
Fityeház felé kezdtem fáradni, pár méterre le is maradtam. Amint Jutka ezt észlelte bajtársiasan bevárt, pedig ő társalogva is jól bírta a fiúk tempóját. A nénik a templomból jövet már nem is csodálkoztak rajtunk, szerintem teljesen hozzá vannak szokva az ilyen neonban rohangáló bolondokhoz. Éppen arra gondoltam, vajon hol lehet már az élboly, amikor megláttam szemben Vránics Lacit óriásiakat szökellve. Hogy megörültem neki! Valami olyasmivel bíztatott, hogy visszafelé könnyebb lesz. Nagyon akartam hinni neki! Ahogy kiértünk a faluból a szél irtózatosan ráerősített, mintha még a fordító előtt kicsit meg akart volna szorongatni.

Viszont jöttek Szilviék is! Vidáman, nevetve, csupasz alkarral... Gyuri kapott egy puszit és már zakatoltak is tovább. Judit kérdésére azt válaszolta Szilvi, hogy már nincs sok a fordulóig. Nem hittem neki, azt gondoltam, csak bíztatni akar bennünket. Ráadásul megláttam egy unszimpatikus emelkedőt is, és ott akkor elkezdtem sajnálni magam. Felvánszorogtam, Judit elhúzott - imádja a dombokat - és képzeljétek, a tetejéről megláttam egy narancssárga láthatósági mellényt az út szélén! Je!
Szilvi tényleg igazat mondott! Legközelebb hiszek neked!
Azért Jutka is megörülhetett, mert megkínált egy kis citromos vízzel, ami igen jólesett - innen is köszi.
Féltáv után nem sokkal üdvözöltünk Józsit és Petit akik nyugodtan, trécselve intettek nekünk.

Szóval megvan a fele. Hiszen futottam én már ennél többet is, akkor meg miért vagyok ilyen fáradt? Futótársam szerint parázok és csak agyilag vagyok blokkolva, hogy még haza kell innen jutni. Igaza lehetett, de mégsem tudtam akkor összeszedni magam, és muszáj volt sétálnom. Tehernek éreztem valóban a hátralévő távot, valahogy nem állt össze a fejemben.
Barátnémat megnyugtattam, hogy nincs baj, menjen nyugodtan a fiúk után, még beérhető távolságra voltak. Egyedül maradva próbáltam összeszedni magam, hiszen csak futni kell. Egyik láb a másik után, ahogy tanultuk, ennyi az egész. Egyébként is Józsiék mögöttem vannak, mi baj lehet? Néha már mintha melegem is lett volna (sose tudom mi is a bajom), de a ruházatomon nem nagyon tudtam lazítani, maradt a sapkalevétel. Azért szépen haladtam, elhagytam Fityeházát. A két falu között kicsit megint sétáltam, amikor lelassított mellettem egy autó, benne Deregi Laci. Milyen rendesek, hogy vigyáznak az emberre, de sajna víz nem volt náluk. Semmi gond, futunk tovább, lassan már Bajcsának kell következnie. Ilyenkor mindig szidom magam, hogy nem tudom jobban megfigyelni a terepet, mennyivel könnyebb lenne tájékozódni. És észrevettétek, hogy visszafelé mintha nem is ugyanaz a táj lenne?

A következő kanyarban tényleg megláttam a gyönyörű bajcsai házakat és egy legalább annyira gyönyörű fehér autót. Azért volt olyan szép, mert a családom ült benne! Na akkor tartsuk magunkat, nehogy azt higgyék, hogy kivagyok, mégiscsak én vagyok az anyaminta, vagymi. Megitattak és bátorítottak, ami már éppen jókor jött. Így azért már könnyebb volt bekacsázni a hőn áhított frissítőhöz újra.

Már egy ideje éhséget is éreztem, így igen megörültem azoknak a sokat emlegetett gyönyörű barackoknak, és annak, hogy kis „csapatomat” újra láthatom. Bár éppen indulóban voltak. Teázás közben már tudtam, hogy innen már akárhogy, de beérek. Amikor Petiék odaértek, én elindultam, mert jó volt őket a hátam mögött tudni. Na nem képzeltem hogy ekkora ász vagyok, és leelőzöm őket, egyszerűen biztonságérzetet adott. Bajcsa végénél nem hittem a szememnek. Jutka fut visszafelé. Mi baja ennek, mit hagyott el? De csak hozzám jött vissza, hiszen ez nem verseny, fussunk együtt :-) Gondolta csacsogunk egyet még hazáig, de akkor én már nem tudtam ebben partner lenni, amire elég hamar rá is jött, de talán nem zavarta túlzottan.

Ahogy haladtunk a cél felé, Józsiék szép lassan beértek bennünket. Kb. az utolsó 3 km-t együtt tettük meg. Megnyugtató, kedves, bátorító beszélgetésük hatására ez a szakasz igen kellemesen telt. Bár még mindig próbáltam Jutkát rábírni egy hajrára, nem hagyott el bennünket. Fantasztikus érzés volt így négyesben beérni, tényleg meglett!

Köszönöm, Jutka már a gondolat betáplálását is a fejembe! Egyedül biztosan nem tudtam volna lefutni, mindannyian kellettetek hozzá, hogy sikerülhessen. Öt félmaraton van mögöttem, de ez teljesen más volt. Nagyszerű volt megtapasztalni, hogy mindenki figyel a másikra, és próbál segíteni. Valóban nem gondoltam, hogy meg tudom csinálni.

Mindannyiótoknak köszönöm!

Farkas Edit