Másfél óra

Számomra mindig is egy időeredmény volt az, amely az álom kategóriájába tartozott, amit úgy éreztem, hogy sohasem fogok elérni: másfél órán belül lefutni egy félmaratont. 2009. szeptember 6-án megpróbáltam.
Íme tehát életem egyik legemlékezetesebb másfél órájának története.

Hat éve futok, 5 éve futottam le első félmaratoni versenyemet, ami akkoriban nagy megelégedettséggel töltött el. Aztán hamar rádöbbentem milyen jó érzés az órát is figyelni, és célként bizonyos időeredményt kitűzni, azt elérni. Első néhány félmaratonom 1:45 körül sikerült. Akkoriban beszélgettem egy verseny után egy futóval, aki másfél órán belül ért célba. Milyen szép eredmény - gondoltam, jó lenne egyszer ennyit futni, aztán amikor kiszámoltam, hogy az milyen kilométerekkel jár, rá kellett jönnöm, hogy ez nekem sohase fog menni, olyan távol van az én átlagos 5 perces kilométereimtől. Le is zártam magamban ezt a témát.

Telt, múlt az idő, és évről-évre a Nike félmaraton jelentette számomra az év egyik fő versenyét. Mindig igyekeztem jól felkészülni, és magamhoz képest jó időt elérni, egyéni csúcsot futni. Ez többnyire sikerült is, előbb 1:41-t, aztán 1:39-t futottam, majd tavaly 1:38-ra sikerült lefaragnom a legjobbamat. Agyamban közben mindig ott motoszkált ez az 1:30, de nagyon távol voltam tőle.

Idén is úgy vágtam neki a felkészülésnek, hogy szeretnék PB-t futni, esetleg ha minden összejön, akkor 1:35 alá kerülni, de mivel ez 4:30-as km-eket jelent, ez is túl erősnek tűnt nekem.

8 hét volt a versenyig, amikor végiggondoltam a célokat, és az ahhoz vezető utat. Úgy éreztem, hogy az állóképességem rendben van, elsősorban a gyorsulásra kell fektetnem a hangsúlyt. Próbáltam tempósabb 10 kiliket-, dombos edzéseket, illetve 400-, 800- méteres résztávos edzéseket futni. Ez utóbbikon éreztem, hogy gyorsulok, legalábbis a tavalyi felkészülésemhez képest. A futáson kívül tudtam, hogy ha jó időt szeretnék, akkor le kellene adnom 5-6 kg-t. „Szerencsére” ebben a természet is segített, mert rögtön a felkészülés elején sikerült egy durva mandulagyulladás miatt 3 kg-t lefogynom, a maradék pedig az utolsó hetekben tűnt el rólam. Közeledett a verseny, úgy éreztem reális célként tűzhetem ki az 1:35-t, de egyre többet motoszkált a fejemben az 1:30 is, ám ilyenkor amint kiszámoltam, hogy az 4:16-s kilométerátlagot jelent, az elég is volt ahhoz, hogy el is felejtsem az egészet. Mindegy - gondoltam magamban - 4:30-as tempóval végigmenni is nagy bravúr lesz – koncentrálj arra!

Aztán az utolsó 2 hétben majdnem semmivé lett minden, átcsaptak a fejem fölött a hullámok, úgy éreztem, hogy egy lépést sem futok többé. De inkább a másik utat választottam: eldöntöttem, hogy ha addig élek is, megpróbálom az 1:30-at megfutni. Kettőzött erővel készültem tovább. Jó jelnek véltem, hogy az utolsó dombozásom során úgy pörögtem, mint még soha, könnyedén mentek a hosszabb (18-21 km-es) futások is, igaz messze lassabban (5 min/km) a versenytempónál. Azt, hogy futottam 6x1000 métert kánikulában 4 perces tempóban, nem igazán tudtam elhelyezni, féltem, hogy a csak kicsit lassabb tempót, de sokkal hosszabb távon nem fogom bírni. Csak bíztam benne…

A verseny előtti napon Olivérrel elmentünk a magyar-svéd focimeccsre, ott is próbáltam erőt meríteni a fantasztikus hangulatból, ahogy az emberek rajonganak a sportért. Sajnos az utolsó utáni pillanatban kikaptunk, s tudtam, hogy másnap nekem is az utolsó utáni pillanatig koncentrálnom kell, nehogy elbukjak.

Reggel sikerült a verseny előtti szokásos menetrendemet tartanom, ami megnyugvással töltött el. Az idő szép volt, nyoma sem volt a tavalyi kánikulának, viszont igen élénk volt a szél, s aggasztott, hogy a rakpartokon nagyon megfog majd. Szeretem a Nike-ban, hogy a több ezer nevező ellenére fél perc alatt megkapja az ember a rajtszámát, feldob a hangulat, ahogy szól a zene és gyülekeznek a futók a világ minden tájáról. A szokásosnál alaposabban melegítettem be, tudtam, hogy már az első lépéstől kell a maximumot nyújtanom. Sokszor végiggondoltam a pályát, a frissítések helyét, hogy várhatóan mikor milyen állapotban leszek, csak a tempót nem tudtam előre meghatározni. Féltem, hogy az eddigi félmaratonjaimon megszokott végig egyenletes tempót most nem tudom tartani, a vége felé biztos lassulni fogok, ezért gyorsabban kell kezdenem - de mennyivel? 4 perc körül? Azt meg nem fogom bírni, hisz a résztávos edzésen is csak 1-1 km ment úgy. Aztán úgy döntöttem, hogy futok, ahogy bírok, aztán meglátjuk mi sül ki belőle…

5 perccel a rajt előtt álltam be a megfelelő zónába: „1 óra 30 percen belül”- Úr Isten mit keresek én itt?
Elkezdődik az utánozhatatlan élő latinos ütőhangszeres tuningolás, 1 perccel a rajt előtt bekapcsolom a saját zenémet is, egyszerre hallom a dobokat és a fülhallgatómon az „Induljon a banzáj” fémes ütemét, méghozzá meglepő szinkronban – érzem, ahogy elönt az adrenalin, a szívem a torkomban, a hátamon futkos a hideg, a karomon áll az összes szőrszál, alig tudom visszafogni magam – induljunk már!

Rajt. Néhány méter, és szabad a pálya - gyerünk!, és az első kilométer: 3:53. Ez túl gyors lesz! Próbálok kicsit lassabb 2.km-t futni. Fülemben Madonna ad tanácsot: „4 minutes”, éppúgy, mint amikor ezreztem. A szél néha kifejezetten felerősödik – szélre számítottam, de nem az Andrássy úton, hanem csak a rakparton - mindegy próbáld a tempót tartani! 2.km:4:04, 3.km:4:09. Lassulok, pozitívabban gondolkozva praktikusabb tempóval haladok. De először érzem, hogy ez így túl gyors lesz, lehet, hogy csak pár kilométerig fogom bírni. Most már mindegy, futok, ameddig bírom. Lánchíd - ez mindig felemelő, gyönyörű. Távolban pedig az Erzsébet híd - ott vár Szilvi és a fiaim. Erőt adnak már most is. 4.km:4:11, 5.km:4:12 frissítővel. Eddig ok. Most 9 km-ig lefelé haladunk, hátszéllel. Tartani kell a tempót, mert úgy számolom, hogy utána 9 és 15 km között a rakparton észak felé kegyetlen lesz, addig inkább gyűjteni kell a tervezett időhöz képest az előnyt. A 6.km-nél (4:06) elviharzok a családom mellett, intek, aztán visszafordulok magamba. Próbálok csak magamra figyelni, és tartani a tempót (7.km:4:07, 8.km:4:17 frissítővel). Sokszor érzem, hogy nagyon a határon futok, hogy nem tudnék gyorsabban menni, és még mindig nem tudom, meddig fogom bírni. De erre készültem, tudtam, hogy ilyen lesz. A 9. kilométer (4:14) már a fordító után,az észak felé vezető úton ér. Úgy érzem, hogy a Margit hídig következő 6 km fogja eldönteni a sorsom: ha tudom tartani a kívánt átlagnak megfelelő 4:16-os tempót, akkor az eddig összeszedett időelőnynek elégnek kell lennie az utolsó 5-6 kilométerre.

A 10 km-es részidőm 41:36, szinte el sem hiszem - eddig 44:15 volt a legjobbam, 2 éve futottam - de akkor nem volt még 11 kili mellé- mi lesz ebből? A 11. km (4:13) a Szabadság hídon ér, majd 4:08 a következő, viszont 4:31 a 13.km, igaz közben hosszabban frissítek, bedobok egy kis banánt is az isoital mellé. Aztán ismét közeledik az Erzsébet híd (14.km:4:15) és a családom. Nem érnek oda a pálya mellé, de szerencsére meglátom őket a hídon, így is jó. Viszlát, a verseny után! Kezd bekötni a lábam, fúj a szél szemben, és nem a 15. km-nél (4:23) van a fordító ahogy számítottam rá, hanem a 16. km (4:30) végén. Úgy érzem, sose érek oda, de aztán mégis...
Gyors fejszámolás: az utolsó 5 kilométerre 22 másodperc előnyöm van a 4:16-os átlaghoz képest. Nagyon kevésnek érzem. Elég egy kilométert elrontani, kicsit lassulni, a frissítőnél tovább időzni, és eltűnik ez a kis idő. Mindent beleadok, hogy tartsam a tempót, de nagyon fáradtnak érzem magam. Vagy gyors vagyok, vagy nem bírom már - ezt végig nehezen döntöm el a verseny alatt - nem szoktam én ilyen tempóban futni. A 17. kili 4:02 lesz. Ezek szerint túl gyors vagyok- mindenesetre ez a megnyugtatóbb.
Jön a Nyugati téri felüljáró, erre tudatosan készültem, hogy nehéz lesz. Az is. Mintha hegyet másznék – és megint fúj a szél. De dombozás közben mindig gondoltam rá, hogy ezért is csinálom, hogy ez menjen, ahogy kell. Felérek, a 18. kilométerem 4:18. Már csak 3 km van vissza, most már meg kell lennie! De még nem akarom elhinni. Jobb is, mert a következő kilométeren majdnem „feladom”. Nem, nem akar menni a lábam. Frissítek, viszont nehezen indulok. Megint fúj a szembeszél, és végig az van a fejemben, hogy nem szabad lassulnom. Nem igaz, hogy itt fogok elszállni, nem szabad úgy járnom, mint tegnap a focisták. Csak ezt a km-t éljem túl. Mennek a másodpercek, de sehol nem látom a km. jelző táblát. Pont ez hiányzik? Vagy ilyen lassú vagyok? Aztán végre elérem, az időm 4:30. Nem is olyan rossz. Már csak 2 km! Ha a következő meglesz, akkor… Nagyon nehezen megy, de erre készültem, ezt akartam, most pedig meg fogom csinálni. Meg fogom mutatni, hogy meg tudom csinálni! Az utolsó frissítőt kihagyom - közel már a cél, és félek, hogy nehezen indulnék újra. Megvan a 20. is (4:16)!
Számolok: van 5 perc 14 másodpercem az utolsó 1,1 kilométerre. Az 4:45-s kilométer. Az egész versenyen gyorsabb voltam! Ezek szerint ha fejre nem állok, meglesz! Hihetetlen! Már hallom a célterületen szóló zenét. Már nem vagyok fáradt. Visz a lábam. Hősök tere. És a célegyenes. Még kb. 200 méter. Ránézek az órámra: még 1:29-en belül. Felnézek a célszalag feletti órára: az is 1:29-en belül. Úr Isten, be fogok érni! 100 méter, és felszabadul bennem minden. Ordítok, kezem ökölben, csapkodok. Megcsináltam! Meg tudtam csinálni azt, amiről azt hittem, hogy sohasem leszek képes rá. Hihetetlen érzés. Cél! Óra:1:29:19.

Érem. Sétálok a célzónából kifelé. Nincs kit megöleljek. Megölelem a világot. Néha még ordítok egyet-egyet, lehet hogy hülyének néznek, de nem érdekel.
Boldog vagyok. Sikerült.

Lubics György