KANIZSAI FUTÓ- ÉS SZABADIDŐSPORT KLUB
Gyere, fuss velünk!


Versenybeszámoló

A szenvedés foka

Ne számítsatok vidám sorokra ebben a beszámolómban. Próbálok őszinte lenni hozzátok, így nem fér bele a könnyedség és a felhőtlen futásszeretet az írandómba. Mert ez most egy egészen más élmény volt, amiben megtapasztaltam a szárnyalást és a poklot.

Fáradt vagyok, picit szomorú is, de mindkettő elmúlik hamar. Kezdem az elején.

Az odafelé utazás Deregi Laci buszával “érdekes” volt, háttal a menetiránynak, tompa migrénszerű fejfájással, később már enyhe gyomorproblémával. Ezt tetőzte, hogy már nagyon nagyon kellett volna találni egy wc-t, ami éppen nem és nem akart szembejönni, így maradt a bokor.

Aztán egyszercsak Pécsett voltunk, csak az a fránya versenyközpont nem lett meg elsőre és másodikra, csak sokadikra. Ami a lényeg: Ott voltunk, és volt még pár percünk mindenre.
Találkoztunk Gyurival, Ő is segített egy kis iránymutatással, készített rólunk 2 fotót, szokásosan elgyötört arccal nézek már itt is a kamerába, utálom a fényképeimet. Szerintem élőben sokkal jobban nézek ki!! :-)





Csomag zsákbaszórás, azt Laura elvitte, mert már arra sem volt idő, hogy buszra tegyük. Én mégegyszer akartam wc-re menni. A wc meg is volt, de előtte 3 m sor, 6 perc a rajtig. Totális zizi lettem, olyan volt, mint egy rémálom. Én álmodtam is ilyet pár napja, hogy lekésem a rajtot. Nem kellett volna azt a boszijelmezt viselnem a farsangi futáson, azóta bejönnek az álmaim, vagy mi?!

Na, ott voltam a rajtnál, és már számoltak is vissza. Bemelegítés nincs, ráhangolódás, atmoszféra felszippantás nincs, indultunk is. Hátulról indultam, sétával kezdtük az indulást, aztán lassú futás, és már ment is, mint a karikacsapás.

És jött a hosszú domb, amire Józsi jól felkészített lélekben. Okosan futottam fel, teljesen jól voltam, figyeltem a körülöttem futókat, elmélkedtem, a futás járt a fejemben. Hideg volt, legalábbis arra készültem, sikerült túlöltöznöm megint, a fenébe is! Azért nem vagyok már annyira újszülött, mégis folyamatosan ebbe a hibába esem. De arra számítottam, hogy hideg jeges szél lesz, és havazás. Na, ami lett belőle: sütött a nap, lengedezett a szél. (kezdetben) Lekerült rólam először a nyakvédőm, aztán a kendőm, a kesztyűm, aztán meglazítottam a kabátomon a cipzárt, tovább nem mentem, mert a rajtszámot ráböktem. Cipeltem a hátamon a fél literes italomat. Melegem volt, de ment a futás, élveztem a dombot.
Ez a csendes magambafordulós futás kb 14-15 km-ig kitartott, egész jó volt a tempóm, de nem akartam nagyon menni, mert tudtam, hogy lesz még rosszabb is.

No, ott jöttek a bajaim. Egy nagyon egyenes szakaszon, a 2. váltópont előtt úgy éreztem, hogy meg kellene állni. Elkezdtem fázni, hideg verejték az arcomon, szorító-szúró érzés tüdőtájékon, meg is ijedtem. Megálltam, és iszogattam, gondoltam, az izo ital majd segít. Többen elmentek mellettem, amíg sétáltam, de utána őket visszaelőztem. Szépen áthaladtam a váltóponton, de itt is többen megelőztek, lehet, hogy a friss váltók persze, de nem volt jó érzés.
Három fiú arról beszélt, hogy “na, még lesz ez a húzos domb, aztán csak begurulunk”.
Na, én amikor megláttam azt a “húzós” dombot, az hittem elsírom magam. Én, aki állítólag szeretem a dombokat, ezt a förmedvényt, ezt a természeti katasztrófát nem akartam! Leblokkolt a testem, az agyam, a lelkem, és a domb közepén megálltam. Sétára váltottam. Soha nem tettem még ilyet egy versenyen sem előtte. Egy fiú, aki elfutott mellettem, szólt, hogy fussak, ne álljak meg, küzdjem végig. Szót fogadtam, futottam szépen újra, Láttam a dombtetőt, összeszedtem magam, és felvánszorogtam. Domb után jött a lejtő, ahogy kell, de nem tudtam elengedni a futást. Mintha szoborba öntöttek volna, és a lábazatot is vonszolnám, nem tudom, tömb volt az egész testem. Döcc-döcc lefelé. Akartam a végét, de kiállni nem akartam.

Azt a csapást, ami ezután jött, már tényleg nem tudom miként tudtam végigélni. Mert jött még egy domb. Mit domb? Hegy! Elkanyarodott, a végét se láttam. Egyszerűen leírhatatlan a csalódás, amit éreztem. Utáltam a futást, azt, hogy itt vagyok, kimerültem, nem volt kedvem inni, sem enni. Többször megálltam ezen a dombon, próbáltam csokit majszolni, de mintha ragacsos sár lett volna a számban. Kiköptem. Nem tudtam inni, pedig tudom, hogy azt kellett volna,. Egyszerűen, nem ment le egy falat, vagy korty a torkomon. Nagyon szenvedtem, bevallom. Itt a Szilvi és a Béla jutott eszembe, meg a Peti, akik sok-sok órán keresztül küzdöttek ennél sokkalta komolyabb távokon, vajon ők is érezték ezt valaha? Nehezen tudtam elképzelni, mert akkor miért csinálnák? (Később persze már máshogy gondoltam.)
Feljutottam a dobtetőre, mentem tovább. Valami kis könnyebséget mintha éreztem volna, de nem volt az igazi. Olyan lehetett a mozgásom, mint egy roboté, egy hikomat transzformersz, aki már nagyon régen kapott az éltető energiából, és meghalni megy. Itt ezen a ponton már megláttam Harkányt. És gyorsítani is tudtam. El is hagytam 1-2 embert, ez önbizalmat adott az utolsó kilóméteren. Balra nézve egy virágboltos koszorút árult, de gondoltam, elhalasztom a temetésemet, inkább befutok.





Befutottam. Kezembe nyomtak egy emléklapot, nem tudom hol lehet, elvesztettem. Szédültem, homályosan láttam, fáztam, le akartam ülni. Ittam egy teát, de nem támasztott fel igazán. Laurát megláttam, a zsákom is megvolt, minden rendben. Már csak látni kellene, meg felmelegedni valahol, de kilátástalan volt a helyzet, nem tudtam hova menjek, hová üljek, elveszett voltam és szerencsétlen.
Ekkor jött a megmentőm, Sznopek Józsi személyében. Mondta milyen sápadt vagyok (gondolom, hogy jó sz.rul néztem ki), elkísért a kocsijához, és beülhettem. Meleg volt ott, és kényelmes. Jajj, mennyire vártam már ezt a pihenést! Most már tudtam inni az italomból, rám is fért. Jó volt csak ülni, és semmit nem csinálni. Nem érdekelt a fürdő, az eredmények, semmi, csak a nyugalom. Nagyon sajnálom, hogy nem tudott elkísérni a családom, vagy nem volt ott egy jóbarát, aki csak miattam van ott. Tudom, az sokat jelentett volna itt a végén, vagy a verseny közben is.
Ezért különösen hálás vagyok Józsinak, hogy így segített magamhoz térni és törődött velem. Szerintem nélküle tüdőgyulladást kaptam volna a jéghideg betonon, és most nyomhatnám az ágyat. Picit autóztunk is, mert közbejött ez-az, közben a kocsi kellemesen felmelegedett.
A Harkányi fürdőt nem néztem meg, csak lezuhanyoztam, és átöltöztem szárazba, annyi elég volt nekem. Mentem volna haza, nagyon vágytam rá, de arra még várni kellett.
Deregi Laci szerette volna megnézni az újjáépített belvárost, nekem már ehhez igazán nem volt kedvem, és fáztam is, így megvártam Őket az Árkádban.
Este 8-ra értem haza. Csillogó szemmel vártak otthon a fiúk, nem érdekelte őket, hogy mi lett az eredmény, örültek nekem, és büszkék rám. Ez jó, legközelebb elkísérnek, Zoli is tervezi, hogy elkezdi a futást, ki tudja, lehet, hogy jövőre együtt vágunk neki újra.

Most kaptam egy nagy pofont ettől a versenytől, de nem adtam meg magam, csak majdnem. 2:18:58 lett az eredményem, ami talán nem is annyira rossz, én jobbat vártam magamtól. Talán nem volt bennem elég alázat, túl könnyedén vettem azt a futást, előtte vasárnap annyira élveztem a 25-öt, eszembe sem jutott, hogy ez a másik 25 km így kimeríthet.
Ha a körülmények megengedik, akkor jövőre újra megpróbálom, hátha vissza tudok ütni, és akkor jobb lesz!

Köszi, hogy végigolvastátok, még ha ilyen gyászosra is sikerült ez a beszámoló, de most valahogy nem volt kedvem a szép oldalát megfogni az eseménynek, mert most nem az volt a hangsúlyos nálam.

A társaimnak, akik szintén futottak ezen a versenyen, szerettel gratulálok, nagyon szép eredményt értetek el! A fiúk is szuperek voltak és Lauráéknak is jó nagy GRATULA, akik ketten futották le csapatban a távot! Szép volt!

Koller Judit




Szólj hozzá

Név:
E-mail:
Az e-mail cím nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:


10 hozzászólás

laura [ 2010-03-14 00:03 ]

Hidd el, csak a hátrafelé utazás volt az oka. Jövőre szuper lesz:)



jani [ 2010-03-13 08:40 ]

Hasznos infó, okulásul mindenkinek.
A felkészülést nem csak fizikailag, hanem pszihikailag is el kell végezni. Látszólag egyszerű, triviális problémák miatt szétesett a pszihikai energia, és a távon a megmentő érkezéséig folyamatos pánikot okozott.
Nagyon őszinte riportot olvashattam.
Jó felkészülést, sikeres évadot.



Szurkoló [ 2010-03-12 19:05 ]

Judit!
"Soha ne add fel! Csak ha elegendő bélyeg van rajta! ...:-)
Kemény,dícsétes helytállás volt.Gratulálok le a csákóval!



Béla [ 2010-03-12 10:03 ]

Néhány kilivel mögötted küldtem az erőt és toltalak.
Nem volt ez pofon! Beugrottál egy ismeretlen, mély vízbe és akárhogy is, de kijutottál a túlpartra. Minden elismerésem azért, hogy ki tudtad tenni az asztalra az összeset, ami éppen benned volt! A határainkon mi is ezt igyekszünk elkövetni. Néha sikerül, ha meg nem, akkor dolgozunk tovább, hogy legközelebb többet mosolyogjunk. Így, :)))))))))
Gratulálok Judit!



Valgut Zoltán [ 2010-03-11 21:07 ]

Judit!

Ne hagyd, hogy ez a ma még "rossz" élmény elvegye a kedvedet a futástól és a versenytől. Szerintem ez is a velejárója a fejlődésnek. Ahogy az előttem szólók (írók) mondták (írták), majd megszépülnek az események és átalakulnak élménnyé! Szerintem Téged nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy legyőzzön egy nehéz futás! Gratulálok, ügyes csaj vagy!



sznupi [ 2010-03-10 19:29 ]

Szia Judit !!
Én csak azt tudom mondani neked: ez a pálya nem egy könnyű, én már szívtam ott 1-2 -szer, de szerencsére Szabó Béla mondatát idézhetem: " a futó könnyen felejt" , s voltak szebb célba érkezéseim is. Azt gondolom, hogy a pillanatnyi előzmények nagyban meghatároznak egy ilyen "rövid" versenyt.
De hát ez már a múlt ! s ami következik AZ fontosabb egy sza..ul sikerült napnál. JÖVŐRE ODAVÁGUNK A pőcs-harkánynak !!! sorry -é-

Gratulálok, amiért végigmentél /nem olyan rossz az az idő/, s hidd el , ez is erősíti az Embert! Üdv. Józsi



Anita [ 2010-03-10 06:46 ]

A Pécs-Harkány szinte mindig így zajlott nekem, ahogy leírtad....késői érkezés...pár perc a rajtig:-(
Józsi el tudná mesélni, amikor rajt előtt egy perccel még könyörögtünk egy vadidegennek hogy vigye a cuccunkat át Harkányban , utána meg egész úton azon aggódtam, meglesznek e a motyóm.Aztán meghaltam az első emelkedőn és ennyi....De azért végigcsináltam többször és sokkal rosszabb eredményekkel mint amit te most futottál. Úgyhogy ne aggódj a dolgon, jövőre majd adsz a Pécs-Harkány arcának:-)))



peter [ 2010-03-09 21:58 ]

Szerintem is nagyon szép eredmény Judit, és a beszámoló is remek: pontosan vissza adja, amit többen átéltünk már..,aztán pedig a Szilvi utolsó sorainál jobban én sem tudnám megfogalmazni..Gratula!



szilvi [ 2010-03-09 18:56 ]

Hú, jó, hogy írtál beszámolót, valami egészen másra számítottam...
Csomószor átéltem már hasonlót, a csokiköpködés még nagggyon lightos verzió :-)
Meglátod csak a szép marad meg végül. Talán túl közel volt egymáshoz ez a két 25-ös.De ez nem számít. Túl vagy rajta, lesz még jobb is, de ez is szép eredmény hidd el. A Pécs-Harkány nem könnyű pálya. Láttalak a verseny reggelén a buszban és utána is. Nagyon feszült voltál, észre sem vettél. Nehéz így nekiindulni.
Örülök, hogy Józsi rád talált és megmentett! :-) Ért hozzá nagyon.

Ne feledd: "A fájdalom elmúlik, a dicsőség megmarad."



Fedit [ 2010-03-09 18:02 ]

Nagy-nagy Gratula Neked Judit! Remélem már kicsit csillapodott benned a fáradtság. Örülök, hogy nem temetted el magad, az nem is Te vagy! Az időd is szuper szerintem, hiszen ez volt az első igazi 25km-es versenyed. Ha valaki el tudott volna kísérni és segít, biztosan tudtál volna belőle erőt meríteni, talán nem lett volna ilyen szenvedős. De ebből is látszik milyen erős vagy! Le a kalappal!







Honlapkészítés