XVI. EGERSZEGI MOUNTAIN-MAN MARATHON 2010
Úgy gondoltam írok pár sort a szilveszteri futóversenyről. Kisregény lett belőle, de nem kell félni, nem adom ki. :-)
A felkészülést elég tömören össze tudom foglalni. Sehogy nem készültem rá. A Budapest Maraton után nekiálltam alapozni. Levezetésnek még betettem a Balaton Maratont. Ezt követően azonban csak lassú futások szerepeltek az edzésben, egyetlen alkalommal sem futottam 5 perc alatti kilométereket. December 5.-én közös edzésünk volt az Aszfaltszaggatókkal. Itt hallottam először a versenyről, a többiek kérdezték, hogy jövök-e rá. Persze mondtam, kocogunk majd egy kicsit az év utolsó napján. Mondják nem-nem, az verseny. Akkor már láttam, hogy kezdenek gyülekezni a felhők …
Hidegbe nem szeretek futni. Ezért nem voltam biztos benne, hogy milyen távon szeretnék indulni (24 vagy 41 km). De jött Szilvitől a levél, a nevem meg a 41 km-esek között. Jól van, legalább ezen a kérdésen nem kell gondolkozni ...
Nálam 2 nappal a verseny előtt mindig szigorú pihenőnap (eddig bejött, s nem is olyan nehéz betartani :-). Verseny előtti napon egy laza 4 kilométeres kocogás volt eddig mindig, ami most kimaradt. Későn értem haza munkából, fáztam is … nem tűnt jó kezdésnek mindenesetre.
Úgy volt, hogy a testvéremmel megyünk közvetlenül Egerszegre (Kanizsa kis kerülő lett volna), így 7:15-7:30 közötti indulást terveztünk. Reggel 7 órakor hívott Sznopek Józsi, hogy ha tudnék, akkor kellene vinni pár tagot még Kanizsáról. Nem gond, csak még nekem is öltözködnöm kell, meg elpakolni a szerelést. Mivel nem tudtam miben fogok futni, így kb. kétadagnyi ruhát gyorsan berámoltam az utazótáskába és irány Kanizsa. Itt Vránicsné Ildit és Álmost vettük fel. Elindultunk, reszkess Egerszeg! A Palini elkerülőn szembetalálkoztunk egy futófélével. Ildi szerint Valgut Zoli lehetett (ő szokott ilyen ruhában futni), de hogy nem látszott ki túl sok az emberből (vagy leányból?) az biztos.
Végül fél 9 körül érkeztünk, s még a Deák iskola udvarán le tudtunk parkolni. Nem is mertem gondolni rá, hogy lesz még ott parkolóhely. Belépve a tornaterembe (ti. versenyközpont) feltűnt pár futóklubos ismerős, de először irány a nevezés. Eközben érkeztek még további klubtagok is. Végül egy közepesen meleg ruhaösszeállítás mellett döntöttem: rövid ujjú technikai felső, rá egy vékonyabb hosszú ujjú pulóver és a vékonyka dzseki. Ez jó választásnak bizonyult, nem fáztam a verseny során és melegem sem volt.
A verseny előtti néhány napban azon gondolkodtam mit is kellene nekem itt futni. Menjek el egy jóízű kocogásra, fussak együtt valakivel vagy esetleg legyen szaggatás, ami a csövön kifér. Nem tudtam mi van bennem (lévén csak lassúakat futottam csak már jópár hete), s a pályának is csak az első felét ismertem. Bár lehet, hogy ez túlzás … 3 héttel korábban egyszer kocogtam arra a közös edzés alkalmával. Persze azt nem tudtam, hogy melyik kereszteződésben merre kell fordulni, de arra emlékeztem, hogy két hegymászásra kell felkészülni. Néztem a tavalyi eredményeket is … egy 3:25-3:30 közötti idővel a 3-5. hely valamelyike tűnt reálisának (mivel a saját erőnlétemmel se voltam tisztában meg a pálya második felével sem, ez nagyon nagyvonalú elképzelésnek tűnt). Végül a döntés az lett, nézzük meg mennyit bírok. Óra beállítva 40.9km-re (ahogy a honlapon szerepelt a távolság). Terv szerint 5 perces kilométerekkel (esetleg kicsit gyorsabban) kezdek, aztán meglátjuk majd mennyire megy.
Elkezdődött a verseny! Elég nagy tumultus volt az elején,
előzni nem lehetett a járda mellett sem mert a fagyott földön szinte lehetetlen volt futni. Szerencsére elég hamar odakerültem ahhoz a csoporthoz aki 4:50-es tempót ment. Nem egészen egy kilométeren keresztül, mert jöttek a dombok. Végig egyenletes terheléssel akartam futni, így a felfelé futás során néhányan elkerültek. Nem gond, gondoltam messze még a vége. Egyetlen ismerősként Korpát láttam előttem, de ő folyamatosan távolodott el. Nem tudtam ő milyen távon indult, csak azt hogy vele biztosan nem kell versenyeznem (verseny után kiderült, hogy beteg volt az előző napokban így 5. lett 24 kilométeren). A 2. és 3. kilométert alig valamivel gyorsabban mint 6 perc sikerült teljesíteni. Itt már tudtam, hogy nem lehet egyenletes tempót diktálni. Az óra maximum ellenőrizni lesz jó magam az egyenes szakaszokon, de arra nem lehet alapozni. Itt ésszel kell majd futni – ha nem is lesz egyszerű. A 3.-4. kilométer között kezdtem érezni a combjaimban, hogy itt bizony felfelé jövünk folyamatosan. Nem tudtam mi lesz még ebből, szerencsére hamarosan elfogytak a dombok és utána nem is volt vele gond. Egyenletes terhelés. Nos ez lejtőn lefelé nagyon gyors tempót jelent. Eddigi tapasztalatom szerint sokan erőlködnek felfelé a dombokon, hogy lefelé majd pihennek. Én viszont gyorsan szedtem a lábaim lefelé, kezdtek lemaradni a többiek. A lejtő közepén már senkit nem láttam előttem, az élboly ellépett. Szép dolog, most még tájékozódási futás is lesz, gondoltam. A következő 8 kilométeren csak néha-néha tűnt fel a távolban az előttem lévő futótárs háta. Közben eljött az első frissítőpont, nagyon messze az úttól. Simán elfutottam mellette, kiabálnak utánam, hogy nem kérek-e forró teát. Hát köszönöm, vissza már nem fordulok érte, és még nem is éreztem, hogy innom kellene.
Futás tovább. Újabb lejtő következik hamarosan, egy rendező hölgy aki mellett elviharzottam meg is jegyzi, hogy mi ez a gyorsaság. Tőle vagy 150 méterre újabb 2 fő rendező, mellettük is elhúztam. Kiabálva próbálták tudomásomra hozni, hogy álljak meg, nem arra kell menni, a maratonisták jobbra. Gyönyörű, ezt mondhatták volna korábban is, mielőtt odaérek. Kis kitérő, így csak távolodott az előttem futó. De legalább mögöttem nem jött senki.
Így jött el a következő frissítőállomás. Itt már megálltam, jóízű meleg teát adtak a lányok. Megköszöntem, gyerünk tovább. Most jött a második hegymenet. Láttam hogy az előttem lévő sétálva iszogatja a teáját, én meg szép lassan kocogtam felfelé. Így fogyott köztünk a távolság, a tea végeztével persze futott tovább ő is. De ekkor már 80 méteren belül volt, legalább nem kellett tájékozódni. A dombtető környékén meg is előztem. Ha jól tévesztek akkor ő Tölli Tamás volt, aki végül 3. lett a maratonon. Mikor elmentem mellette nagyon sportszerűen sok sikert kívánt. Ezúton is köszönet érte. Jött a következő lefelé futós rész. Elkerültem 2 újabb srácot. Az egyikük egy Aszfaltszaggatós kolléga volt, egyből rákapcsolt. A lejtő utáni egyenesbe azonnal visszaelőzött, de szerencsétlenségére újabb lejtő következett. Utána már nem láttam. :-) Ez követően ezen a részen kerültem el még egy futótársat, akiről mint később kiderült Németh Gábor volt a maraton 2. helyezettje. Valahol itt volt a 3. frissítőpont is, de pontosan nem emlékszem, hogy hol. Az viszont biztos, hogy a tea az olyan tea ízű volt. Értsd mintha nem látott volna cukrot. Ez nem volt finom.
Kezdtem utolérni egy másik Aszfaltszaggatót. Közeledett a 20. kilométer és ő elment balra. Jó, hát úgy néz ki 24-et fut, vele nem kell akkor versenyezni. Ahogy szétvált a két táv mezőnye kitisztult a kép. Láttam, hogy mögöttem feketében jön a kolléga, akit legutoljára előztem le, mintegy 100 méterrel lemaradva. Előttem viszont senki – s ezt a részét abszolút nem ismertem a pályának, kezdődhetett ismét a tájékozódási futás. Két dolog lehet: vagy nagyon elmentek az előttem lévők, vagy én vagyok az első. Nem tudtam ekkor. Tudtam, hogy most dombos rész következik. Nem éreztem fáradságot, de még sok van vissza. Menjünk csak tovább az eddigiek szerint. Ezen a részen volt olyan, hogy nagyon göröngyös, betonkeménységűre fagyott földúton kellett futni. Nem volt kellemes, de a terep végülis mindenkinek ugyanaz volt.
Jött a 4. frissítőállomás. Itt a tea ízével nem volt gond, viszont hideg volt (ki volt már adagolva, lehet azt hitték korábban fogunk érkezni :-) ). Rá is kérdeztek a fiúk, mondtam nekik, hogy igen, kissé hideg. Szívesen adtak volna meleget a termoszból, de ez futóverseny, nem kávézó. Így nem kértem a második kört. Viszont rákérdeztem, hogy mennyien vannak előttem (ugye ez volt az első frissítő amit csak a maratonosok érintettek). Azt mondták, még senki nem ment el. Ez jó hír volt.
Mindegy, tartani kell tovább a saját ritmust, hátha jön majd hátulról valaki géppuskalábú még. Lefelé futva először egy kutyás sétáltató csapat jött szembe. Voltak vagy 30-an. Szerencsére ezek a szelídebb fajta kutyusok voltak. A gazdik próbálták visszahívni és pórázra venni őket. Az elsőknek még mondtam, hogy a többi versenyző jön majd utánam. Körülbelül egy kilométerrel később az egyik kereszteződésben egy farkaskutya is utánam állított. Ez már nem az a szelídebb fajta volt. A gazdája visszahívta és szerencsére vissza is ment (vagy tőlem ijedt meg, bár ezt nem hiszem). Ezen a részen inkább lefelé kellett futni, itt továbbra is próbáltam a szokásos gyors tempót tartani. Aztán jött a mellbevágás. Jelzés: M betű és alatta egy 30-as szám. Kérdem magamtól, ez meg mi? Csak 25 kilit mentem az órám szerint itt meg 30-at írnak. Elrontottam volna az irányt és levágtam volna 5 kilométert? Ha ez a helyzet akkor az szuper lesz. Ez lehet az oka, hogy nem jönnek utánam? A következő néhány kilométeren ez foglalkoztatott. Jött a Park erdő, hosszú egyenes, még ott sem látok senkit mögöttem. Aztán hamarosan egy vasúti átjáró. Persze piros van, de látom közelít a vonat. Rendben mire odaérek nem kell sokat várni. Dehogynem, mert jött egy másik is. KRESZ tudatos futóként viselkedve megvártam még az is elment. 40 másodpercet biztosan vártam, hátranézve mintha két futó feltűnt volna. Rendben, legalább akkor úgy néz ki mégse tévesztettem el az útvonalat, most viszont közelebb értek az üldözők, én viszont pihentem kicsit. Érintve a város szélét újra városon kívülre vezetett az út. Így már el tudtam képzelni, hogy vissza van még 10 km.
Feltűnt az 5. frissítőpont. Legalábbis annak gyanítottam azt a 6-8 embert meg az asztalkát. Amint megláttak egyből nekiálltak sürögni-forogni és mire odaértem már Käsz Feri adta is a meleg teát. Ezt már majdnem az egész pohárral megittam. Akart még egy kis szőlőcukrot és banánt is belém tuszkolni, figyelmezetve, hogy ez az utolsó frissítőpont. Maradtam csak a teánál. Kérdezte, hogy ugye tudom merre megy az út tovább? Mondtam neki, hogy nem, így adott egy kis útbaigazítást. Egyenesen majd jobbra. Az persze elfelejtette mondani, hogy itt is kell még hegyeket mászni (most tekintsünk el attól, hogy Zala megyében csak dombok vannak). A szinttérképre úgy emlékeztem, hogy 3 dombos rész van, azon már túl voltam, egyenes terepre számítottam. Az első dombot még megfutottam, itt kezdtem érezni először hogy fáradok. Ezen a részen, ahol nagyobb belátható szakaszok voltak, már mindig hátrasandítottam. Soha nem láttam, hogy jöttek volna mögöttem, így a következő két nagyon meredek dombot (egy hosszút majd egy rövidet) már sétálva tettem meg. A többit azért már kocogva, bár a bal vádlim kezdett fájni. Kezdett nagyon lassan fogyni a hátralévő távolság. Az egyenesben és a lejtőn lefelé menet is visszavettem a sebességből. A cél az volt csak, hogy látótávolságon kívül maradjak, nehogy a mögöttem lévő vérszemet kapjon, de úgy gondoltam jelen esetben már egy kis lazítás belefér. Ha valaki nagyon versenyezni akar, akkor majd rákapcsolok még, volt bennem egy kis plussz energia. Nem sokkal a cél előtt az egyik zebránál pirosat kaptam, de csak rövid ideig kellett várnom. Az órám szerint letelt a 40.9 kilométer. Na szép, akkor mégsincs vége. Mindegy, már nincs messze a cél, gyerünk tovább. Hamarosan fel is tűnt az iskola a bal oldalon, amikor én jobb oldalra számítottam. Gyorsan át az úton, a testvérem épp kijött elém. Gyerünk be a csarnokba, lejelentkezés. Kész, megvan az első hely (bár a lejelentkezési ponton a két szervezőből, csak az egyik tudta, hogy én vagyok a maratonosok közül az első befutó, a másiknak fogalma sem volt róla)!
|
Ez követően egyből jöttek a futóklubosok gratulálni – köszönöm. A verseny végére természetesen elfáradtam, de maradt bennem még tartalék – most elég volt ennyi is. Megittam pár csésze teát, majd zuhany. Közben érkeztek be a többiek is, a második helyezett végül 6 perccel maradt le.
