24 óra Sárváron

Az idei felkészülésem, az alapozás 2011 novemberében kezdődött. A Spartathlon után egyre-egyre erősödtem vissza, januárban már 800 km-nél többet tettem a Vomeromba, jól ment minden. Aztán februárban a gyerekek és én is egyfolytában betegeskedtünk: láz, köhögés, nátha, már úgy éreztem sosem lesz vége. Persze az edzések sem mentek. Próbálkoztam ugyan, de folyton visszaestem. Közben jól tudtam, mi az igazi probléma: túl sok gond van a vállamon, mindig ott a kérdés, meddig bírom, és mikor roppanok össze alatta, a betegeskedés alatt féltem, nem én kerülök ki győztesen.

Sárvár előtt 6 héttel kezdtem normálisan edzeni. Az első igazi edzős hét végére esett a Félbalaton, ahol még csak nagyon óvatosan futottam. Rá két hétre a Zagrab-Cazmán úgy tudtam már futni, ahogy nem is reméltem (62 km – 4:46).Anitával csak néztünk egymásra futás közben. „K…a jó vagy!”, kiabált egyszer az út széléről, „igen k…a jó vagyok!” üvöltöttem vissza, megerősítve magamban azt, amiben már rég nem hittem. Ott a Zagrab-Cazmán átélhettem újra, milyen is győzni és ez nagyon kellett a folytatáshoz. Az utolsó hosszabb edzésem Kisbéren volt egy 50 km-es verseny, ami nem túl jól ment, de 4:00-val megcsináltam. Előtte nap még úgy éreztem „rámdőlt a világ”, de legyűrtük.

Sárvár előtt ott volt a nagy kérdés, mi legyen a cél? Mert nekem cél az KELL. Hiába mondta Olipapa, hogy most nem lehet célt kitűzni, túl zűrös volt az évem, nem igazán látni, mit is tudok, én kitűztem a 220 km-t. Legyen meg a nemzetközi „A” szint. Minimál elvárás a pályacsúcs volt magammal szemben.

A verseny előtti héten már tudtam lelkileg is hangolódni kicsit: kedden éjjel a frissítés bezacskózása kicsit megijesztett: őrült sok lesz 24 órán át futni! Zacsizás közben átéltem mindent, ami rám fog várni. Az éjszakát, a magányos körözést, az el nem fogyó perceket. Szerda reggel azonban arra ébredtem, hogy nagyon jól fog sikerülni a 24 óra. Ezt a tényt el is küldtem segítőimnek és Olipapának is SMS-ben. Szintén magam megerősítése végett…

Ezután már csak pihenni kellett a rövid edzések mellett, plusz a gyerkőcök, meló, de pénteken már nem dolgoztam, volt idő az utolsó simításokra, nyugodt bepakolásra.

Pénteken utaztunk Sárvárra. A kísérőm szokás szerint barátnőm, Vajda Anita volt, régi edzőm Tamás pedig segített neki. Nevezés, frissítés utolsó átbeszélése, vacsi, alvás. Találkoztunk a többi ultrás társsal, bár nem sokat maradtunk a nevezésnél, mégis jó volt őket látni. Ilyenkor kicsit antiszociális tudok lenni.

Nagyon meleget mondtak, így reggel első dolgom a naptejezés volt. Kis NIKE rövidnaciban és topban indultam, nem is kellett öltöznöm a verseny alatt, éjszakára vettem föl egy vékony hosszúujjút, bár szerintem 3-4 óránál tovább nem volt rajtam. Lábamon a CEP-es zokni és Vomero csuka megszokott kombinációja.

A terv 145-ös pulzus alatt futni 5:30-nál nem gyorsabban. Ezt tartani, amíg tudom. 12 óráig biztos ment, belevéve a toalett látogatásokat és a bokrozást is. Amiből ugyan volt pár, de Anitám nem hagyta hosszúra nyúlni a dolgokat. Szóval futottam. Jól esett, bár a naplementét vártam. Nagyon meleg volt. Többen vörösre égtek. Anita tette belém, ami kellett, másik kísérőm, Tamás hűtött. A nyakamban folyamatosan volt jeges türcsi, a kezemben is egy meg a melltartóm is tele volt pakolva, a hűtés is profi volt.

Igyekeztem a 12 órásokkal „húzatni” magam. Farkassal kezdtük a körözést, az én babonás lelkemnek ez már jó előjel volt.  Úgy emlékszem talán 4 óra után voltam gyenge, akkor kicsit leesett a pulzusom, de túl lettem ezen hamar. Talán akkor voltak a legmelegebb órák, az volt a gond. Úgy éreztem könnyen futok. Zenét is alig hallgattam párszor nyomtam csak be a Gringo sztárt, néha nagyon nekem daloltak:

„Nem tudod hova mész, így oda érsz.
Nem egyedül vagy, egyedül, héj ide nézz!
Én is szótlan, vétlen, szomjan,
Körözök az utakon, a szívem a porban.”

A 12 órások kiállása után kicsit elnéptelenedett a pálya, hiányzott, hogy nincs kire tapadni, de számítottam erre a váltásra, igyekeztem kezelni. Eddig Sárváron még csak 12 órát futottam. Akkor mindig azt hittem, milyen rossz lehet a 24 órásoknak ott félúton, de megélni más volt. Kipipáltam az első felét, tudtam, hogy 130 km fölött vagyok, jól éreztem magam, jöhet a második menet! A 12 órások közt volt Hugom is, Bogi, aki első 12 órásán hihetetlen jól ment 120 km-t futott! Rá is büszke voltam! Elköszöntem a többiektől is, jó pihenést kívánva nekik.

Nem igazán emlékszem, ezután, mikor, mi is történt velem. Futottam körbe-körbe, nem tudtam mennyit, mióta, csak mentem. Amit kaptam, megittam-ettem, volt hogy nem tetszett a gyomromnak, visszajött minden, de csináltuk tovább. Nem volt séta, megállás, csak futás. Végeláthatatlannak tűnt az egész, néha ránéztem az órára, sokszor nem volt kedvem csinálni, de ezt Anita jól látta és jó hajcsárhoz méltóan kezelte.

Vannak emlékek, néhány buzdító szó Lőw Andristól, Lesi Zolitól, a pályán futóktól. Volt, hogy Farkas húzott. Már nem akart futni, de beállt mellém, mentünk 5-6 kört. Persze Anita is futott velem sokat, nem is tudom mennyit! Összemosódik minden.

Jött a hajnal. Eddig ezen a versenyen csak buzdítottam a 24 órázókat, most nem jutottak el hozzám a buzdító szavak, már nem voltam ott, hiába szerettem volna. Jött a barátnőm Anci is, aki meg akart nézni, mert még nem látott ilyen versenyt (szerintem nem is nagyon szeretne többet). Alig volt erőm inteni neki.

Egyszer csak meglett a vágyott 220 km. Nagyon boldog voltam! Felnéztem az órára és még közel másfél óra vissza volt! Jöttek a ráadás körök. Anita bíztatott: közelebb leszünk a 230-hoz, mint a 220-hoz! Nem akartam, de mentem. Andris beállt mellém és a magyar csúcs megdöntéséről beszélt. Na azt végképp nem akartam! Majd legközelebb… Megint kijött belőlem minden. Anita jól tudta szólt is Andrisnak, ne beszéljen hozzám, mert hányni fogok, de ő nem hitte, míg nem látta.:-) Na erről ennyit, jól meg kell gondolni mikor vagyok beszélgetős kedvemben.

Néha felnéztem az órára. Nem akartam még 2 kört futni!!! De nem tudtam gyalogolni, mert rögtön szédültem, így még 2,5 kör belefért a 24 órába. Aztán vége lett. Kinyúltam a betonon. Ennyi. Megcsináltam. Nem tudtam hány kilométert, de futottam 24 órán át. Mert LEHET futni 24 órán át, hiszen én mondtam tavaly az Ultrabalaton után! Anita jött, a napszemüvege alól patakzottak a könnyek, én meg nem tudtam sírni, csak átölelni, őt, aki vigyázott rám 24 órán át.

Délután kiderült a végeredmény is 232, 45 km. Te jó ég! Még most sem hiszem…