Az álom és a spártai valóság

2009. szeptember 25-e a futás ünnepe volt számomra. Régóta vártam erre a napra. Mindenki illően kiöltözött és várta az indulást a pirkadó athéni reggelen. Felemelő és izgatott érzés volt együtt ott állni az ókori falak mellett.

Elindultunk.
A futás az elején természetesen jól ment. Élveztem, annak ellenére, hogy 25 km-ig a közúti forgalom minden átkával együtt kellett élni. Némi előnyt is sikerült szerezni, és folyamatosan nyugtattam magam: menni, menni, de nem elfutni az elején.

Az első ellenőrzőponthoz, 40 km-hez 4 óra 2 perccel értem. Felhőkkel indultunk ugyan el, de a mindig is beharangozott meleg nem sokat váratott magára. 45 km környékén lábon kihordtam egy kisebb holtpontot, de kaja, folyadék és folyamatos vizes hűtés mindent megoldott.

Kb. ekkor jelentek meg olyan emelkedők és meredek lejtők, amit úgy fejeznék ki, hogy nem voltak benne a pakliban (a szinttérképen).

Fel, le, hol egyből, hol alattomosan. Ez és a meleg szépen tették a dolgukat. Első combizmaim kezdtek nagyon kemények lenni, a tartalék idő vészesen kevés lett és nagyon veszélybe került a korintoszi beérés.

Pedig minden rendben volt: a gyomor jó, rendesen ittam és vittem be az ásványokat. Egyik induló barátom szavaival élve: minden oké volt, „csak” a futás nem ment. Ez a beszorult állapot nagyon idegessé is tett. 60 km-nél Judit gyúrt meg lelkileg, de most finoman. Összeszedtem magam és folyamatos futást produkáltam. De 74 km-nél ismét olyan emelkedők jöttek, amiket csak friss állapotban tudtam volna teljesen megfutni, ezt pedig már a maradék időm nem bírta ki

Az utolsó 2 km szintidőn kívül már becsületbeli ügy volt. A frissítő pont előtt kaptam még egy elkeseredett instrukciót, hogy mosolyogva szaladjak át az ellenőrző ponton, hiszen utána lazulnak a szintidők és van remény, hogy összeszedjem magam. A 10-15 perces csúszásra a szervezők azonban nem voltak vevők és így le kellett adnom a rajtszámomat.

Ez hát a „spártai” valóság itt Korintosznál.

Riadtan kellett felébrednem rózsaszín felhős csipkerózsika álmomból. Nem volt lelkierőm kint maradni az útvonalon, így autónkkal egyből Spártába vettük az irányt, hogy az estét már ágyban töltsem. Mélyen lebukva az ülésen, lopva figyeltem futótársaim küzdelmeit az ablakon keresztül.

Nem szerettem volna negatív motiváció lenni, elég nekik a terep. Szótlanul, ezernyi gondolat…… mi történt, mit, miért és főleg hogyan tovább……?
És döbbenet volt látni az autóból, hogy 200 km után még milyen emelkedők várnak a futókra.

Nagyon szerettem volna Leonidasz király szemébe nézni, de most hátat fordított nekem. Erről egyáltalán nem Ő tehet. Egyértelműen kiderült, hogy nagyon, nagyon, nagyon sokat kell még tennem azért, hogy felém fordítsa tekintetét.

Másnap reggel a spártai szállodában sajnos egyre több futótársamat kellett üdvözölnöm. Arcukon láttam, hogy ők is ugyanazokon a kérdéseken vajúdnak.

Délutánra derült ki, hogy már csak nyolc társunkért szoríthatunk. Legalább tíz órás „őrt álltunk” a befutónál várva hőseinket. Így hosszú „csoportterápiás” beszélgetésekkel oldottuk ki egymásból a görcsöket, számoltunk be élményeinkről, és kerestük a megoldást.

Közben szépen jöttek az örömteli pillanatok. Minden befutó tekintetéből a meggyötört boldogság sugárzott, a hősies helytállás elégedettsége és természetesen a meghatottság.

Nekem Korintosz 4500 km-re volt Athéntól. Megérte-e ez? Úgy gondolom igen, mert saját magam szembesülhettem azzal, mennyit jelent eddigi felkészülésem.

Megérte? Igen, mert szemtanúja lehettem az örömöknek, és hogy meg kell fizetni az árat, hogy valaki alázattal leborulhasson a király lábaihoz.

Én csak egy dolgot tehetek: tovább álmodok és elkezdem gyűjtögetni a filléreket………

Béla