100 km-es Vb. - Torhout, 2009.06.19.

A 2008-as Bécs-Budapest végén már másnap kellett valami cél. Lehet, hogy ez nem normális, de én így működöm. Rendben, 2009-ben felkészülök a 100 km-es VB-re. Aztán a helyzet úgy alakul, hogy a "Mesterem" (Lelkes Guszi), aki a Bécs-Budapestre is felkészített, most nem tudja vállalni, hogy ebben segít. Pedig nekem kell az irányítás „futás ügyileg”. Így aztán megkérem Molnár Tamást, hogy segítsen. Ő elvállalja. 2008 decemberében elkezdek felkészülni.

A heti kilométerek nőnek, szépen haladunk, közben március végén az influenza porba dönt nem csak engem, hanem minden munkámat is :-( Nem jutok el az eltervezett versenyekre, kezdek kételkedni. Április végén Sárváron a 12 órás eredmény mégis erőt ad. A keszthelyi kilométereken is gyűjtöm az önbizalmat. A felkészülés végén ott van a „Zalában–Körbe–Futva”, aminek a hangulata teljesen feltölt. Az utolsó pályás edzésre még jópáran kijönnek miattam, nagyon meghat a dolog.

Június 17-én utazunk. A szállás némileg meglepő, a szobában 3 vas emeleteságy és egy mosdó. A fürdő közös. Bár a környék szép, gondozott, de semmi sincs a közelben, csak egy csomó tehén.

A mexikóiakkal vagyunk elszállásolva, ők vidám népség. Meg persze mi is. :-) A helyzeten csak nevetni lehet. A férfi csapatot 4 srác alkotja: Zabari Jani: 30 éve fut, halálosan nyugodt, ontja a poénokat. Tőle jó helyezés várható. Szalóki Robi: az idei 100-as OB-n szuperül teljesített, másodikként végzett. Későn tudta meg, hogy a csapatba kerül, de jól felkészült. Hajduska Balázs: szintén rutinos. És az "elsőbálozó" Lakatos Roli, aki remekül illik a csapatba, és bár izgul, de nagyon jól kezeli a helyzetet, amibe belecsöppent. Ők, Tamás és Veronika apukája beköltöznek az egyik szobába. A női csapat sérülések miatt sajnos nem jött össze az idén, így Görög Veronika, a Sárvári 12 órás futás 2. helyezettje (117 km-el) és jómagam képviseljük a magyar lányokat. A szobába még a húgom is bekerül, aki hosszabb futásaim elengedhetetlen kísérője. Első nap vacsi, pihenés. Enni bevisznek bennünket a szervezők Torhoutba, ami kb. 15-20 perces buszút.
Aludni persze nem tudok az izgalomtól, ami nem meglepő, lassan 2 hete nem megy a dolog...

18-án reggel arra ébredünk, hogy nincs víz, így az udvaron található fali csapnál mosakszunk a mexikóiakkal. A reggelit a helyi gyerekekkel együtt kapjuk. Nem rossz, csak az izgalomtól nem akar lemenni. Reggeli után kimegyünk kocogni. A fiúk együtt, de nekem nincs kedvem velük tartani, jó egyedül lenni. Futás után Robival tornászunk a fűben. Ő gyógytornász, jól lenyújtjuk az izmainkat. Ebéd után már benn maradunk Torhoutban, sétálgatunk, beszélgetünk. Robival bemegyünk egy templomba. A nyugalom teljesen átjár, rengeteg gyertya ég benn. Nem is tudom mennyi időn át nézem az apró lángocskákat. Érzem, hogy holnap erős leszek, tudom, hogy mindent, amit lehetett megtettem, érzem, hogy sikerülni fog a nagy álom, a "B" szint. Séta után a húgom ölében fekszem majd' fél órát, a felhőket nézve. Fura ez a nyugalom. Tamás közben a technikai értekezleten intézi a csapat ügyeit. Este felvonulnak a csapatok.

Jó a hangulat. A főtérre érkezünk. Minden ország résztvevőit kiszólítják név szerint a színpadra. Sajnos a magyaroknál nem a végső csapatösszeállítást olvasták fel. A ceremónia után tésztaparti. Legszívesebben nem is ennék, de "pechemre" Tamás szemben ül velem, és nem engedi, hogy meghagyjak egy falatot is :-)

Későn érünk a szállásra. Persze aludni megint nem tudok. Csurom vizesen forgolódok. Mi lesz ebből holnap?

A verseny napján teljes pihi. Mindent átbeszélünk még egyszer utoljára. Mindenki összerakja a frissítőit. Totál, mint valami boszorkánykonyha. Emberek, akik 100 km-t készülnek futni, mindenféle porokat, ampullákat oldanak fel gondosan kis üvegekbe, feliratozva. Egy ragtapaszra felkerül az 5 kilométerenkénti tempóm terve. A tapasz a kezemre. Ezt fogom figyelni, bár az elsődleges az lesz, hogy a pulzusom ne menjen 155 fölé. Ebéd után visszamegyünk a szállásra, és csodával határos módon elalszom. Amikor fölébredek teljesen kipihentnek érzem magam. Felvesszük a futóruhát, jön értünk a busz. A sportcsarnokban még több, mint 2 óránk van rajtig. A lábamat fölpolcolva fekszem a húgom ölében. Kellene melegíteni, szóval kiülök a napra egy takaróba burkolva Tamás mellé, és elhiszem neki, hogy minden rendben lesz, simán menni fog . Azért picit kocogok is. 8 előtt 10 perccel beállok a rajthelyre.

A verseny egy bő 22 km-es és 4 bő 19 km-es körből állt. 5 km-enként volt km jelzés, ami nekem nagyon jó volt. Az 5 km-es időtervek voltak a kezemen. Rajt után akárhogy igyekeztem a pulzusom nem érte el a 150-et, viszont úgy gondoltam, a tempóm jó lehet, így nem gyorsítottam tovább. Lakatos Roli úgy 15 km-nél hagyott el, mivel az ő órája mutatja a tempót megkérdeztem, hogy állok, akkor átlag 4:45-öket futottam. Kicsit gyors, de a pulzusom bővem a célzóna alatt volt, tehát haladtam tovább.

5 frissítőállomás volt. Háromnál volt saját segítőnk, Vera papája, a tesóm és Tamás. Főleg ezekre a pontokra küldtem előre a saját dolgaimat. Nekem nagyon hosszúnak tűnt a kör, ritkán láttuk a saját embereinket, nekem pedig fontosak ezek a találkozások.

Az első kör könnyedén ment, bár a frissítésem nem sikerült. Először nem találtam meg a cuccomat az asztalon és amit Vera papájához küldtem, szintén nem volt meg, szóval 16 km-nél a Tesómnál jutottam az első egyéni frissítőmhöz, holott én úgy terveztem, hogy az már a harmadik lesz :-(

A második körben a szembeszél elől beálltam a maratonisták közé, akik szintén velünk futottak (nekik 2 kört kellett teljesíteni), jó volt , mert nem ért a szél és jól húztak a srácok. A második kör közepétől azonban fájt a hasam és egyre erősebb hányingerem volt. A maratonisták úgy 35 km-től sétálgattak rendesen. Tudtam, hogy enni kell, de amit megettem gombócban állt a gyomromban és ki akart jönni. Tesómnak mondtam, hogy nagyon kell hánynom, de akkor egy kisebb hasmars rövidebb időre segített. Jó, hogy sötét volt már... Persze nem sokáig örülhettem, újra jött a hányinger egyre erősebben, viszont a tempó még mindig bőven jó volt. Ettem – ittam - öklendeztem.

Mire a Tesómhoz értem a harmadik körben, már azt mondtam neki, hogy én ebbe belehalok, nem bírom ki. Közben persze hittem, hogy elmúlik, volt hasonló élményem a tavalyi Bécs-Budapesten. :-) Ő persze bíztatott, hogy ilyen mindig van, túl leszek rajta fussak el Tamásig , ő majd felhívja telefonon, hogy adjon gyógyszert hányás ellen. Ideadta még a zenémet is, ami szintén jót tett. Elkezdtem arra koncentrálni, hogy megtaláljam azt az erőt, ami majd átsegít a nehézségen és én megint jól leszek. Sok mindenre gondoltam. Furcsa is volt így éjjel sötétben futni, volt ahol csak néhány gyertya pislákolt, de nem is kellett a fény. Aztán egyszer csak magam mellet éreztem egy nagyon kedves barátnőmet. Azt éreztem, hogy ott van velem, hogy egy csomó erőt ad. Lehet, hogy a sötétségtől, de nagyon éreztem, hogy segít. Egyre és egyre jobban lettem, ahogy kezdett szűnni a hányinger teljesen feldobódtam. Éreztem, hogy semmi gond nem lesz már. Mire Tamáshoz értem már nem is kellett a gyógyszer . Ettem egy gélt és futás.

A negyedik körben még nem mertem azért túl gyorsan haladni, mert a gyomrom még kissé labilisnak éreztem.
Az utolsó kör elején láttam, hogy ha az 5:30-as tempót futóm végig meglesz a 8:59. Elkezdtem rohanni. Annyi erőm volt, mintha akkor kezdtem volna el a versenyt! Az első 5 km bőven benn volt az 5:30-on, ettől még jobban ment. Egyre gyorsabban. Lassan az ég alja is világosabb lett. Már ötödször tettem meg ugyanazt a kört , de mégis újnak tűnt a derengő fényben. Hihetetlen jó volt futni! A préri után beértem a városba. A célban már ott vártak a fiúk. Mindenki megcsinálta becsületesen! Nagyon boldog voltam , el sem hittem, hogy sikerült! 8:54 lett a vége. Te jó ég, és ezt én futottam, ilyen nincs!

Beöltöztem meleg ruhába és megvártuk Veronikát. A szálláson megfürödtünk, reggeliztünk. Kicsit pihentünk és visszamentünk az eredményhirdetésre. Nagyon felemelő érzés volt látni az egyéni és csapatversenyek dobogósait, hallgatni a himnuszaikat. Boldog voltam, hogy ott lehettem. Ezután már csak az ünneplés volt hátra.

Vasárnap hazautaztunk. A reptéren vártak a gyerekek és Gyuri, mindegyikük külön hozott virágot. Nagyon jó volt újra látni őket!

Örülök, hogy ez a verseny így sikerült és hosszasan tudnám sorolni, ki mindenkinek vagyok hálás ezért, de az érintettek úgyis tudják. Köszönöm NEKTEK!

Szilvi