Lavaredo 2013

Az idei év nagy álma az UTMB (168 km, 9600 méter szintkülönbséggel terepen) lett volna számomra. Nagyon nagy a túljelentkezés erre a versenyre, és a sorsolásnál nem volt szerencsém, így idén nem indulhattam. Így visszatérek a Spartathlonra. Mindenképpen szeretettem volna azonban kipróbálni magam alpesi körülmények között is, így a Lavaredora (118 km, 5700 méter szintkülönbség) esett a választásom.

Az Ultrabalatonon begyűjtött deréksérüléssel bajlódtam immár 4 hete, de nagyon szerettem volna részt venni ezen a futamon.
Kertész Dórival és Bódi Andrissal közösen mentünk ki Olaszországba.

Vérmes reményeim nem voltak a versenyen, a fő célom az volt, hogy nehogy beszedjek egy újabb sérülést.
A rajt június 28-án, este 11-kor lett volna. De délután az interneten közölték, hogy 1800 méter felett 20-30 cm friss hó esett így változik az útvonal. Este 6 órakor az eligazításon kiderült, merre is kell futnunk pontosan – 85 km lett az új táv 3500 méter szintkülönbséggel. A rajt átcsúszott szombat reggel 8 órára, a verseny vége maradt vasárnap reggel 6 óra. Így ez a „futóverseny” nagyon könnyed sétával is teljesíthető volt – persze futva nagyon kemény is lehetett.

Napsütéses szép idő fogadott minket, ami szerencsére kitartott egész nap. Lassú tempóban indultam el, úgy gondoltam a középmezőnyben haladok. Dóri hamar elhagyott és Andris is eltávolodott tőlem látótávolságon kívülre. Jött az első hegy, mentek el mellettem a többiek is jó sokan. Botosok és bot nélküliek is. Egyenesekben azért gyorsabban haladtam mint ők, egy részüket visszaelőztem. Az első lefelé nem volt különösebben technikás romboltam volna lefelé rajt nagyon – ha épp nem a lábamra vigyáztam volna, tudva, hogy egy rossz lépés és számomra vége a versenynek. Kevesebben előztek meg mint számítottam rá ezen a részen, sőt még én is lehagytam néhány versenyzőt. 20 kilométernél értem utol Andrist. Épp felfelé mentünk a verseny legmagasabb csúcsára, 2100 méter fölé. 1750 méternél kezdtek megjelenni az első hófoltok.

Egyre nagyobb, összefüggő havas részek jöttek ahogy emelkedett a magasság, de az utakon ahol haladtunk maximum sár volt. Furcsa volt gyalogló embereket látni egyenesben 20 kilométer után, 30 után meg már a lefeléken is … 33 kilométernél nagy meglepetésemre Dórit is utolértem, azt hittem jóval előbbre tart. 42 kilométernél volt az egyetlen depózási pont – csak izót és géleket vettem ki a csomagból, a kötelező felszerelésem még érintetlenül és bezacskózva volt a hátizsákomban. Eddig az öltözésem annyiból állt, hogy a karmelegítőmet húztam fel vagy épp toltam le a csuklómra. Ez egy nagy frissítőpont volt, sokan ettek főtt ételt és időztek hosszabban itt. Vízzel feltöltöttem a puttonyt és mentem is tovább.

Kicsit mentünk még fel de jobbára lefelé vitt az út ezen a szakaszon. Aztán hosszú kősivatag következett, szinte síkon. Csúnya volt ez az útvonalrész nagyon – mellettünk a hegyek szépek, de ez az út … Itt tartottam végig a kezdeti tempómat és jó pár gyalogló versenyzőtársat utolértem. Jött amire nem számítottam, elfogyott a vizem 58 kilométernél. Ez hogyan lehet, hiszen nemrég töltöttem tele? Hát úgy hogy pici zsákkal indultam, teletömve a kötelező dolgokkal. Így a vizes palacknak nem maradt hely (utántöltésnél nem vettem ki a zsákból, de talán jobb is mert vissza már tuti nem tudtam volna tenni). Szerencsére jött a következő frissítőpont hamar, így tudtam ott tölteni. Ezt lett a recept ezentúl folyamatosan – minden állomáson vételeztem egy kis vizet. S jött az első technikás(abb) ereszkedés is. Még a kevésbé technikás részeket szeretem, a közepes nehézségükön már béna vagyok. Így sérülten meg nem is mertem kockáztatni.

Surrantak el mellettem a többiek eszeveszett sebességgel, még a lányok is (többes számban). Nem volt hosszú az a rész, talán egy kilométer. Később még kettő hasonló volt, a hosszuk sem volt nagyon különböző. 60 kilinél jött az utolsó komoly hegy. 5 km alatt 500 méter szint felfelé. Azt hittem soha nem akar vége lenni, ráadásul volt bent néhány rövidebb jó meredek rész is. Innen leereszkedve már csak 1800 méterre kellett visszakapaszkodni (6 km-en 450 méter szint) és már csak 10 km volt vissza a célig. Szinte végig lefelé, kevés sík résszel. Robotoltam tovább, ezen a szakaszon több mint 10 ember előztem meg. Többen a lejtőn lefelé is már csak gyalogoltak, valószínűleg az izomzatilag teljesen elkészültek már. Beérve Cortinába végig futottam, nem számítottak már a dombok sem.

Végül 11:14-es idővel az abszolút verseny 129.-én helyén értem célba. Jött Dóri is hamarosan 11:32-vel és Andris is nemsokára 12:36-tal. Elégedett vagyok, mert úgy néz ki épségben, sérülés nélkül végigértem. A nem nagy tempó ellenére azért jól elfáradtam a végére.

A pálya nagyon jól ki volt jelölve (csak szalagozás, de az nagyon sűrűn, mindig lehetett látni egy jelet), és nem is mondanám technikásnak (legalábbis azt a részt ahol mi mentünk az idén). Vagyis jól futható annak aki bírja az emelkedőket. Sok a kő nagyon, de ezek apró méretűek a sziklás rész kevés. Ha csak a száraz távolság és szintadatokat nézzük akkor ez Piros85 és T100 nehézségű verseny. A gyakorlatban azért nehezebb szerintem. Még a hazai pályákon a fel-le váltogatja egymást addig itt fel-fel-fel és a le-le-le. Hosszabb ideig terheli az ember ugyanazokat az izmokat, ezért nehezebb egy ilyen teljesítés.
A futásom trackje:
http://connect.garmin.com/activity/335359969

Összességében tapasztalatszerzésnek jó volt, de a hosszabb hegyi versenyekre meg kellene tanulni botozni, azt hiszem …
Üdv,
csika