Emese és Csaba szorija
2010. november 21. Újabb nap, amely felejthetetlen marad számomra, amíg csak élek. Viszont ezzel nem csak én vagyok így, hanem barátnőm is :-)
Elsősorban ezúton is szeretném megköszönni a Futóklubnak, hogy állta a költségeket, mely által részt vehettünk a versenyen. Méghozzá úgy, hogy életemben először együtt futhattam a barátnőmmel egy hivatalos versenyen, akivel a távolság miatt egyelőre igen ritkán láthatjuk egymást sajnos. - Tehát a futóklub nem csak a futóknak, de még a szerelmeseknek is ad esélyt arra, hogy boldogok lehessenek. :-)
Ez a nap nem csupán arról szólt, hogy futhattam és együtt lehettem a barátnőmmel. Ez a nap többről szólt: Én és a párom együttes küzdése egy nemes célért, egymásnak tanúbizonyságot téve a kitartásról és a küzdeni akarásról. Úgy döntöttünk, hogy az első kört (10.5 km) én futom, majd a második kört Emese. Azonban az én köröm teljesítése után számomra nem ért véget a verseny, lefutottam Emcsivel az Ő körét is, hogy a futása közben biztassam és egyben segítsem is Őt. Az én körömről nem is mesélnék sokat, mivel az élménybeszámolón lényege nem a saját körömön alapszik. Annyit viszont megemlítenék, hogy azok után, hogy többször teljesítettem már a maratont és 50 km-t is futottam már, olyat tapasztaltam a 8. km-nél, amit utoljára még kezdőfutóként éltem át: Nem csak szúrt az oldalam, nem csak beszorult a levegő, hanem hatalmas nagy fájdalom kerített hatalmába, ami miatt eléggé meg is ijedtem a továbbiak miatt. Féltem, hogy nem élhetem át azt az örömet, amelyet az én köröm követett. :-) Azonban Hála Isten jobban lettem rövid idő után és sikerült viszonylag jó idővel lefutnom a körömet. Befutottam, megláttam Emesém, lecseréltük a chip-et és uzsgyi neki a 2. körnek! :-)
A 2. kör következett, az a kör, amelynek köszönhetően mondtam az élménybeszámolóm elején azt, hogy ezt a napot soha sem felejtem el. Én mindig egy makacs, nagyképű és egyben gyerekes gondolkodásmódú futó voltam, aki nem bírta elviselni, hogy ha valaki leelőzte, hogy ha tudtam valahonnan, hogy én az illetőnél alapjáratban gyorsabb voltam. Most végre Emesének is köszönhetően tudtam lassabb tempóban haladni, s valami fantasztikus érzés volt „más közegben” lenni. Öröm volt az a tudat, hogy nem azzal foglalkoztam, hogy ki mikor előz meg és minél gyorsabb legyek és a tüdőm megszakadjon, hanem azzal, hogy jól érezzem magam futás közben és tudjam szóval biztatni a barátnőm, tudjak neki segíteni.
Emese nagyon szépen kezdett annak tudatában, hogy az edzéseket igen erősen mellőzte az utóbbi időben. Rég nem futott már 4-5 km-nél hosszabb távon, s a tüdeje sem tágult ki annyira még, hogy egy gyorsabb ütemű tempó problémát ne okozzon neki. Nem is az idővel foglalkoztam emiatt, nekem a legfontosabb (és számára is) az volt, hogy teljesítse a távot minél kevesebb megállással. Fontos tudni, hogy a mostanában lefutott 4-5 km-es edzéseinél általában kifulladt, elfáradt nagyon, s nem bírta tovább. Ennek ellenére a mai napon a 10.5 km-es távot úgy teljesítette, hogy maximum 3-szor állt meg. Legyőzte! Lefutotta! S ez akkora nagy tettnek számít az eddigi eredményei alapján, hogy meg is jutalmaztam Őt egy éremmel.
Ő persze tapasztalatlan futóként az idejével foglalkozott, frusztrálta hogy nem tud gyorsabb lenni. Nem! Nem és nem! Nem az időt kell nézni! Annak kell az időt nézni, aki eddigiek során nagyon jól teljesített és hirtelen nagyon rossz eredményt ért el, s mindeközben számára fontos a jó helyezés. Egy olyan futónál, aki hobbiszinten űzi a futást, nem az időt kell nézni, hanem azt kell megfigyelnie, arra kell visszagondolnia a futását illetően, hogy mennyire fáradt el, mennyire használta ki a képességeit, az állóképességét, a fizikai erejét és a hozzáállása mennyire segítette Őt abban, hogy lelkileg erősebbé váljon és így testét is erősebbé tegye. A pozitív hozzáállás, a kitartás, a fáradtság ellenére való küzdés és akarás a lényeg, nem pedig az idő. Ha ezek jelen voltak, azaz ha az illető eléggé kifáradt, érzi a lábát és a tüdejét a táv végén, akkor az a futó az idejétől függetlenül kiérdemli a gratulációt, az elismerést.
|
Én láttam, ahogy „ez” a lány küzdött, láttam, hogy akart és láttam, hogy nem állt szándékában feladni. Küzdött és igaz sokszor fájdalmai voltak, de akkor is ment tovább. A táv legvégén még én mondtam neki, hogy álljunk meg, ha nem bírja, de nem állt ment, futott és futott. Emiatt a hozzáállás miatt, amiatt amiért a rosszullétek közepette, a fájdalmak tudatában Ő nem hátrált meg, hanem benne volt a versenyszellem és győzni akart, tőlem kiérdemelten kapott egy érmet.
