12 órás futás - Sárvár, 2009.04.25.

Az idei évre volt pár elképzelésem, hol is fogok versenyezni, de eddig ez a terv mindig borult. Április utolsó hétvégéjére sem a sárvári 12 órás futás volt célba véve, hanem egy olasz 50 km-es verseny. Aztán egyszer ránéztem a sárvári 12 órás honlapjára, és rögtön megrohantak a nosztalgikus emlékek - mióta ultrázom mindig ott voltam - persze nem csupa jók, de hát az idő sok mindent megszépít :-) Beneveztem.

Szálláskeresés következett, amivel el voltam késve, hisz a pálya környéki szállásokat általában már hónapokkal a verseny előtt lefoglalják. Mégis olyan szerencsém volt, hogy a futás köre mentén volt még szabad kiadó apartman. Ez nagyon fontos, mert eddig a 12 órások után gyakorlatilag "mozgásképtelen" voltam. Mivel férjem, Gyuri a Kanizsa-Karoson volt versenyorvos, a húgom lett a kísérőm. Aztán, hogy ne legyen neki olyan unalmas, benevezett ő is, mondván, amíg elvagyok nélküle, fut 3-4 órát.

A veseny reggelén utaztunk Sárvárra, de előtte este sikerült még egy kis Kanizsa-Karos hangulatot beszippantani a közös csomagolás közben. A verseny reggelén való utazás nekem lelkileg nagyon jó, így még a reggeli kakaókat is én csinálhatom a fiúknak. Persze az én frissítőm már előző este az autóban volt és a húgomnak számtalanszor megmutattam, mit hol talál, elmondtam mikor mit adjon, hátha megint nem tudok majd kommunikálni a verseny közben - "szokás szerint".
Eltévedés nélkül megérkeztünk Sárvárra (nálam már ez is siker, a Pécs-Harkányra velem utazók tanúsíthatják :-))). Elfoglaltuk a szállást, felvettük a rajtszámot, lecuccoltuk a frissítőt egy árnyékos helyre. Egy nagyon kedves lány, Zsófi elvállalta, hogy amíg a húgom fut, feltölti a kulacsomat isostarral és beadja. Ő ebben nagyon profi, a Bécs-Budapesten nemegyszer feltámasztott.:-)

10-kor rajtoltunk el. Semmi tervem nem volt - illetve dehogy nem ... A terv inkább álom volt, magamnak is csak titokban súgtam meg, mert hát ha én sem hiszek benne, akkor biztos nem sikerülhet. Szóval az elején a fő szempont: nem rohanni. Ez azt jelenti, hogy a pulzus max. 150 legyen. Első 20 körben simán ment, jó társaságom volt, beszélgettünk, mentek a szokásos poénok. 20 kör után az addigi futótársam lemaradt, mivel ő 24 órát futott és azt azért más tempóban kell csinálni.

Észre is vettem, hogy miután magamra maradtam rákapcsoltam rendesen, így gyorsan kerestem egy egyenletesen haladó futót, akinek a tempója jó nekem. Futottam utána 1-2 órát... No azért nem ilyen unalmas ám az ultra :-)) Közben számolgattam magamban: 3 kört futunk, negyedikben felkapjuk az isostaros üveget, 1 kört iszogatunk. 3 óránként jó adag Normolyt, 1,5 óránként zselé. Lehet, hogy unalmasnak tűnik, de nem az. A pályán mindig történik valami. Lehet beszélgetni, bíztatni a másikat. Bezsebelni a bíztató szavakat.
6 óránál 66 km körül lehettem. Amit nagyon furcsállottam, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt, szurkolok a többieknek és még egyszer sem kívántam pokolba az ultrafutást.:-) No azért nem mertem nagyon örülni, hiszen tavaly is 6 és fél óránál kezdtem el görcsölni, szóval futottam és gondoltam jól érzem magam, amíg lehet.

Közben a húgom is megunta a körözést és engem frissített. Nagyon meleg volt, alig vártam, hogy már 9 óra elmenjen a versenyből - úgy gondoltam akkor már lemegy a nap és sokkal könnyebb lesz. A napos szakaszok egyre jobban fárasztottak, de az idő múlt, én haladtam és még mindig jól voltam.
9 óra elteltével lényegesen jobb lett az idő. És eljött a pillanat: szóltam a tesómnak, hogy telefonáljon haza: már 100 köröm van!!! Ez volt magammal szemben a minimális elvárásom, de még több, mint 2 órám hátravolt! (a 100 km-es időm 9:30 lett) Nagyon úgy tűnt, hogy csak futni kell és meglesz az álom!!! Futni meg még tudtam, ajjajj!! 10 óra után rámjött az "előzhetnék". Nagyon jól ment. Mikor már egy csomóan gyalogolnak, 6 percen belül haladni valóságos száguldás!

11 óránál 111 km, vagyis egy óra alatt 5 kört kell csak futni a 120 km-hez. Sírni tudtam volna a boldogságtól - ez tuti meglesz! A gyomrom már kezdte felmondani a szolgálatot, nem akartam elfogadni semmit, pedig a tesómék mindenfélét beszereztek, még krumplipürét is, de nem ment. Sima sót ettem, rá meg isostart, ja és néhány szem epret. Nem csuda, hogy 2 nap kellett mire rendbejött a gyomrom a verseny után. :-)
Amikor meglett a 120 km kértem egy nagy türcsit, betakaróztam és sétáltam még 2 kört a pályán. Jó volt a sok gratuláció. Szinte el sem hittem, hogy megcsináltam, gyakorlatilag holtpont nélkül.

Ehhez persze nagyon sok minden kellett: rengeteg edzés, hogy jól tudjak frissíteni, hogy merjek hinni benne, hogy olyan családom legyen, aki rengeteg erőt képes adni. Most pedig még 7 hetem van a 100 km-es VB-ig, úgyhogy most megint van miről álmodni!

Szilvi

A versenyen készült fényképekből 9 éves fiam, Olivér zenés "klipet" készített:
Klikk ide!

Versenyeredmények:
Klikk ide!

További képek a versenyről:
Klikk ide!