Csomag zsákbaszórás, azt Laura elvitte, mert már arra sem volt idő, hogy buszra tegyük. Én mégegyszer akartam wc-re menni. A wc meg is volt, de előtte 3 m sor, 6 perc a rajtig. Totális zizi lettem, olyan volt, mint egy rémálom. Én álmodtam is ilyet pár napja, hogy lekésem a rajtot. Nem kellett volna azt a boszijelmezt viselnem a farsangi futáson, azóta bejönnek az álmaim, vagy mi?!
Na, ott voltam a rajtnál, és már számoltak is vissza. Bemelegítés nincs, ráhangolódás, atmoszféra felszippantás nincs, indultunk is. Hátulról indultam, sétával kezdtük az indulást, aztán lassú futás, és már ment is, mint a karikacsapás.
És jött a hosszú domb, amire Józsi jól felkészített lélekben. Okosan futottam fel, teljesen jól voltam, figyeltem a körülöttem futókat, elmélkedtem, a futás járt a fejemben. Hideg volt, legalábbis arra készültem, sikerült túlöltöznöm megint, a fenébe is! Azért nem vagyok már annyira újszülött, mégis folyamatosan ebbe a hibába esem. De arra számítottam, hogy hideg jeges szél lesz, és havazás. Na, ami lett belőle: sütött a nap, lengedezett a szél. (kezdetben) Lekerült rólam először a nyakvédőm, aztán a kendőm, a kesztyűm, aztán meglazítottam a kabátomon a cipzárt, tovább nem mentem, mert a rajtszámot ráböktem. Cipeltem a hátamon a fél literes italomat. Melegem volt, de ment a futás, élveztem a dombot.
Ez a csendes magambafordulós futás kb 14-15 km-ig kitartott, egész jó volt a tempóm, de nem akartam nagyon menni, mert tudtam, hogy lesz még rosszabb is.
No, ott jöttek a bajaim. Egy nagyon egyenes szakaszon, a 2. váltópont előtt úgy éreztem, hogy meg kellene állni. Elkezdtem fázni, hideg verejték az arcomon, szorító-szúró érzés tüdőtájékon, meg is ijedtem. Megálltam, és iszogattam, gondoltam, az izo ital majd segít. Többen elmentek mellettem, amíg sétáltam, de utána őket visszaelőztem. Szépen áthaladtam a váltóponton, de itt is többen megelőztek, lehet, hogy a friss váltók persze, de nem volt jó érzés.
Három fiú arról beszélt, hogy “na, még lesz ez a húzos domb, aztán csak begurulunk”.
Na, én amikor megláttam azt a “húzós” dombot, az hittem elsírom magam. Én, aki állítólag szeretem a dombokat, ezt a förmedvényt, ezt a természeti katasztrófát nem akartam! Leblokkolt a testem, az agyam, a lelkem, és a domb közepén megálltam. Sétára váltottam. Soha nem tettem még ilyet egy versenyen sem előtte. Egy fiú, aki elfutott mellettem, szólt, hogy fussak, ne álljak meg, küzdjem végig. Szót fogadtam, futottam szépen újra, Láttam a dombtetőt, összeszedtem magam, és felvánszorogtam. Domb után jött a lejtő, ahogy kell, de nem tudtam elengedni a futást. Mintha szoborba öntöttek volna, és a lábazatot is vonszolnám, nem tudom, tömb volt az egész testem. Döcc-döcc lefelé. Akartam a végét, de kiállni nem akartam.
Azt a csapást, ami ezután jött, már tényleg nem tudom miként tudtam végigélni. Mert jött még egy domb. Mit domb? Hegy! Elkanyarodott, a végét se láttam. Egyszerűen leírhatatlan a csalódás, amit éreztem. Utáltam a futást, azt, hogy itt vagyok, kimerültem, nem volt kedvem inni, sem enni. Többször megálltam ezen a dombon, próbáltam csokit majszolni, de mintha ragacsos sár lett volna a számban. Kiköptem. Nem tudtam inni, pedig tudom, hogy azt kellett volna,. Egyszerűen, nem ment le egy falat, vagy korty a torkomon. Nagyon szenvedtem, bevallom. Itt a Szilvi és a Béla jutott eszembe, meg a Peti, akik sok-sok órán keresztül küzdöttek ennél sokkalta komolyabb távokon, vajon ők is érezték ezt valaha? Nehezen tudtam elképzelni, mert akkor miért csinálnák? (Később persze már máshogy gondoltam.)
Feljutottam a dobtetőre, mentem tovább. Valami kis könnyebséget mintha éreztem volna, de nem volt az igazi. Olyan lehetett a mozgásom, mint egy roboté, egy hikomat transzformersz, aki már nagyon régen kapott az éltető energiából, és meghalni megy. Itt ezen a ponton már megláttam Harkányt. És gyorsítani is tudtam. El is hagytam 1-2 embert, ez önbizalmat adott az utolsó kilóméteren. Balra nézve egy virágboltos koszorút árult, de gondoltam, elhalasztom a temetésemet, inkább befutok.
|
