T100 - 2012

Előzmények
2 év aszfaltos futás után idén januárban kezdtem el igazából terepen futni. Ha tehetem edzéseken is szívesen megyek ki terepre, de a kilométerek nagy részét aszfalton gyűjtöm össze. Így nem vagyok igazi vérbeli és tapasztalt terepfutó. Persze mindkét sportág futás, a lényege hogy minél gyorsabban rakjuk az egyik lábunkat a másik elé, de én két nagy különbséget látok az aszfalt- és a terepfutás között.
Terepen sokkal több a szint, főleg ez miatt is lassabb a tempó (ez nem azt jelenti, hogy itt gyengébb versenyzők vannak, sőt …). Az elején furcsa volt nagyon, de már kezdem megszokni. Dombon felfelé így is mindig lemaradok azoktól a futóktól akik hasonló időeredménnyel érnek célba. Másik oldalon én meg a sík részeken és lefelé vagyok gyorsabb. Így igazából esélyem sincs, hogy bárkivel együtt fussak, mert egyszerűen más ütemben futok mint az igazi terepesek. Tavaly 32 km szintet futottam egész évben, idén már most megvan ez az adag …
Versenyeken sokkal kevesebb frissítőállomás van, általában 10-20 km-re jut 1-1 miközben aszfalton 5-6 km után mindig lehet enni-inni. Jobban rá van utalva az ember arra, hogy mit és mennyit vigyen (cipeljen) magával.
A verseny hetében többször is belegondoltam, hogy hogyan lehet ekkora távot lefutni. Korábban csak egyszer futottam ennél hosszabat (Ultrabalaton - 2011), de nem fiozofáltam sokat az ügyön. Odamegyünk, megcsináljuk.
A rajthoz közel töltöttük az éjszakát. A szálláson a szokásos verseny előtti tésztaparty után átnéztük Sznupival az útvonalat. A frissítőpontok közötti szakaszokat soroltuk be a szintemelkedés függvényében. Így nézett ki a pálya a fejemben: könnyű – könnyű – könnyű – nehéz – könnyű – nagyon nehéz – könnyű – hosszú és nehéz – közepes – közepes – közepes. Ez sokat segített mentálisan a verseny alatt.
Időeredményt nem szoktam számolgatni. Pulzussal megyek. Ha az jó, akkor a tempó is jó lesz, ha meg nem akkor kár volt számolgatni. 150-155 közötti pulzustatományt terveztem be az alapján, hogy a Mátrabércen 158 lett az átlag. Ez hosszabb verseny lesz. Mostanában – a terepfutásnak hála – kicsit kezdem jobban megismerni önmagam. Így jobban figyelek a „belső hangokra” is, mutasson bármit az óra szívfájdalom nélkül felülbírálom. Ha úgy érzem arra van szükség, hogy 20-30 métert belesétaljak síkon megteszem. Ha picit magasabb a pulzus a kelleténél, de érzem, hogy ez csak rövid ideig fog tartani, mert vége lesz a dombnak, akkor nem lassítok. De öszességében a pulzus a fő, arra hagyatkozom. Mindenképpen 12 órán belül szerettem volna beérni, mert akkor nem kell sötétben botorkálnom majd. Ez azért eléggé realitás volt ha nem borulok meg nagyon valahol. Hogy mennyivel korábban sikerülhet beérnem azon nem is gondolkodtam, egyrészt mert nem ismertem a pályát, másrészt ez egy hosszú verseny és sok minden történhet.

Időben érkeztünk a starthoz, volt idő röviden beszélgetni az ismerősőkkel. Felszerelést már a szálláson összeállítottam, itt már csak finomhangolás történt. 1 nagy (7 dl) és 2 kis (1 dl) kulacsot vittem magammal egy energiagél és egy energiaszelet társaságában. A bogyókból sótabletta, magnézium és fájdalomcsillapító (szerencsére ezt nem kellett használnom). Meg persze az elmaradhatatlan muzsika. Depózni csak Pilisszentlászóra depóztam (52 és 75 km-nél is ellenőrzőpont volt) széldzsekit, fejlámpát és egy gélt.
S akkor elkezdődött. 2 km sík résszel indultunk 4:40-es tempó körül. Furcsa módon most annyira sok ember nem ment el előttem mint szokott, bár az eleje nagyon nyomta neki. Itt még nem lehetett eldönteni ki fut a T50-es és ki a T100-as futamon. Hamar mellémkerült Pepe, akivel néhány szót váltottunk. Mivel alig néhány perccel mögöttem ért be a Mátrabércen, láttam rá esélyt vele futni. Ő ismeri az útvonalat mint a tenyerét, csukott szemmel is végigfutná. Gyanús volt nekem, hogy egy hegy lábánál volt a start, és a sejtésem be is igazolódott. Séta fel elég meredeken a Zsíros hegyre. Gondoltam mi lesz azután, ha ez könnyű szakasz … elkönyveltem, hogy kivétel erősíti a szabályt. Pepe körül egész kis csoport jött össze 4-5 fővel, én viszont kicsit magasabb pulzussal aakrtam menni, így elváltam tőlük. Kisebb emelkedők és lejtők következtek, ahol 6-8 futót sikerült lehagynom, engem nem került el senki. A 8 km-es ellenőrzőpontra már szétszakadt az élmezőny, ide hatodikként érkeztem meg (persze ezt már csak az eredménylistából tudtam meg a verseny után). Egy kis emelkedő még a frissítő után és lankás, hosszú lejtők lefelé csak. 4:10 körüli tepmót mentem, ami akkor nagyon gyorsnak és furcsának tűnt egy 100 km-es versenyen. Ráadásul voltak szakaszok, ahol viszonylag mély volt a homok is, ennek ellenére a tempó maradt. A pulzusom leesett kicsivel 150 alá, de úgy gondoltam, hogy gyorsabban már csak nem kéne … 17 km-nél a frissítőállomáson a szokásos procedúra. Gyors cola ivászat, kulacs megtölt iso-val és tovább gyorsan. Banánt eszegetni már lehet futás közben is. Meglepett, hogy nem értem utol senkit ezen a szakaszon. Gondoltam magamban, hogy nagyon gyorsan nyomja neki az eleje is. A kérdés, hogy milyen áron. Nekem ez a rész a könnyednek tűnt, inkább pihengettem (furcsa ezt írni 4:10-es tempóra, de ez a lefelék miatt volt). Meglepően gyorsan megérkeztem Klastrompusztára (26 km, 2 óra 20 perc alatt) , amely depózási pont is volt a frissítés mellett. Nem érztem semmi hátrányát, hogy ide nem küldtem előre csomagot, jó állapotba voltam. Azt is tudtam, hogy vége a könnyű szakaszoknak, ezután csak nehezebb jön.
Jött is, egyből szembeköszönt egy hosszú és meredek hegy. Még csak a hegyoldal felénél sétáltam felfelé, amikor szembe jött Hajduska Balázs. Gyomorgondja voltak, ami ellen nem volt nálam semmi. Épp az ellenőrzőpontra tartott vissza. Mondtam neki, pihenjen ott kicsit és kezdjen el majd sétálni. De látszott rajt, hogy a döntése végleges, hogy ő kiszáll a versenyből. A hegygerincen utolértem Filip Krisztiánt is aki éppen sétált, mert begörcsölt a lába. Adtam neki sótáblettát és megnéziumot. Nem hagyott szinte még levegőt sem venni, küldött tovább azonnal. A hegytetőn újabb frisítőállomás, majd irány lefelé egy rövid, 7 km-es szakaszon. Itt találkoztam össze Hiverrel aki épp elment picit rossz irányba, és jött vissza a helyes útra. Csodálkoztam, hogy még van női versenyző előttem. Kiderült, hogy ő T50-en van, de hát még akkor is nagyon jó tempót ment. A mozgása is könnyed volt, szépen futott. Egyszerre értünk a frissítőállomásra. Itt kértem először tele a kulacsomat, mert tudtam, hogy most jön a legnehezebb rész. Vadálló-kövek, Prédikálószék … ilyeneket hallottam a verseny előtt, de hogy ez mit jelent nem tudtam - eddig. Hiver lemaradt kicsit az állomáson mert ő futózsákot töltött. Aszfaltos rész jött, de emelkedett így bele-belesétáltam kisebb távokat többször is. Most kicsit én kavartam el, mentem volna tovább egy földúton. Nem-nem lehet helyette felfelé kell kapaszkodni – így Hiver feljött rám. Meredek volt ez a rész rendesen, és sokáig is tartott. Megint elkavartam egy kicsit a hegyoldalban, egy ösvénynek alig nevezhető valamin. Csak azt vettem észre, hogy nincsenek jelek. Gondoltam, hogy fent a gerincen megy a kijelölt útvonal, így hát fel a hegyoldalban egynesenen. Meredek volt, nem kicsit. De felérve egyből megvolt a jelzés is. Közben Hiver a kijelölt utat követketve megelőzött, de még látótávolságban maradt. Mentem tovább kapaszkodva egyre feljebb a sziklákon. Meg is fogalmazódott bennem a költői kérdés, hogy a terepfutás nevű versenybe miért van beépítve betétszámnak a sziklamászás. Másik oldalon viszont igazat adtam Csanyának is – az útvonal adott, aki jelentkezik a versenyre az elfogadja azt. (Fizetett hírdetést olvashattak.) 4.3 km volt a két ellenőrző pont között amit 49 perc alatt sikerült teljesíteni, amelyben 3 km alatt volt 500 méter szintkülönbség. Ez nagyon kapaszkodós szakasz volt. Habár lassan haladtam, mégis éreztem, hogy kiszívta belőlem az erőt. Így a csúcsra felérve megettem az energiazselém. A legnehezebb rész megvan, most gyerünk lefelé. Utolértem Hivert, picit el is kerültem. Alig 1 km-rel a frissítőállomás előtt egy futó ül az úton a lábai görcsöltek be. Hiver odaadta neki a megmaradt bogyóit, mondván neki már úgysem kell, én pedig egy kis izóval kínáltam meg. Az ellenőrzőpont előtt az egyik szervező mondta az információt, hogy 13 perc előnye van az előttem futónak. Csodálkoztam is, hiszen a két táv mezőnye még együtt volt itt. Gyors, nagyságrendi fejszámolással 15 másodperccel gyorsabb kilométereket jelentett ez, ami nagyon soknak tűnt. De hát messze még a vége …. A frissítőállomásra csaknem üres flaskákkal érkeztem meg. A hangulat nagyszerű volt, gyorsan újratöltötték mindhárom kulacsomat. Az idővel is elégedett voltam, picivel 6 perc alatti kilométerek jöttek ki az első felére, benne a legnehezebb szakasszal. Az előre depózott dolgokból csak egy gélt vettem ki. Mentem gyorsan tovább. 5:30-as tempóvel tettem meg a következő szakaszt. Visegrád, az első ellenőrzőpont ahová csak a 100-asok mennek. Amint észrevettek egy 5 év körüli kislány futott ki elém a következő kérdéssel: „Mit iszol? Colát, vizet vagy olyan erőt adó italt?”. A colát választottam. Én az úttesten futva, ő mellettem a járdán és kiabált előre, hogy: „Colát kér, colát iszik!”. Aranyos történet volt. Itt újabb információ az előttem állókról. Egyik futó 30, kettő pedig 15 perccel van előttem. Szóval a 4. helyen állok, de picit megint távolodtak az előttem lévők.

Az utolsó nehéz szakasz jön, ami ráadásul hosszú is lesz. Alig hagytam el 2-3 km-re a frissítőállomást jött a kalapácsos ember. Kezdtem magam rosszul érezni. Futkosott a hideg a fejemen és a hátamon is. A melegben az eddig jóleső szellő most nem volt olyan jó mert fáztam amikor nekiállt lebegni. Nem volt sapkám, mert úgy gondoltam erdőben futunk és úgyis árnyék lesz. Hát nem mindig… Valószínűleg beszedtem egy napszúrást. Hányinger is kerülgetett, bár még sosem hánytam futás közben. Végül most sem, de most voltam hozzá a legközelebb. Kezdett elhagyni az erőm is. Ez miatt nem aggódtam különösebben, elő az energiaszelet, 15-20 perc alatt az redben tesz. Úgy is lett, de émelygős gyomorra nagyon nem esett jól az csokis, édes tömény energia. Nagyon nem éreztem jól magam, de nem volt nálam semmi amivel jelentősen todtam volna változtatni a helyzeten. Próbáltam többet inni (csak iso volt nálam), meg bevettem egy sótablettát (jóval a tervezett idő előtt). Gondoltam ártani nem árt, ha kicsit használ akkor az meg jó. Semmi sem esett jól. Ha zenét hallgattam az volt a rossz, ha nem akkor meg az. A séta sem esett jól, a kocogás még kevésbé. A rosszulét miatt nem kell pánikolni, előbb-utóbb majd csak elmúlik. Így maradt a séta előre rendületlenül. Úgy éreztem nagyon lassan haladok és azt vártam, mikor mennek el mellettem a többiek. Bár igaz, hogy nagyon sokat kellett felfelé menni ezen a részen, amúgy is a nagy része séta lett volna, de biztos tempósabban. Több mint 1 óra telt egy így, a síkabb részeken is alig kocogtam. A napon haladni különösen rosszul esett. Aztán kezdtem rendbejönni és felvenni a futáshoz a tempót. Legnagyobb meglepetésemre egy gyalogó sportárs tűnt fel előttem. Még én sem voltam teljesen jól, de hatalmas volt a sebességkülönbség kettőnk közt. Nem kapott rendesen leveőt és meg akart állni, leülni egyett. Biztattam, hogy inkább csak lassan sétáljon, de más segítséget nem tudtam adni neki. Néhány perc múlva már teljesen jól voltam, a terep is megváltozott kis emelkedőkre és kis lejtőkre. Felpaprikázott az is, hogy felléptem a képzeletbeli dobogóra. Jó ritmust sikerült felvennem, sőt még vissza is kellett fognom magam, mert 160 közelébe is felment a pulzusom. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy amíg rosszul voltam és lassan haladtam addig a másik oldalon viszont kipihentem magam. Az energiaszelet is kezdte meghozni a hatását. 70 km-nél jó erőben éreztem magam és azt gondoltam, hogyha valaki nagyon erős futó nem jön hátulról, akkor nem lehet tőlem elvenni a dobogót. Feltűnt előttem egy leányzó, amitől leesett az állam. Kiderült, hogy ő rossz útvonalon jön szembe a mezőnnyel. 2-2,5 kilométeres kitérőt jelentett neki ez a kitérő. Visszafordult és visszajött a frissítőállomásra, de nem folytatta a versenyt. Jött ismét a frissítőállomás Pilisszentlászlón. Itt találkoztam futókkal akik még most mentek ki a „felső-karikára”. Hát nem lettem volna a helyükben tudva, hogy Visegrád után még milyen emelkedők lesznek … Ez volt a leghosszabb szakasz (15 km) ráadásul sok volt bent a szint is. Az első felét rosszullét miatt lassan, a másodikat tempósan megfutva végül a 2. lejobb idővel zártam ezt az etapot.
Renben, akkor megvan a ¾-e a versenynek. Már csak 3 közepes nehézségű szakasz van vissza. Khhmm … közepes nehézség. 25 km, 800 méter szintkülönbség. Ez Zalában extra durvának számít, itt viszont csak arányos volt a hátralévő távval. Idővel nagyon jól álltam (fél négyet mondtak a frissítőállomáson) és jó erőben is éreztem magam, így nem vettem ki semmit a depós csomagból – otthagytam a fejlámpát is.
Patakátkelési lánc következett (7-8 alkolmmal is köveken kellett átmenni a túloldalra). Szerencsére a száraz idő miatt nem volt sok víz bennük. A következő 5 km még jól ment, de aztán kezdtem elfáradni. Jöttek a hegyek is ahogy számítottam. Ezek inkább hosszúak voltak mintsem meredekek. Ez azt jelentette számora, hogy viszonylag gyors ütemben lehetett sétálni rajtuk felfelé. Egyenes szakasz itt nemigen volt lefelé próbáltam még futni ahogy tudtam, de itt már leesett a pulzus a tervezett tartomány alá. Frissítőállomáson a szokásos frissítés és irány tovább. Recept ugyanaz mint az előző szakaszon, csak itt már sziklás részen kellett leereszkedni. Ki kellett számolni minden lépést, ami tovább lassította az amúgy sem gyors tempót. Úgy néz ki a többiek is lelassultak hasonló módon, mert ezeken a részeken is a 2-3-4 legjobb részidőket mentem. Fáradság ellen elhasználtam a második (és egyben utolsó) gélemet is. Nagyon-nagyon nem akart csak megérkezni az utolsó frissítőállomás. Jóval előbbre számítottam rá, noha a fáradságon kívül más gondom nem volt. Azért csak elérkezett, ahol azt az infót kapom, hogy 3-5 perccel vagyok lemaradva az előttem futótól. Ez nagyon feldobott, felcsillant még az ezüstérem lehetősége is. Sokkal régebben mondták igaz a 15 perces hátrányt, így még az 5 perc is behozhatónak tűnt a fennmaradó 8 kilométeren. Összeszedtem a még maradt erőmet, és próbáltam újra felpörögni és … elmentem rossz irányba. Nem mentem el a főút után balra a mező mellett, hanem egyenesen követtem az utat. Az óra jelzett is, hogy letértem, de hát szokott ilyent, majd visszatérek. Nem is láttam kereszteződést ahová le lehetett volna fordulni. Végül elmentem a következő elágazóig, és mivel nem volt jezlés ott sem visszafordultam. Így ráleltem a jelzésekre. Nagyon mérges voltam. Úgy számoltam 8 percet vesztettem el, így az ezüstéremre az esély oda. Sokkal rosszabb volt, hogy a mögöttem jövőkről viszont nem volt információm, így nem tudtam, hogy a hátam mögött mennyien suhanhattak el. Ez lelombozott, nem is tudtam olyan ütemben haladni, mint kellett volna. Előttem senki, mögöttem senki így haladtam a cél felé. Beérve a lakott területre nem tudtam milyen messze van a befutó. Kezdett az oldalam is szúrni, lejtőn is belesétáltam néha. Aztán csak egy iskolaudvar tűnt fel és 2 tapsoló személy a domb tetején. Ez lenne a vége? Én még 2 kilométerre számítotttam. Nosza akkor futómozgás elővesz, befut a célba. Ott tudtam meg, hogy megvan a harmadik helyezés, 10:31-es idővel. Én 9 perccel maradtam el a második helyezéstől, az utánam kövekező végül 19 perccel maradt le.
A T100 egyben a Terep Ultra Országos Bajnokság is volt, vagyis OB brozot is jelentett.

A célban zuhany, eredményhírdetés, vacsora, masszázs volt a sorrend. Közben, majd ezt követően is érkeznek be a teljesítők. Mindenki tapsot kap. Aki itt ma célba ért mindenki győztes. Sőt az igazi elismerés azoknak jár, akik 15-16 órát is kint töltöttek a pályán és éjszakába nyúlóan teljesítették a távot. Úgy gondlom, nagyon ide illik egy idézet Bill Bowerman-tól:
„The real purpose of running isn’t to win a race, it’s to test the limits of the human heart.”
Összeségében egy nagyon jól szervezett, nagyon kemény verseny volt. Köszönet érte a szervezőknek, a frissítőállomások személyzetének a segítőknek a célban és mindenkinek akit kihagytam volna.

Az órámra feltöttöttem a tracket a verseny előtt amely két részletben volt elérhető, így az én teljesítésem is kettő részben van meg:
Katt 1!
Katt 2!