De a futócipő várt.
„Jó futást” bíztatás így is volt. Az emelkedők, a lejtők ugyanazok voltak. A kavicsokra az út szélén ugyanúgy vigyázni kellett. A repcetáblák ugyanolyan gyönyörűek voltak. A madarak ugyanúgy énekeltek. A szellő ugyanúgy simogatott. A nap ugyanúgy tűzött, az izzadságcsepp ugyanúgy gördült le. A víztoronynál ugyanúgy lehetett frissíteni. Néhányan mintha még szurkoltak is volna a tekintetükkel.
Bár nem volt verseny.
És mégis ott voltak a futótársak.
Te, aki hihetetlen erővel nyomtad a mezőny elején, és győztél. Te, aki nemrég még sok plusz kilóval irigykedve bámultad a futókat, és azt gondoltad, hogy erre nem lennél képes, most pedig 20 km-t futottál le. Te, aki a verseny előtt direkt dombon edzettél azért, hogy váltód hasznos tagja legyél. Te, aki még csak 10 éves vagy, de már most többet tudsz futni, mint sok millió felnőtt. Te, aki „most még csak váltó, de jövőre jó lenne az egészet lefutni” gondolatokkal kacérkodtál. Te, aki kidörzsölődve, kiszáradva, sántikálva, de boldogan értél be a célba. Te, aki biztos voltál benne, hogy utolsó leszel, aztán dehogy. Te, aki mindig velem futsz.
Más nap volt ez, de ugyanolyan jó volt futni.
És jó lesz másnap is.
lgy.
|
