Aztán kezdett késő délután lenni, éreztem hogy kissé felhevültem az egész napi napsütéstől, de tudtam -ez simán kezelhető még!
Bizony ! -ilyenkor csak gondolnom kellett egy hideg dobozos italra, s a következő találkozópontnál
már Dóri nyomta is a kezembe !

Időnként nyújtottam a vádlimat, de ezen kívül minden rendben volt. Továbbra is fegyelmezetten folytattam utamat. Mígnem egy találkozópont után elkapattam magam, s gyorsabb tempóval vágtam neki a következő 10 km-nek. A vége az lett, hogy Nemeába érve (123km) úgy beálltak a combjaim, hogy lépni alig bírtam ! Szó mi szó ', ha valahol hát éppen Nemeában nem voltam egy " nemeai oroszlán" !

Nehezemre esett tovább indulni, de Dóri nem sokat teketóriázott velem, útnak indított 2-3 perc 'pihenő' után.
Ami ezután következett, az volt utam legnehezebben megélt része. A lábaim /combjaim/ nem vittek, nehezek voltak mint a sózsák, fájtak , alig haladtam ! Még szerencse volt, hogy sok
számomra amúgy sem futható- szintemelkedés következett.

Lassan elkezdtem gyártogatni az elméleteket, hogy miért is álltam ki a versenyből, de az is a fejemben volt , hogy hova is állok ki, amíg szintidőn belül vagyok. Aztán , hogy mondom meg Dórinak, hogy végem van , mint a rövidfilmnek ?! Aztán elfogytak az elméletek, vagy belefáradtam, -ki tudja.
S végre, a józan ész került elő! Tenni kell valamit ! Találj ki valamit ! -mondtam magamnak.
Gyorsan elemezgetni kezdtem az állapotomat, s arra jutottam, hogy nagyon elfáradtak combjaim, energia kell nekik, működésbe kell hozni őket!
Hogyan is ? Bevált módszer nálam: energiagél+magnézium. Ez mindig helyreszokott billenteni perceken belül. Így először ezt próbáltam -több ötletem egyenlőre nem volt- , de bejött !
5 perc sem kellett, s lazult combom feszessége, lassan , hamarosan újra képes voltam futni a megfelelő tempóban. Elmúlt a rémület !
Malandreni-be (140km) már úgy értem, hogy Dóri nem látott rajtam semmit, -azt hiszem. Noszogatott is, hogy össze kéne szedni valami plusz időt / igyekezzek ! /.
Ha tudta volna milyen 'kálváriát' éltem meg !! . . .,de még úton voltam, még versenyben voltam ! ,ami akkor nekem a legfontosabb volt.
Ha valamikor, hát ekkor ébredtem tudatára annak, hogy milyen törékenyek vagyunk, hogy elég egy kis elmélázás, s egy kis fegyelmezetlenség hova vezethet ! Ez meghatározta utam hátralévő részét.
Időnként újra és újra kanizsai Társaim jutottak eszembe, - vajon merre járnak, jól vannak?
Reméltem, hogy igen, minden rendben velük ! Tudtam, jóval előttem lehetnek, s megnyugtatott a tudat, hogy erejük, elszántságuk viszi őket előre, s ugyan mögöttük, de én is oda tartok, odatartunk Mindhárman, Spártába !
Aztán túljutottam a sokat emlegetett hegycsúcson (163km), s elértem Nestaniba (171km).
Új nap kezdődött lassan. Még mindig fél órával jártam a szintidőn belül, - nem nyugtalanított, hogy kevés lenne.
Sokat nem időztem, gondolkodás nélkül nekivágtam a Tripoli-medencének, s közben csak a feladatra koncentráltam, figyeltem magamat, s mantráztam egy mondatot, aztán egy másikat, majd újra az előzőt. Így teltek hosszú-hosszú órák.
Emlékszem, múlt évben segítőként éjszaka ez rész nagyon ingerszegény volt. Most a reggel fényeiben, a felkelő nap sugaraiban máshogy hatott. Csak távolban, a messzeségben látszottak a hegyek, s néha kerestem szememmel Spárta irányát. Ekkor el is kalandoztak néha gondolataim, s gyorsan meg kellett fegyelmezni elmémet, hogy csak az útra, az előttem lévőre rövid etapokra gondoljak.
Majd egyszer üzenetet kaptam Szilvitől, cca. 200km körül.
Biztatott,: "a neheze már megvan" ! Jólesett a forró délelőttben, hogy gondol felém !
Aztán egyre erősebb lett a Nap ereje, perzselt ádázul, de mentem , mert Spártába akartam érni.