A Mi versenyünk

2008-ban futottam először a Kanizsa-Karoson, de akkor csak váltóban, tavaly pedig egy utazás miatt maradt ki. Judit mindig áradozott a terepről, mindig mondogatta, hogy ez a kedvenc versenye. Igazából nehéz volt ezt elképzelnem, hiszen nagyjából ismertem a domborzatot és számomra inkább tűnt félelmetesnek, mint csábítónak.
Viszont idén eléggé élvezem már a futást, így mindenképpen ki akartam magam próbálni ezen a versenyen.
Télen többször kifutottunk Judittal a víztoronyig, tavasszal egyszer elmentünk Galambokig, következő hétvégén pedig Ildikóval Galambokról haza. Ezeket az edzéseket nagyon élveztem, tetszett a változatos táj és így az első szakasz elég jól bele is vésődött a fejembe.
Szombat reggel korábban lementünk segíteni a nevezésben, bár elég furán éreztem magam, mert inkább csak lelkileg tudtuk erősíteni Editéket. Olyan precíz, kidolgozott sémájuk volt, amibe mi már nem nagyon fértünk bele. De legalább közösen hangolódtunk a futásra, magam részéről elég sűrű toalett látogatások közepette. Kilenc körül „elnöki tanácsra” legyűrtem egy fél lekváros táskát és próbáltam iszogatni is. Jocó utánam hozta az egyen pólót és még volt időm Gabi mezére remegő kézzel feltűzni a rajtszámát.

A rajt nekem is nagyon hirtelen volt, a Fő úti emelkedőn próbáltam összeszedni magam, és a futásra koncentrálni. A taktikám az volt, hogy a dombokon „csak okosan” a lejtőkön pedig lazán elengedve. Nem is kilométerekre bontottam a távot, hanem dombokra, lejtőkre, repcésre és falvakra. Az Eötvös téren a kanyarban már tudtam gyönyörködni a futók látványában, láttam Kolót legelöl a rendőr autó nyomában. A Petőfi domb, mintha kicsit meredekebb lett volna, mint emlékeztem, biztosan gyorsabbra sikeredett az átlagnál. Aztán egy piros pólós fiú mellett sikerült felvennem egy egyenletes tempót. Gondoltam mehetünk így együtt akár végig is, de ő nem ezt tervezte. Megpróbált meglógni, de a récsei emelkedőre nem volt eléggé felkészülve, mert ott elhagytam. Én! Előztem az emelkedőn! Ha! Közben folyamatosan hagytak el bennünket az ismerős és nem ismerős autók, és hangosan szurkoltak. A frissítőnél elvettem egy vizet és próbáltam összeszedni magam a lejtőn, mert tudtam, hogy még három rövidebb, de meredek emelkedő van Csapi előtt. Szerencsére a második domb után lelkesen várt rám a férjem és a bátyám, ettől lelkileg is feltöltődtem.
A repcés egyenestől is tartottam kicsit, mert mindenki szerint barátságtalan szakasz, és a sárvári félmaratonon is az ikervári hosszú (unalmas) egyenes készített ki. Két fiú elfutott mellettem (biztosan váltók), de mindjárt az elején sikerül leelőznöm egy lányt(!). Ahogy haladtam tudatosítottam magamban, hogy milyen szerencsénk van az időjárással -köszi Rudi!-, nem fáj semmim, viszonylag jól megy a futás is. Szép lassan kezdtem megint utolérni egy lányt, akit bringások kísértek. Közelebb érve láttam, hogy ismerősök. Jó volt figyelni őket, hát még megint előzni! 10 km-nél 57 percet mutatott az órám. 57+57=114, vagyis 1.54, azaz nincs 1.50-en belül. Francba! Pedig egész jól mentem, ezek szerint mégse. Na mindegy akkor is élvezni fogom! A repcés végénél egy gyönyörű, árnyékos lejtő várt, ami teljesen kiment a fejemből, így nagyon kellemes meglepetésként hatott. Nagyon klassz volt legurulni rajta. Főleg, hogy tudtam lassan Csapinak kell következnie. Kezdtem éhséget érezni, így el is határoztam, hogy a frissítőnél megkóstolom azt a szép zöld(kék?) italt amit előző este Szilvi kezében láttam. Ennél a váltó pontnál is elég sokan várakoztak, ebből gondoltam, hogy azért mögöttem is lehetnek még páran. Pár lépés séta közben sikerült is inni, egy iso, egy víz. Indulhat a harmadik etap. De hol vannak a fiúk, egy ideje már nem láttam őket. Viszont láttam az út mellett két tehenet kényelmesen hűsölni, nem nagyon hatotta meg őket a mi kis versenyünk. Vártam a tavat, de csak nem akart jönni. Jobb kéz felől egyre csak erdőt láttam, pedig azt hittem itt már tóparton futok majd. És hol van Jocó és Petya??? Szép lassan a tó is meglett.

És ahogy próbáltam nem a szenvedésre, hanem a tájra koncentrálni a pasik is előkerültek. Beosztották a feladatokat, tesóm mindkét kezében vizes flakon, férjemnél fényképezőgép! Megint egy kis biztatás, ami már éppen rám fért, itt már kezdtem kicsit elkeskenyedni. Ahogy beértem a faluba egy biciklis kísérőm akadt, Varga Laci személyében. Nagyon lelkes volt és sikerült elterelnie a figyelmemet az önsajnálatról. Már csak azt vettem észre, hogy a galamboki kereszteződésnél vagyunk. Ennek annyira megörültem, hogy gondoltam a két lányt aki előttem fut leszedem (mármint megelőzöm). Sikerült is, sőt úgy éreztem szárnyalok. A járdán én is folyamatosan olvastam a Dani-féle biztatásokat, amit azonnal magamra vettem, és úgy pörögtem, mintha a pályára ugrottam volna le egy tíz körre. Lehet, hogy kicsit korán kapcsoltam rá, de gondoltam akkor hajtok amikor bírom. Laci csak pár szóval biztatott, de nagyon megnyugtató volt az is ha csak tekert mellettem. Köszönöm! Karosba érve kicsit csökkent a lendületem, de már annak is örültem, hogy 15 után volt még erőm erősíteni. És megint megláttam egy fiút, aki elérhető távolságban volt. Neki nem nagyon tetszett a karosi enyhe emelkedő, így őmellette is el tudtam menni. Je!! Aztán megláttam Sznopek Józsit, és kezdtem érezni a „befutó hangulatot”. Amikor Évi feltűnt a sarkon, az szinte hihetetlen volt, nagyon megörültem neki. Hát még Editnek! Akkor már fülig ért a szám. Futó érkezik- hallottam Stégli Janit a mikrofonból és megláttam a tömeget. Mintha mindenki kiabálni és hajrázni kezdett volna, a rengeteg klubos és civil ismerős mind nekem szurkolt! Elmondhatatlan érzés volt befutni, szinte röpültem Jocó karjaiba.

És akkor még nem is láttam, hogy az órám 1.49.37-en állt meg!!!
Így meglett az álomeredmény is. Szilvi szinte azonnal ott termett, nagyon jólesett, hogy gratulált. Ott volt Judit és Bálinték, V.Zoli és Vevéék. Mindenki mosolygott, rengeteg energia áradt az egész térről!
Tényleg igazi örömfutás lett!
Köszönöm a klubnak a nagyszerű rendezést, igazán profi munka volt! És mindenkinek a szurkolást, nagyon jólesett!
Már nekem is ez a kedvenc versenyem!


Farkas Edit