Margita terepmaraton, ...

... avagy egy aszfaltfutó megpróbáltatásai a gödöllői dombokon

Már decemberben elhatároztam, hogy indulok az idén egy-egy terepfutáson, gondolván erősítsük egy kicsit a futóműveket és a motort is. Januárban a nagy sár miatt nem jutottam el a Mecsekbe, most már nagyon vártam a Margitát. Úgy terveztem, jól kifutom magam, de dobogóra nem pályáztam, a terep nem az én műfajom.

Pénteken este már Boginál szálltunk meg, jól el is beszélgettünk este, nem igazán voltam friss a reggeli riadónál. A tornateremben lázas készülődés folyt, nagyon idegenül éreztem magam a terepfutók közt. Kaptunk térképet és "pecsételős lapot" - hú hát ezt meg hová tegyem, meg is kell állni pecsételtetni? Szerencsétlenkedtem össze-vissza. Olivér (aki az edzéstervemet összeállítja és a felkészülésemet segíti) nyugtatott, hogy nem lehet eltévedni, de azért begyömöszöltem a kulacstartóba a térképet, bár szerintem úgysem látok majd rajta semmit...

A rajthelyre Görög Veronikával sétáltunk, gondoltam vele indulunk, kicsit dumcsizunk. A rajt után néhány kili aszfalton vitt, győztünk előzni. Verán láttam, hogy nem dumcsizni jött, el is lépett hamarosan. Amikor letértünk az aszfaltról a terepre jött a gond: itt én nem tudok futni. Féllábszárig érő hóban fogok bukdácsolni? Aszfaltot akarok!!!! A túrázókat sem nagyon lehetett előzni a keskeny úton. Te jó ég ez borzalmas lesz!

Az első pecsételőhelyen a Pap Miska kútnál, perceket töltöttem a lapocskám zacsiból való kiszedésével, majd visszahelyezésével. Viszont kaptunk egy Sport csokit. Ha már nem futunk, együnk!

A következő lejtőn, két hatalmasat estem a fenekemre, szerencsére vastag volt a hó. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mondtam is a srácoknak, akik mögöttem futottak, hogy előzzenek meg, mert én közveszélyes vagyok. Azt mondták, eszük ágában sincs, különben is nagyon kecsesen tudok elzúgni. Szerintem csak valami szórakozást szerettek volna a hosszú útra. Nem is kellett sokat várni a következő esésre, ami már fájt is rendesen, mert jégre estem. Na ebből aztán elegem van, gondoltam, innentől csak a túlélésre játszunk. Eldumáltunk a srácokkal. Ha volt futható rész nekilódultunk. 16 km körül úgy éreztem magam, mint aki már letudott egy maratont. Nézelődni sem tudtam, végig arra koncentráltam, hogy ne essek el.

A 3. ellenőrzőponttól, már belejöttem a pecsételtetésbe. Végre időben elővettem a papírt, nem ment el sok időm. Esni is már csak egyet estem: miközben a teámat iszogattam az egyik frissítőnél! Hogy ez hogy sikerült, ma sem tudom. :-)

A 25. kilométertől minden jó lett. (No ezért nem szabad nekem rövidet futni :-)) Elkezdtem élvezni a futást, de nagyon. Többször egyedül maradtam, fantasztikus volt futni a havas erdőben! Nem is az ösvényen haladtam, belegázoltam a mély hóba. Nagyon szabadnak és boldognak éreztem magam. Milyen jó, hogy itt lehetek, hogy van, ki vigyáz a gyerekekre, és én élvezhetem ezeket a pillanatokat! Fülig érő szájjal nyargalásztam a hóban és azt kívántam, bárcsak még nagyon sokáig tartana!

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy már csak 7 km van vissza. Sajnáltam, ráadásul lassan be is értünk a városba. Kárpótlásul azonban még jött egy kis aszfalt, ahol lehetett futni :-)

Legnagyobb meglepetésemre nem tévedtem el. Kicsit hiányérzetem volt a futás után, nem igazán tudtam hajtani és kifutni magam, de sebaj! Lesz még terepfutás, mert a kedvem mégsem ment el ettől a műfajtól. Sőt!

Lubics Szilvia