Maraton di Roma 15

Maroknyi csapatunk végül is – kisebb nagyobb kalandok után- bevette Rómát. Elfoglaltuk a szállást még csütörtökön éjszaka. Jómagam nem először jártam az Olasz fővárosban, így nem ért meglepetésként az Örök városnak is nevezett „kultúrsokk”, mely ránk várt.

Hiábavalónak tűnt, a fogadkozás – még nekem is, akinek, mint említettem volt szerencséje élvezni a „Citta” bűbájos vendégmarasztaló és varázslatos báját-, hogy ,, verseny előtt csak módjával a látni való, pihenés, kevés mozgás, feltöltődés” stb.
Márpedig, a ráhangolódás fontos egy maratonra. Állandó futótársaim – amúgy a Sasy Bt. oszlopos tagjai: Miki, Sanyi -, ki-ki a maga vérmérséklete szerint készült a nagy napra.
Jómagam pénteken – miután a kicsit nehezen felfedezhető, de amúgy nagyon profi versenyközpontban és expón felvettük az igen gazdag rajtcsomagot, rajtszámot -, külön útra keltem.
Itt most két lehetőség nyílna előttem. Vagy írnék egy könyvet Róma nevezetességeiről – merre jártam, mit láttam-, vagy egyszerűen csak a futás szempontjából röviden összegezem: este kilenckor értem a szállásra. Szombaton sem volt ez másképp, akkor a Vatikánban kezdtem.
Szerintem, úgy három maratoni távot mentem két nap alatt, remek edzés elemekkel, mint pl. Remek lépcsős edzés a kupolába föl s le, vagy 3,5 óra folytonos gyenge séta a Vatikán Múzeumban, majd ugyanennyi a városban..

Baljós árnyak.

Eljött a nap. Idejében felkeltünk, és a jól kitervelt útvonalon elindultunk a rajthoz. Útközben az amúgy is lelkes, és roppant barátságos helybeliek, miközben mosolyogva és gesztusaikkal lelkesen adták tudtunkra: roppant mód örülnek, hogy mi itt az ő városukban fogunk maratont futni, de ahhoz kétség nem fér, hogy a legfontosabb mégis csak az a sajnálatos és megbocsájthatatlan bűn: kikapott a Róma 1:4-re..
Bárcsak – az amúgy ugyanilyen kedves, lelkes emberek -, valahogy el tudták volna magyarázni nekünk, merre járnak ezen a napon a buszok, mert kétségbe esve kellett tudomásul vennünk, hogy bizony a mi buszunk- az eddig megszokottól eltérően-, külön utakon jár. (szinte kivétel nélkül minden helyi tömegközlekedési jármű már reggeltől kezdve – az útlezárások miatt -, nem a megszokott útvonalon közlekedett)

Az idő ilyenkor felgyorsul, ami nem lenne baj, csak a rajt időpontja ettől még nem változik. Ott akkor –a Tevere jobb partján -, kicsit bizonytalannak tűnt minden. Nyugalomra csak az adott okot, hogy láthatóan helyi futók is jó ócskán beleszippantottak, a Romulust és Remust szoptató tömegközlekedési farkas tanácstalanságot adó tejébe..

Minden keserves kudarcba fulladt útba igazítási kísérlet után, döntöttem. Nincs mese – meg idő- kezdődik a bemelegítés. Társaim bíztak bennem (meg más alternatíva nem igen volt) és követtek. Felesleges cuccainkkal megajándékoztuk szeretteiket - ,,Valahol Európában”-, és neki iramodtunk.
Vajon ha tudják a többiek, hogy egy olyan tájékozódási futáson vesznek részt velem, melyen a cél – akarom mondani csak a rajt -, paraméterei ismeretesek, de sem a hely, ahol vagyunk, sem térkép, sem egyéb támpont nincs, csak a megérzéseim-, akkor is követnek?
Nos büszkén mondhatom, hogy szenzoraim nem csaltak meg, és hamar a folyó partján találtuk magunkat, ahonnan az irány egyértelmű volt, csakis a távolság kétséges.(Persze ez a kis apró ,,lényegtelen” tényező, csak az én napom gazdagította élménnyel, nem kötöttem a többiek orrára.)
Az igen élénk, majd kifejezetten tempós futás csupán akkor hagyott alább, mikor megpillantottam a távolban a Colosseumot, a start helyszínét. Sok időnk nem maradt, betereltek a rajtszámok szerinti szektorba. 2 perc volt a rajtig- mondhatnám tökéletes kivitelezés, talán egyszer tudatosan is sikerül.

Az említett árnyak szertefoszlottak. Rómára – ránk - rátelepedett a béke, s tán még a ,,szomszédból”, a Szent Péter Bazilika felől érkező gyenge tavaszi langyos szellővel, még talán angyalok is érkeztek. Ragyogó napsütés, ideális idő, némi szerelvényigazítás, jó kívánság!

Arról, hogy miként kell, több mint 11 ezer futót „irányítani, kezelni”, remek tapasztalatokat szereztem. Cseppnyi hiba nem volt a rendezésben. Hejj, majd amikor a Nagykanizsa- Zalakaros versenyen kamatoztathatjuk a tapasztalataimat e téren!

(A megérkezésünkről röviden írtam – nem véletlenül, hisz az is regénybe illő lehetne: persze, hogy kifogyhat az üzemanyag az eszeveszett viharban, sötétben, a senki földjén, az autópályán, a kölcsönkapott „kisbuszból”- Kisbusszal tréleren, avagy utazni, élni, tudni kell..- lenne a címe az írásnak..
A megérkezésünk utáni napok sem bíztattak, - érzésem szerint - Olaszország fővárosában az évezred hidegrekordjai dőltek meg, csontig hatoló jeges széllel.
Amúgy pedig többször sikerült a helyi csendőrök baráti, kedves segítségét megtapasztalni)

De mint írtam ott voltunk a rajtnál, és futóember nem kívánhatott volna ideálisabb verseny körülményeket.

No és akkor megindult a tömeg. Impozáns látvány, felemelő érzés, és nem lehet futni. Saját tempót biztos nem. Az csak úgy 10-15 km után, az olyan ,,beletörődő” fajtának, mint nekem. Nagy a tömeg. De kit érdekel – csak baromi idegesítő, ha jó időt szeretnél futni-, hisz az útvonal végigvezet a város minden műemléke közelében. Elnézeget az ember, bízik abban, hogy előbb-utóbb fárad a tömeg, és akkor minden tökéletessé válik.
S láss csodát úgy is lett. A frissítő állomásokon pazar a kiszolgálás, 5 km-ként chip controll, videofelvétel- mi kellhet még? Minden ideális. Vagy mégsem?

Ez volt az 5. maratonom. Soha nem találkoztam holtponttal (nem adtam esélyt a véletlennek, felkészült voltam) és mindig valahol 3 óra 30 perc körül értem célba. (kivéve mikor a tesóm kísértem végig tavaly az első 42 km-én)
Ment is minden – némi időveszteséggel ugyan - rendben, amikor is 27 km után, mintha túl sokan kezdtek volna előzni. 28-nál pedig egész bizonyossá vált, mindez számomra.
A legszebb és „leggazdagabb” útvonalon közeledtünk a cél felé, vissza a Colosseumhoz. Zegzugos utcák, terek, szökőkutak, hatalmas tömeg és lelkes szurkolók között.
Utólag elmesélhetem, hogy – talán egyetlenként-, semmiféle szépséget nem tudtam felfedezni a nevezetességekből. A via del Corso, a Piazza del Popolo , a Spanyol lépcső vagy éppen a Trevi kút semmi élményt nem nyújtott. Gyűlöltem, a macskakövet, minden lépést.
Ugyanis egyszer csak izomfájdalmaim kezdtek lenni. Először a karomban, a hátamban és nem sok kellett ahhoz, hogy a futóművem is erre a sorsra jusson. Nem bírtam lépni, olyan izmok görcsöltek be, amiről nem is tudtam, hogy vannak. Világossá vált, ki kellene állni, mert ezt büntetlenül így befejezni nem lehet.
Csakhogy, vannak dolgok, melyeket nem lehet épp ésszel megmagyarázni másoknak. Nem is kell.
A hátralévő 14 km-es „út” során az járt a fejemben,– amíg gondolkodni tudtam egyáltalán és nem csak a következő, nyilvánvalóan kegyetlen kínzó lépés kivitelezésére koncentráltam -: bizony józanésszel fel kellene adni a versenyt, hisz nem természetes dolog, hogy minden lépés ekkora fájdalommal jár. Könnyekkel. De vajon aki maratont fut, arra az említett jelző ilyen helyzetben helytálló? Nem tehettem meg, magam és mindenki miatt.
Aztán egyszer csak mégis ott voltam valahogy a Colosseumnál, a kétméteres kordonnal „csak nekem lezárt” végtelen hosszúnak tűnő, rövid célegyenesben.

Hát ez a verseny bizony megsiratott a célban. Zseniális egyedi érem, tökéletes kiszolgálás- azt hiszem, homályosak az emlékek a fájdalom miatt.
A célterület végén – a via dei Fiori Imperial lezárt utcáján – lekecmeregtem a földre, és hanyatt feküdtem. Bámultam a futók sokaságát, a Colosseumot, az embereket. Élveztem a simogató napsütést, azt, hogy élek.

Sanyi barátom talált rám, ott a tömegben a földön fekve. Ízes de mondjuk úgy, egyszerű magyarsággal közöltem vele három igen fontos információt:
Soha többé fel nem kelek onnan, meghaltam, és fusson többé ennyit a.. – ha működőképes rajtam egyáltalán valami.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a célba érkezés utáni gondolatok nem komolyak, azoknak üzenem: Igaza van..., mert még kicsit elmerengtem milyen jó is lehet nem futni, aztán felsegített a társam, és magunk mögött hagyva -bicegve és bénán - a pillanatot, a gondolatoz és érzést, elindultunk Rómából egy újabb futókihívás felé.

Mindenkinek tanácsolom, hogy ha versenyre indul egy patináns helyre, és esetleg magával ragadja két nappal a rajt előtt a város, ne csak soványka reggelit egyen, egyszer ebédet és egy pizzát a két nap alatt a nagy kulturális manna élvezte közben.
Először is, mert hamar vége lesz a távnak, szenvedni fog. Akkor is, amikor szinte mindenki megfutja személyes legjobbját. (Itt gratulálok a társaimnak is, zseniálisak voltak!) Ha estleg valaki olyan makacs, mint én, akkor komoly „izomveszteséget”, és sérüléseket szed össze. Aztán kárba vész az addigi munkája – azt mondta az orvos, hogy Péterkém akkor négy hét..– és kezdheti az egészet előröl. S ha mégis kívánja, a ,,vénája” szólítja, nem fog menni a jól megszokott futás.
Ne legyetek amatőrök - annak itt vagyok én-, csak amatőr futók!

Végül. Írjak bármit. Köszönöm mindazoknak, akik „lélekben ott voltak velem”, akik segítettek abban, hogy életem legrosszabb idejével beérjek a célba. A legbüszkébb idővel, teljesítménnyel!!
Mert lehet, hogy elvesztettem 20 percet és fájt nagyon, de hát felteszem a kérdést: van olyan, aki kétségbe vonhatja, hogy Rómában Gladiátor lettem?

Mindenkinek jó edzést, versenyeket, ésszel, néha ész nélkül, így vagy- úgy, kinek-kinek vérmérséklete szerint, - tök mindegy hogy, hogy hisz:

FUTNI JÓ!

Péter