Maratoni futó lettem!

Sokat készültem erre a versenyre testileg és lelkileg egyaránt. Tudtam, hogy most senki mással nem fogok versenyezni, csak önmagammal. A saját korlátaimat kell legyőznöm.
A nyaramból két hónap úgy telt, mint egy edzőtábor. Korai kelések, futás, futás… 26-28-32 kiliket mentem, de éreztem, hogy még nagyon messze vagyok a maratontól. Könnyelműség lett volna azt mondanom, hogy ezzel a 42 már simán menni fog. 10 km még nagyon sok tud lenni egy ilyen hosszú táv utolsó szakaszának.
Ahogy közeledett a nagy nap, egyre inkább paráztam. Hiába éreztem magam nagyon erősnek fejben, aggódtam, hogy a testemben történik majd valami, amit eddig még nem tapasztaltam meg. Annyit mondogatták a bűvös 30-as km-t, hogy el sem tudtam képzelni mi jön utána. Ugyanakkor bennem volt az új kihívással való megismerkedés izgalma, s ez erősebbnek bizonyult.
Szombaton este a dili a tetőfokára hágott. Ennek eredményeképpen az összes futós cuccom a sporttáskában landolt. Minden eshetőségre felkészültem. Tipikus nő voltam. Miben utazzak? Miben fussak? Elég lesz-e a száraz ruha? Kell-e váltócipő? Tudok-e hajat szárítani? Ki fogja a cuccokat cipelni? (Na, ezeknek a verseny után már semmi jelentősége sem volt!)
Jó, hogy egyedül voltam otthon, mert így legalább nem szólt hozzám senki. Egyébként egyedül is kiválóan fel tudtam idegesíteni magam. Telefon Editnek néhány nyugtató szóért. Egy időre segített. Hiába terveztem korai lefekvést, nem tudtam aludni. Így nekiálltam szendvicseket gyártani. Közben fejben futottam a távot, mereven bámulva a tollal áthúzott útvonalrajzot a térképen.
Néhány órát sikerült aludnom. Peti volt nagyon fáradt, mert hajnalig dolgozott. A világért sem mulasztotta volna el a felesége első maratonját. Most ő kísért engem. Közös tea, kávé, hogy legalább a jó komfortérzetünk meglegyen.
A buszos utazás így utólag nagyon jó ötlet volt. Minden tökéletesen klappolt. Köszönet Rudinak a szervezésért, s Györgyikének, aki átvette tőle az „irányítást” a fedélzeten.
Kicsit álmoskásan, de jó hangulatban utaztunk. Pest határában megbolydult a méhkas. A gyerekek öltözködni kezdtek, rajtszámokat tűztek, osztogatták egymás között a távokat. Izgatottságuk átragadt rám is. Aztán már csak azt vettem észre, hogy teljes rajtkészültségben állok az ülések mögött. „Bármilyen idő lesz, trikóban és térdnadrágban futok.” Ahogy ezt eldöntöttem, látszólag meg is nyugodtam.

Ügyes sofőrünk volt. Időben érkeztünk és a lehető legjobb helyen szálltunk le. Mindent könnyedén megtaláltunk.
Először a Marathon emlékérmet vettem át, amit megrendeltem. Gondoltam, legyen egy évfordulós emlékem is az első 42-es futásomról. „Meg kell csinálnom” – nehezedett rám a nyomás – különben nem leszek méltó rá.

2500 év, 25. SPAR Marathon, 45 év. Nekem misztikus számhármasnak hatott. Utalva a MOST vagy SOHA-ra.
A csomagok átszervezése és leadása után megbeszéltük, Peti és Jocó hol bátorít és erősít majd bennünket. Aztán fotózkodtunk, hogy az otthoniak is kapjanak valamit a hangulatunkból. Én már idegesen húzogattam a cipzárt a dzsekimen. Mentem volna a rajtzónába. Ekkor eleredt az eső. Jó előre megfogadtam, hogy ezzel nem foglalkozom, megküzdök az időjárás elemeivel is, ha kell.
Aztán hirtelen elsírtam magam. „Félek.” – mondtam Peti nyakába borulva. „Egyedül leszek, mint az ujjam.” Ez volt az első versenyem, ahol Eda nélkül indultam. Igaz, nem nagyon beszélgettünk egymással futás közben, de mindig megnyugtató volt, hogy ott szuszog a jobbomon.
10 perccel a rajt előtt sikerült befurakodnom a helyemre. Nem is nagyon néztem, hol állok, csak örültem, hogy végre ott vagyok. Már nincs visszaút!
Peti, Eda, Jocó, Györgyike, Niki, Laura kísért el a rajthoz. Nagyon jól esett látni, hogy izgulnak értem,. Ezúton is köszönöm nektek! Gyors búcsúzkodás, puszik, ölelés. Eda biztosított róla, hogy végig velem lesz. Aztán a tőle megszokott jópofasággal még odaszólt, hogy a 4:30-as zöld lufi jócskán mögöttem van, figyeljek rá, hogy ott is maradjon.

A visszaszámláláskor szorítottam Peti kezét …”Kicsim, laza legyél! Ne görcsölj! Nincs más dolgod, csak futni. Szakadjon ing, gatya!” – hangzott az utolsó instrukció. „4:20-on belül meglesz, ne izgulj!” Ő jobban bízott bennem, mint én saját magamban. Az én célom a célba érés volt.
Elindultunk. Amíg átértem a rajtvonalon (3:45), volt időm átgondolni az útvonalat. Körülbelül tudtam, hol leszek az egyes kilométereknél.
Vitt magával a tömeg, az eső esett, nem volt hideg, jól éreztem magam. Az előzések, kerülgetések némi nehézséget okoztak az úttest bordáiban megálló víz miatt. Bármilyen óvatos is próbáltam lenni, a Bajcsy-Zsilinszky elején jobb lábbal bokáig elmerültem egy kátyúban. (Emiatt később lett is kellemetlenségem.) A fordító után vidáman fürkésztem a szembejövőket. Sok első maratonistát láttam, s jókat mosolyogtam a bohókás jelmezeken.
A Deák térnél találkoztam a „csapattal”. Mindenki igyekezett a helyére. Furcsa volt Edát a mezőnyön kívül sétálva látnom. Buzdítás, integetés, futás. Lazán mentem, megfogadva Peti tanácsát. 5 km-nél 27:42, 10 km-nél 55:06 volt az időm. Arra figyeltem, nehogy elfussam magam.
Ez az egyenletes tempó jónak bizonyult. Persze doppingolt a találkozó Monspart Saroltával, akivel sikerült pacsiznom is egyet. No meg a sok jó fej futó, aki bátorított, s dicsért, mint első 42-est.
A mezőny nagyon együtt volt, szorosan futottunk. Az eső épp csak szemerkélt, s ez kifejezetten jól esett. A Lánchíd előtt találkoztam Petivel, futott velem pár métert. Mondta, hogy Eda már valahol előttem fut. A hídra felérve nagy volt a huzat, ott éreztem először, hogy egy kicsit fázom. A Budai rakparton északnak futva a szembeszél, aztán a majdnem vízszintesen eső kicsit mellbe vágott.
Hamarosan megláttam a profikat, akik már visszafelé jöttek a fordítótól. Szuper volt a zene a híd alatt, a lüktetés magával sodort. Figyeltem, mikor jön szembe Eda, hogy legalább intsünk egymásnak. Egy pocsolyát kerülve majdnem elszalasztottam. De hál Istennek, ő is fürkészte a tömeget, s egy szívmelengető hellot át tudtunk dobni egymásnak. Gondoltunk egymásra egész verseny alatt.

Fél távnál jó időt mentem, (magamhoz képest) 1:57:52. Egy kicsivel előtte üdvözöltük egymást Györgyivel. Örültem, hogy már ő is köztünk van.
Nem éreztem fáradtságot, de annál nagyobb fájdalmat a jobb talpamban. A frissítőnél pár lépés után jobbnak láttam futni, mert könnyebbnek tűnt, mint járni. Szívta a talpam a vizes zokni, s éreztem, össze is gyűrődött. Vártam a csodát, próbáltam igazgatni a lábam a cipőben, de nem változott semmi. Mérges voltam, ha arra gondoltam, meg kell állnom. Ekkor láttam meg Petit az út jobb szélén. Csupa víz volt. Pár méterre Jocó állt, ő sem nézett ki jobban, de vidáman fotózott. Ekkor már két órája verte őket az eső.
Éreztem, lassulok, húztam a lában. 24 kiliig kibírtam, ott muszáj volt megállnom. Cipő, zokni le. A talpam olyan volt, mintha egy hete áztattam volna egy vödör vízben. Kezdődő vízhólyag! Ekkor robogott el mellettem Györgyike. Én magyaráztam, hogy rendbe kell szednem magam.
Amikor felegyenesedtem erős nyomást éreztem a homlokomban. Na, már csak egy fejfájás hiányzott! De okosan ittam a frissítőknél, s pár kili után elmúlt. Egyébként minden állomáson ittam izót és vizet. 15 kili után pedig mindenhol betolam egy darab banánt. 30 felett kétszer citromot is majszoltam, érdekes, nem éreztem savanyúnak, kifejezetten jól esett.
Hamar a 27 kilis táblához értem. Gondoltam, innen már félmaratoni pályán leszek. A Dombóvári úti fordító iszonyú messzinek tűnt. Azt hittem soha nem érek oda. Érdekes, ugyanaz visszafelé könnyebben ment. Aztán a 30-as tábla hipp-hopp ott volt előttem. Három órán belül volta, s kiszakadt belőlem a félhangos mondat: „Na, most jövök én!” Hiszen a felkészülésem során Peti mindig azt mondta: „harmincig elmész állóképességből, aztán jössz Te!” A „Fal” még nem volt előttem, igaz a lábam már fáradt, s fájt a jobb combhajlítóm. A Szabadság-híd emelkedőjén - ami most felért egy régi 7-es dombbal - feltoltam magam.
A fordító után az Erzsébet-híd felé, amikor ismét szemből fújt a szél, s vízszintesen esett, nagyon fáztam. Sokan sétáltak már, nyújtottak, guggoltak. Éreztem, lassulok, hiába a lejtő. Nagyon vártam a találkozást Petivel. Botladozva kerülgettem a pocsolyákat, nem mintha lett volna bármi jelentősége.
Hamarosan megpillantottam a párom, futott elém, aztán kíséret pár méteren. Jocó arrébb állt egy fa alatt. Esernyő, hátizsákok, fényképezőgép… Komolyan örültem, hogy nekem „csak” futnom kell.
Erőt merítve belőlük túljutottam a váltóponton. A nevemet hallva még inkább futni akartam. A Parlament előtt már nagyon ritkulva futottunk. Sokan sétáltak. Én 36 kiliig bírtam, eddig volt elég az állóképesség. Éreztem, megrogytam egy kicsit agyban. Próbáltam gyalogolni, de nem ment. Két-három guggolás után könnyebb volt futni.
Innen kezdtem kis részekre bontani a hátralévő távot. Megláttam a piros Algida-s kaput. Elmentem addig. Aztán a fordítóig bírjam ki. Kibírtam. Aztán csak a 37 kili legyen meg. Meglett! Frissítés. 20-30 méter séta. Önsajnálat. Vigasztalás. Már csak egy Csó-tó kör van hátra. Ezen annyira fellelkesedtem, hogy a 38-as tábla ki is maradt. A Nyugati felüljárón nem álltam meg, mert magamban megígértem Edának. A 39-es táblánál tudtam, hogy most már megcsinálom.
Felüljáró alatt, utolsó frissítés. A 40-es táblához olyan hamar értem, hogy még magam is elcsodálkoztam. Feltámadtam! Ismét volt bennem erő! Éreztem, sírnom kell. Időm 4:03:00.
Meglehet 4:20-on belül. Innen mentem, ahogy csak tőlem telt. Dübörgött a zene, erősebben vert a szívem, pörgött a lábam. Mosolyogtam, vidáman szerettem volna célba érni. A Hősök terénél már teljes volt az eufória. Integettem mindenkinek, mindenfelé. Aztán megláttam az „Utolsó 100 méter” kaput. Erre nem számítottam.

Na. Gondoltam, most szakadjon ing, gatya.
Ekkor már a nevemet is meghallottam: „Takács Ildikó a célban!” S igen, pár méter múlva ott is voltam 4:18:27-es idővel.
Én, az egyszerű kis ember elértem a számomra elérhetetlent. Önfeledten kiabáltam: „Maratoni futó lettem!”
A „csapat” ott várt a korlát mögött. Agyonázva, elcsigázottan. Hiányzott, hogy nem ugorhatok rögtön a nyakukba. Nem tudtam sírni. Inkább végtelen nyugalmat és boldogságot éreztem nyakamban az éremmel.
Hazafelé a buszon Ruditól jött telefon. Látták a célba érésemet a TV-ben. Jólesett az őszinte öröme és gratulációja. Sajnálom, hogy nem lehetett velünk, majd jövőre bepótolja.
Az élmény még mindig feldolgozás alatt. Örülök, hogy hittetek bennem, hittem magamban.

„A félénkségnek az a legnagyobb baja, hogy elvágja a nagyravágyás szárnyait!” Nagyra vágytam, s megvolt hozzá a szárnyam. Köszönet mindenkinek, aki segített ebben!
Különösen Petinek vagyok hálás, aki az első pillanattól támogatott és bízott bennem. És újra és újra rám pakolta a szárnyakat, amikor én már elvesztettem őket.

Takács Ildikó