Hosszú a felkészülés, hosszú a maraton, hosszú a leírás. (hosszú a cím).

Az őszi első félmaraton után érett meg a gondolat, hogy maratonra kellene felkészülni. Úgy láttam, hogy 2014 őszre sikerülhet reálisan. Szépen, lassan emeltem a kilométereket. Végignéztem az idei versenyek kiírását, de vagy távol vannak, vagy nagyon drágák, vagy a kettő egyszerre. Gondoltam akkor legyen Keszthely. Elmondtam 1-2 tapasztalt futónak, de az arcukra volt írva, hogy nem biztos ez a jó választás.

Minden a terv szerint ment, még egy kicsit jobban is. Nagyon óvatos ember vagyok, aki szeret többnyire biztosra menni. Gondoltam addig nem megyek, amíg el nem jutok legalább egyszer egy ilyen távig. Márc. végén sikerült először. Aztán május elején másodszor. Így azért már biztos volt a célbaérkezés, az időt viszont nehéz megjósolni. Reálisan 4 óra 10-20 perc közé gondoltam, belekalkulálva mindent. Bár nem tudhattam mennyit ront rajta a meleg, nem próbáltam még. Fogalmam nem volt, hogy fogom bírni.

Többször érkezett előtte levő hetekben olyan jelzés, hogy menne ez jobban is, szerettem volna elhinni, de biztos, hogy a körülményeket tekintve most nem.

Gondoltam, hogy nagyon meleg lesz, de hirtelen jött, nem lehetett felkészülni rá. Előző nap a lányom versenyén szikkadtunk azért a napon. Így tudatosult legalább, hogy nem lesz egyszerű ezt elviselni sem, nemhogy 42 km-t futni közben.

No de én mégiscsak el vagyok kényeztetve. Nekem volt a legszuperebb és leghangosabb szurkolótáborom, illetve Rudolf Tamás, és Sznopek József személyében olyan támogatás, amit álmomban sem kívánhattam volna. A fiúk már a felkészülés alatt is sokat segítettek tanácsokkal.

Rajt előtt.
Izgulni szoktam, de most ez is elmaradt. Már azért kezdtem aggódni, hogy nincs gyomorgörcsöm az idegességtől. 1400 futóra 4 mobil WC, és néhány még az épületben. Természetes, hogy minden futó a rajt előtt szeretne könnyíteni magán. ¼ órával a rajt előtt az egyiktől elküldtek, hogy menjek a másik épületbe, mert akkora a sor, hogy a rajtig nem kerülök sorra. Ott sem volt sokkal kevesebb ember. Ez okozott némi izgalmat.

A rajtot szektorokra osztották, ami jó gondolat. Így a lassabb futók nem akadályozzák a gyorsabbakat. A fiúkat nem találtam a rajtzónámban, ez még okozott kis izgalmat, de gondoltam megtalálnak. Végül megtaláltak.

A karomra szalagra írtam az időt, hogy ellenőrízhessem milyen km-reket futok, lassítani, vagy gyorsítani kell. 4 km után teljes bizalommal befejeztem ennek figyelgetését. Két profi iramfutóm is volt, miért is kellene ezzel foglalkozni.

Az első két kör nagyon könnyen ment, a meleg sem okozott gondot. Minden frissítőnél ittam és egy pohár víz ment a fejemre. Érkezett hátulról is Sznupi jóvoltából a jó hideg kútvíz. Mindig ömlött rólam a víz, de nagyon kellett. Addig ismeretlen helyzetbe is kerültem. Fura érzés úgy futni, hogy tele a cipő vízzel. A későbbiekben arra is figyelni kellett, hogy öntöm magamra a vizet.

A harmadik körben már nagyon éreztem a meleget, de még működött a hűtés. A hangulat mindenhol isteni volt. A harmadik kör végétől már nem sok minden van meg tisztán. Minden vér a lábamban, agyilag már nem voltam százas (mondjuk máskor sem). Pl. Elgondolkodtam hányadik kör Ez azért foglalkoztatott hosszú másodpercekig.

Az utolsó körben már elviselhetetlen éreztem a meleget. Ráadásul mindenhol meleg víz volt csak inni. Részletekre emlékszem csak. Pl. bele kellett már sétálni. Tamás mondta, hogy nem gond csak nagy léptekkel. Oké, gondoltam, végül is az első hivatalos maraton. Ebbe így bele is nyugodtam. Aztán mondta azt is, hogy nincs gond, ha így végigsétáljuk a maradékot akkor 4:40-re beérünk. Hát ez szíven ütött, gondoltam na ne!! és máris tudtam futni.

Gondolkodtam, miért nem megy jobban, ha tulajdonképpen különösebb problémám nincs. Térdeim fáradtak, de nem vészesen. A vége nagyon küzdősre sikerült. Mindig megkapom, hogy nem lépek ki a komfortzónámból, szerintem most kiléptem.

Sznupi nagyon hajtogatta, hogy nem a lábam, csak a fejem nehéz és hogy kit kellene még bedarálni azokból, akik előttünk futnak. Nem hittem (sőt!), hogy bárki sikerülhet, és mégis. Váltóban futót, férfiakat is. Az mindig jól esett.
Azt gondoltam, hogy a büszkeségem nem engedi, hogy nyafogjak a fiúknak. De valahogy nagyon elbújt a büszkeségem, mert nem tudtam véka alá rejteni a szenvedésem. Már az első rossz érzést is kommentáltam.

Láttunk néhány szirénázó mentőt, de egyik sem értem jött. Árnyék is nagyon kevés volt az egész útvonalon. Olyan szakaszosra sikerült a vége, hol ment, hol kevésbé. Az utolsó frissítőnél is sok idő elment, lelassult minden. Aztán a cél előtti dombon felfutni lehetetlen vállalkozás. Jó volt ott, hogy kaptuk az információt, hogy még kb. 200 méter. 200 méter nagyon nagy táv!

Beértünk. Öröm, boldogság! Idő 4:21:25. Női 7. helyezés, kategória 4. helyezés. Mi kell még elsőre?
A tervből kicsit kicsúsztam, de ezt a melegre fogom.

Millió köszönet Tominak és Sznupinak, akik felajánlották a segítségüket, és végig hittek benne, végig segítettek. Az életben ritkán találkozni olyan emberekkel, akik önzetlenül ennyi támogatást nyújtanak. Csodálom őket a sportteljesítményükért, a kitartásukért, és az emberségükért is. Közvetlenek, kedvesek, és szerények tudnak maradni mindennek ellenére.

Köszönöm a Kanizsai Futóklubnak, hogy közéjük tartozhatom. Nagyon jó csapat!

Köszönöm a családomnak, hogy elviselik az őrültségemet. A szurkolás isteni volt. Lányom Hajrá feliratot lobogtatva körönként futott mellettem a Festetics kastély parkjában.
Kedvenc unokanővérem olyan hévvel kerepelt, hogy a kereplő is eltört. Kaptam tőlük egy serleget és plusz érmet, mert nekik én vagyok a bajnok.

A barátaim (Erika és Attila) is ott voltak más ponton drukkolni. Olyan jó volt látni az őszinte örömöt az arcukon.
Ja és köszönöm annak a ismeretlen futónak, aki annyira örült a lányom drukkjának, hogy az egyik körben még puszit is adott neki érte.

Beérkezés után még nem volt elég vér a fejembe, valamint eszméletlenül örültem. Hazafelé a kocsiba tudatosult, hogy mit hoztam, hoztunk össze milyen körülmények között. Volt pityergés.

Végiggondoltam az utat, amit bejártam eddig, ami boldoggá tett. Az edzésküzdéseket, az akadályokat, az impulzusokat, amik segítségként érkeztek. Sokan segítettek úgy, hogy nincsenek is tisztában vele.

Felsorolni nem lehet, hogy mennyi mindent ad a futás és a vele kapcsolatos járulékos dolgok. Mindenkinek javaslom, próbálja ki.

Sznupi a verseny végén még egy könyvet is szerzett. A címe volt a lényeg: Rémálom.

Nem volt rémálom , egy álom volt, ami most teljesült, és ami talán része egy nagyobb álomnak, ha eljön az ideje.
Köszönöm.