Hónapok óta terveztem, hogy ezen a hétvégén elindulok egy versenyen. /Na, ez nálam nem túl gyakori esemény, mert összesen 4 félmaratonon és 2 Kanizsa-Karoson vagyok túl eddigi hosszútávfutó pályafutásom során./
Kitaláltam, hogy a Szigligeti Tanúhegyek csúcsfutást megcsinálom. 26 km, - ez eddig oké, bár ilyet hosszút egyben még sose futottam - 1200 m szint. Na, ez már nem annyira oké, ám pont ez a sajátossága vonzott leginkább. Nem mintha hajlamaim lennének szenvedni, de tényleg élvezem a dimbes-dombos emelkedős futásokat. Jöttek a kétségek:
1. Közben rájöttem, hogy ez nem csak dimb-domb.
2. Szálegyedül voltam, aki ment volna Kanizsáról.
3. És a férjem sem ért rá elkísérni.
4. No, meg ott van a május óta fájdogáló Achillesem. Hegyet futni badarság lenne vele.
5. => Nem mentem.
De nekem KELL egy félmaraton, mert soha nem futottam annyi kilométert, mint szeptemberben (176 !!!), muszáj látnom, hogy jobban bírom-e mint azelőtt. Így kapóra jött vasárnap ez a Kisbalatonos futás.
Tudtam a Bogiról, hogy szintén jönne, így együtt terveztük, hogy nevezünk. Ő a 35 km-re, én a 21-re (pedig kacérkodtam ám a 35-el, de megjött a józan eszem reggelre)
Nem volt bennem semmi izgalom, lazán vettem a dolgot, valahogy fejben sem készültem, mint eddig mindig. (Nem is voltam biztos benne, hogy megyek, egészen az indulásig.)
Előtte éjszaka zuhogott az eső, szinte lemondtam az egészről félálmomban. Nem éreztem már annyira fontosnak… Azért a lustaság is el tud hatalmasodni, ha egy kis külső segítséget kap.
Reggel nyűgösen ébredve megsütöttem a családnak a bundáskenyeret, és csörgettem a Szilvit, hogy a Bogi akar futni, vagy nem? És persze akart. Mert ez neki természetes! Esik? Hát esik! Sebaj, ő fut és kész. Hm. Na, mit tehet a magamfajta könnyen befolyásolható hyperaktív: bekap egy bundáskenyeret, majd mégegyet, futócipőt húz, meg esőkabátot, és megy futni.
Zoli, a férjem, Simivel a kisebbik gyerkőcömmel elvitt minket Karosba, ahol mindössze 15 perc keresgélés/autókázás után meg is találtuk a nevező irodát. Hiába, ez a Zalakaros nem egy egyszerű település.
És jött az első meglepi: Félmaratonra csak én neveztem eddig. Se nő, se férfi, se gyerek. Csak én. :-) Ejjha, ez igen! Így abszolútban is első leszek!!! :-):-) Más szempontból meg Nehogy már egyedül kelljen visszafelé futni! Akkor meg mi a kihívás??? Ebben az évben a 35 km a kedvelt táv, mindenki azon akar indulni. A 9 km-t nem is tudom, utólag kiderült, ott se voltak túl sokan. Hát mindenki megőrült? 35 km, ráadásul esőben, amikor itt van a kellemes kis 9 km, meg a finom 21? Nem értem a futókat! ;-)
Ávettük szépen az XL-es méretű combközépig érő pólót, Bogi szellemesen megjegyezte, hogy “hálóingnek jó lesz”, és mentünk melegíteni. Na, ez abból állt, hogy kiálltunk az esőre 3 réteg ruhában, és tapicskoltunk a pocsolyában. Bogi mondta, hogy ő mindig az első 1-2 km-en bemelegszik, az elég. Ok, gondoltam, minek kiizzadni túl korán, most elég, ha kívülről leszek vizes.
Később persze nem maradtam egymagam a távomon, összesen 5-en, azaz öten lettünk narancssárga rajtszámmal, ez volt a félmaratonosok megkülönböztető színe. :-) 3 lány, 2 fiú. (Közben az egyik fiú kiszállt.) No, ez így enyhe túlzás, mert az átlagéletkor volt kb 40, de nem ez a lényeg.
Na, jó, gondoltam, egy 3. helyet a lányok közt azért még így is megcsíphetek, ha jól számolom. (Ez a jó ezekben a kicsi versenyekben! :-) )
15 perces késéssel, amikor már mindenki szája megfelelően kék volt a hidegtől, utunkra bocsátottak minket.
Ez a verseny a fentebb említett 3 távon kívül még tartalmazott egy 2 km-es gyerekeknek szóló futást, gyalogtúrát, és bringás versenyt is. Ezért az indulás érdekes volt, előre a gyerekek, majd a bringások, a végén a gyalogosok, bár utóbbiban nem vagyok biztos. Fura volt a szűk járdán így nekivágni. Nem baj, legalább tényleg be lehetett melegíteni az első kilométeren, mert nem igazán lehetett beindulni. Egyedül Bálint robogott előre oldalt a füvön, valamiért nagyon sietett .
Kezdetben szép döcögősen mentünk, aztán másfél - 2 km után kezdett széthúzni a mezőny. Egész jól voltam, pulzusom teljesen fantasztikusan alacsony lehetett, nem mértem, éreztem. Klassz volt “szárnyalni”, de tudtam, hogy lesz ez nehezebb is. Pár km után lány már nem volt előttem semelyik távról, így kénytelen voltam valami fiúcsapathoz csapódni. Két egerszegi Aszfaltszaggató robogott előttem, számomra nagyon ideális tempóban. Volt nekik szuper mérőórájuk, és azt mondták egymásnak, hogy ez 4:30-as. Erre az egyik azt mondta, hogy neki jobb lenne az 5-ös, (nagyon vágom már ezeket a perc/km-eket ;-)) mert ez neki gyors lesz. Húú, gondoltam, a 4:30 nekem se megy 21 km-en keresztül, de akkor tényleg nem éreztem túl gyorsnak, minden jó volt. Néha hátrapislantottak, úgy éreztem zavarja őket a közelségem, ezért meg is kérdeztem, hogy ugye nem baj, hogy így a nyomukban vagyok. “ÁÁ, nem, csak azt hittük meg akarsz előzni”. Ezt mondták, és szinte nyomban elkezdtek gyorsítani. Hm. Na ennyit arról, hogy mennyire nem zavartam. Egyikük, a 4:30-as, el is húzott, szerintem minimum 4 perc/km sebességgel, a másikat még követhettem egy ideig.
Persze közben a nap is kisütött, leszerencsétlenkedtem magamról a kívülről vízlepergetős belül polár kabátomat és a derekamra kötöttem. Itt még pozitívan arra gondoltam, legalább karcsúsodom, ha izzadok alatta. :-)
A Garabonci buszmegállóban volt a frissítés, előtte valahol a Bálintot már láttam visszafelé vágtatni, hatalmas hosszú gyönyörű “szökkenésekkel” ment, jaaj, hogy irigykedtem! Aztán láttam még visszafelé mégegy fiút, és talán mégegyet, de az nem biztos. Egyikük széles vigyorral integetett, és hajrázott, én is neki, mintha ismernénk egymást. :-) Ez annyira jó!!! Ugye, hogy a futás, meg talán bármilyen sport milyen nyitottá tud tenni minket ezekben a szituációkban? Na, de ez egy másik téma, nem kalandozom…
Garaboncon megittam egy pohár vizet, bekaptam 2 szem mazsolát, de ez nem esett jól, majdnem viszontláttam, így inkább futottam tovább. Arra gondoltam, hogy mi a fenének eszem itt 5 km után, megőrültem? Nem gasztronómiai túra ez, tessék futni!
Jött a 2. meglepetés: Garabonc nagyon hosszú falu! Mielőtt megláttam a Garabonc vége táblát, nekem mély meggyőződésem volt arról, hogy már Nagyradán futok. Mondjuk fura volt, hogy ilyen gyors vagyok, és mindjárt jön a fordító, de én az ilyen hosszú versenyek közben nem érzékelem a távolságot meg az időt, csak megyek, hogy hamarabb vége legyen. Na, szóval, sokkolt a tény, hogy még csak Garabonc vége van, és nem tudom hol az a Rada. A második Aszfaltszaggató is szépen eltávolodott már tőlem, 50 m-re követtem.
És végre megérkeztem a Nagyrada táblához! Jaaj, micsoda érzés! Mindjárt visszafordulok.
Megérkezett a 3. meglepetés: Az volt a kiírásban, hogy a félmaratoni táv: Zalakaros – Garabonc – Nagyrada – Garabonc – Zalakros.
Hát gondolhatjátok már, miért örültem annyira Radának. De NEM ÉS NEM LÁTTAM a fordítót! Se frissítést! Semmit. Csak az aszfaltszaggató hátát, és mégegy 35 km-es fiú hátát. Ez akkora csapás volt, hogy a fiúk háta egyre távolodott, mert ezt az újabb sokkot már nehezebb volt ám feldolgozni! Hátam mögött egy teremtett lélek se járt.
Összeszedtem magam, és mérgesen elhagytam Nagyradát, Zalaszabarig meg se álltam. Egy utánfutós Ladás, majdnem lesöpört az útról a fóliás utánfutójával, pedig lehúzódtam amennyire tudtam. Még dühösebb lettem, és felrobogtam a szabari dombra egészen a buszmegállóig. Nagy szerencse, hogy ott volt a frissítés és a fordító, mert ha ennél is mérgesebb kedvem kerekedik, annak már beláthatatlan következményei lettek volna.
Megnyugodtam egyből. Kedves, mosolygós helyi emberek voltak, nem is nagyon értették minek futkosnak ezek a viszonylag normális kinézetű egyének ennyit. Szóvá is tették ezt a fajta csodálkozásukat, de nagyon kedvesen, és kedélyesen elbeszélgettünk. Valahogy nem volt siethetnékem, ittam náluk 2 pohár valamit, egy szineset, meg egy színtelent, fújtam párat, váltottunk még 1-2 búcsúszót. Mondták, hogy nagyon első vagyok, ne siessek már annyira! Hát nem édesek? :-)
Futottam visszafelé. Az eleje jó volt, mert lefelé kellett robogni a szabari dombon, és nem is voltam nagyon fáradt. Jött velem szemben a 2. félmaratonos, majd mégegy félmaratonos, mindketten a “gyengébbik” nemből, majd jött a Bogi. Úgy láttam nem vidám, de nem álltunk le trécselni, annyit mondtunk “hajrá”. Vagy valami ilyen általánosat. Meg még említettem neki, hogy első, mert 35-ös nő nem jött szembe eddig. Jött még egy férfi, akinek nem láttam milyen színű a rajtszáma. Aztán még 1-2 35-ös, és ennyi.
Futottam-futottam, néha kétségeim voltak, hogy biztosan erre kell-e visszafelé menni, mert se előttem, se mögöttem senki. Nem volt egy versenyhelyzet. Arra gondoltam, hogy “mire gondolok?”. Már sokszor elterveztem, hogy megfigyelem ezt, mert utólag nem szoktam emlékezni. De persze csak arra gondoltam, hogy: hol akarok már futni; hány km lehet még; jaj, de hosszú; sorra veszem mi fáj; de jó a Laurának; szegény Bogi;…na ilyenek. Semmi értelmes. :-( Micsoda pazarlás. Pedig ha jól csinálnám, kihasználhatnám az időt elmélkedésre az élet értelméről, meg világbékéről… mondjuk… Na, de ott még nem tartok a hatékonyságjavítás terén.
Elérkezett újra a Garabonci frissítés, jajj, hogy örültem. Társalogtam, iszogattam, nyújtottam is. Nem kellett sietni, mert a folyamatos hátratekintgetéseim miatt tudtam, hogy magamra vagyok hagyva ugyebár. Sétálva indultam el a frissítésről, mert volt ott egy kutya szabadon, nem akartam felingerelni még a futásnak látszó lépéssel sem. Aztán elkezdem a futást újra.
A Zalakaros táblánal egyre jobban éreztem magam, a templomnál megszólalt tiszteletemre a harang, és mentem, csak mentem. Egyedül, komótosan. Tudtam honnét van az 1 km, mert a 2 km-es versenyt onnan fordították vissza. Isteni volt odaérni.
4. meglepetés: És ekkor hihetetlen dolog történ. Kb. 800 m volt hátra, amikor mégegy utolsó hátrapillantással akartam ellenőrizni, hogy a hátam mögött tiszta a levegő. És mit látok? Egy szőke fej robog utám. Gyorsan. De még hú milyen gyorsan! Itt van a nyomomban, és mindjárt ugrott az abszolút első helyem. Gyerekek, én egy akkorát futottam dombnak felfelé az utolsó 800 m-en, hogy az hihetetlen. Nem, és nem akartam engedni, hogy ne én nyerjek! Megláttam a családot a cél előtt, Simi befutott velem az utolsó 50 m-en, alig bírta tartani velem a tempót, annyira megijeszett a mögöttem versenyző.
És ELSŐ lettem! 1:52-vel. :-) :-)
No, nem lett egyéni csúcs, de azért ez fantasztikus ahhoz képest, hogy egy éve, még ez az időeredmény úgy lett meg, hogy komolyan nyomtam Siófokon. Most viszont majdnem élveztem. De csak majdnem! És nem voltam meghalva a végén.
5. meglepetés: Megérkezett a futó a hátam mögött. NEM VOLT versenyző. Csak úgy arra ment futni egyet! :-D
Kaptam egy aranyérmet, (a 12 órás váltót leszámítva, hosszúfutásért ez az első, eddig ezüst volt a legjobb), egy oklevelet, meg egy üveg bort.:-)
Nem volt nagy felhajtás, nem voltak tömegek, meg zene az út mellett, csak szép táj, aranyos helyi emberek, jó fej futótársak. És ez nekem éppen elég volt. Örömmel futottam, picit magányosan, de élvezettel. Megérte! Jövőre is megyek!
Koller Judit
|
