Ily korán kelni vasárnap nagy vétek,
Sportszelet és croissant a reggeli étek.
Be is tolom őket, majdhogynem egy szuszra,
Miután felülök az esztergomi buszra.
Félmarcsi lesz máma az ünnepi ebéd,
A kukorica- én mondom- meghajtja az epét.
Egészen a rajtpontig Lelkes Guszti társam,
Alig várom, hogy kiflim kakaóba mártsam.
Az asztalnál meglátok két ismerős arcot,
Évivel és Józsival vesszük fel a harcot.
A nép szépen gyűlik, dördül a rajtpisztoly,
A felbőszült tömeg rögvest el is iszkol.
Közöttük úgy érzem, hogy én szinte csak állok,
S szomorúan konstatáltam, hogy bizony nem fázok.
Ha a vámpír a pontoknál csak banánt ehet,
Hozza ki a csülkeiből amit mára lehet.
A hőmérséklet olyan, mint egy jól befűtött pokol,
Évi és köztem egy dán hölgyemény lohol.
Ez elég zavaró, de még inkább frusztrál,
Hogy pár kilivel a cél előtt ő az, aki mustrál.
Nézegetek hátra, egyre jobban teper,
Technikai felsőm lesz halotti lepel.
Dől rólam a víz, földig ér a nyelvem,
„punnyadjunk futás helyett!” ez az alapelvem.
Beérek a célba, szívverésem heves,
Koromból adódóan ez csak természetes.
„Ezüst” Évi mosolyog, van is biz rá oka,
Mert övé lett a dobogó szűk második foka.
Egy harmadik hely nekem is csak csurran- cseppen,
Így jár ki nem él Aktív Béres- cseppen.
De összességében elégedett vagyok,
Mert félmarcsin nem futottam időben ily nagyot.
A hűtött sört azóta kidobta a vese,
Így ért véget, hát, a vasárnapi mese.
Vágó Boglárka
|
