Már én is közétek tartozom

Hát eljött a nagy nap, amikor már én is klubtagként indulhattam egy kanizsai versenyen.
Nem mondom tele volt a gatyám, s már előző este éreztem a gyomromban a gombócot. De Macival ellentétben jól aludtam, s jól is ébredtem.
Igen ám, de ahogy múltak a fél órák úgy lettem egyre idegesebb. Mintha bármilyen tétje is lett volna számomra ennek a futásnak. Persze az ember mindig saját magát akarja legyőzni, s így vagyok ezzel én is. Fel is hívtam a sógornőmet /Farkas Edit/, aki már a versenyirodában tett-vett, egy biztató szóért. Némileg megnyugodtam, amikor már a sógorommal robogtunk a Bólyai iskola felé. A szokásos adminisztráción túljutva, már nagyon mehetnékem volt. Elindultunk a rajthoz. Mindenkin láttam a feszültséget, ki jobban, ki kevésbé tudta palástolni. Hát, én kevésbé! Tiszta idegroncs voltam, ilyenkor jobb, ha nem is kommunikálok senkivel. Aztán olyan hirtelen indult el a futam, hogy meglepődtem. Féltem a Fő úti emelkedőtől, de egész jól felfutottam. Éreztem, hogy jó erőben vagyok annak ellenére, hogy nem sokat futottam az elmúlt négy hónapban, csak 246km-t. Igaz, Edittel edzésképpen megfutottuk Galambok-Kanizsát együtt, aztán én még kétszer egyedül. Vele jó volt futnom, mert húz engem. Erre a versenyre azonban megbeszéltük, hogy saját tempóját futja, így magamra maradtam már az Eötvös térnél. Nem bántam, mert ismertem a terepet, s gondoltam a váltóig nem lesz baj, ott frissítek, aztán hajrá. A célom két órán belül futni a távot.
De valami baj van velem! Valamit nem csinálok jól! 5 km után már nagyon szomjas voltam, éreztem a rettenetes sós ízt a számban. Akkor megláttam a férjem, aki autóval követett bennünket, s még a váltó előtt sikerült innom. Így felgyűrtem magam a dombon, ahol bekaptam egy falat banánt, ivás, mosakodás. A lejtő jót tett, pihizhettem kicsit.
Ezek után a következő domb jó volt. Tetején megláttam a TV-seket. Na, persze ők sem a lejtő aljában filmeznek, jobb látni a küzdelmet az emberek arcán! Tudják, hogy csináljanak pozitív reklámot a futáshoz. Mögöttük a lejtő, édes lejtő!!!! Igen ám, de eltereltek bennünket a repcésbe. Hát innen kezdődött a rémálmom! Nem tudtam fejben megfutni ezt a terepet, mert nem ismertem.

Ráadásul nekem úgy tűnt, mintha folyamatosan emelkedne az út. Aztán a tíz km-es táblánál ránéztem az órámra, s megrémisztett, amit láttam.58:42!!!!! Ilyen rossz 10km-t régen futottam, s nagyon szíven ütött, hogy nem lesz meg a tervezett két órán belüli időm. Ezért gyorsítottam, ahogy tudtam.
Számoltam az ütemeket:1,2,3,4,1,2,3,4....A táj gyönyörű volt,de nem nagyon derített jókedvre. Maci felesége és sógora tűnt fel az út mellett a Suzukival és a két édes gyerkőccel, akik egész úton drukkoltak, s hordták a vizet. Köszönet érte!
A repcés végénél utolértem Macit, üdvözöltem egy pacsival, mert eddig csak hallomásból ismertük egymást. Aztán a lejtőn bátrabb lettem, jól elengedtem magam. Csapiban a frissítőt kihagytam. Megint lejtő, emelkedő… A 13.km-nél időmnél voltam, de rettenetesen elfáradtam. Aztán végre feltűnt a galamboki tó. Itt éreztem, hogy padlón vagyok. Sós íz a számban, ragadt a tenyerem, úgy éreztem, vattát köpök. Már csak a férjem kutattam a szememmel, hátha azt mondja: ”De szarul nézel ki, álljál meg”. Végre megláttam, kezében az üvegemmel futott felém, s azt mondta mennyire büszke rám. Hát ezek után nem lehetett feladni. Nyűgösködtem, belém költözött a ”harci benga”. Minek ez nekem, soha többet nem futok. Amennyire csak tudtam, sajnáltam magam. Gondoltam sétálok egyet. De akkor már leértünk a faluba, s jobbnak láttam a futást.
Nem akartam nagyon lemaradni a többiektől, mert akkor már Maci is, Györgyi is megelőzött.
Mögöttem belátható távon nem jött senki. A templomtól hajráztam, már amennyire tőlem tellett. Útközben olvasgattam a krétás üziket Daninak, próbáltam magamévá tenni. Főként a falu végén levőt: Kitartás! Itt kaptam még egy kis löketet a páromtól, akivel a célban beszéltük meg a következő randit. Elhajtva az autóval még kikiabált biztosítva arról, mennyire imád.
Karos tábla: 1:49:15. Hogy kerültem ide ilyen hamar? Borzasztóan meglepődtem, de ez doppingolt is. Meg lehet két órán belül .A fedett fürdőig bírtam, aztán megint ketten elhagytak, én megálltam, iszonyú egyedül éreztem magam. Eszembe jutott a férjem mondata. ”A futás magányos sport”. De az eredmény az enyém, ezért összeszedtem magam. Láttam már a bekanyarodót előttem, ez nagy löket volt. A sarkon ott állt Judit és Veve.
Nagyon jól esett a biztatás. A célegyenesben még egy sprint is belefért. Gombnyomás a kapu alatt. Nem hittem a szememnek 1:53:39. Edit nyakába ugrottam. Megcsináltam!!!!!

Péter, a férjem érmet akasztott a nyakamba /reggel szerezte be/. Boldog voltam! Külön nagyon jólesett Szilvi ölelése, s elismerő gratulációja. Kemény terep volt, de megcsináltam.
Vártam az izomlázat másnap. Nem jött. A bokám fájt egy kicsit, de krémmel,borogatással rendbe hoztam.
Reggel már a Csó-tónál kezdtem. Mert futni kell!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Mindenkinek köszönet, akiknek a szombati nagy élményt és a kis meghalást köszönhetem. Mert néha meg kell halni, hogy újra feltámadjunk!
Futásban szép napot mindenkinek!

Takács Ildikó