Az örömteli négy nap története

A Balatonnal és a futással való kapcsolatom meglehetősen régi és elmélyült, de ezen a négy gyönyörű márciusi napon mégis valami egészen új élményben volt részem.

Mindig is úgy gondoltam – ha már vízparton vagyunk a „Navigare necesse est” után szabadon – hogy futni pedig kell, és kisebb nagyobb megszakításokkal sikerült is az érdeklődésemet fönntartani iránta. Erről Gyuri korábbi riportjában olvashattatok. Az utóbbi időben ebben komoly szerepe volt a KLUBNAK és a különböző jó hangulatú rendezvényeknek.

Már két éve is fölfigyeltem a BSI Balaton Szupermaratonra, de akkor - most már tudom szerencsére – még nem mertem elindulni, de azóta foglalkoztatott a nevezés gondolata.

Egy hosszú kényszerpihenő után az ősszel eltökélten kezdtem bele a fölkészülésbe. A Siófokra vezető utat Monspart Sarolta edzéstervével kívántam megvalósítani. Ez nem sikerült zökkenőmentesen, de már tudom, hogy eredményesen. Ma már én is vallom, hogy ez a négy nap a kemény téli fölkészülés megünneplése. Az pedig úgy valósítható meg, ha az ember az edzésben is megtalálja az örömöket. Mert jó hajnalban kilépni az utcára és beszívni a friss levegőt, róni a köröket a téli Maort-telepen, egy megcsúszás után állva maradni, egy elesés utáni tétova első lépések után örömmel konstatálni, hogy még a Siófokra vezető úton vagyok, vagy fölérni a Sugár utcai emelkedő tetejére. Ha egy reggel ezeket nem éreztem, akkor jó volt az, hogy beléptem a meleg lakásba és tudtam hogy megint tettem valamit annak érdekében hogy ott legyek azon a bizonyos vasárnapon a célban.

És még ez is kevés volt ahhoz, hogy ne remegő kézzel fogjam meg a BSI Nevezési Iroda kilincsét. Ez az érzés csak fokozódott mikor megláttam a nevem a rajtlistán – most már ország-világ látja, hogy nem biztos, hogy okosabb vagyok, mint amennyire bátor.

Ennek ellenére boldogan álltam a rajthoz, melynek emlékezetes pillanata volt, mikor elhangzott, hogy találkozzunk itt vasárnap. Ekkor visszanéztem a betonkockás parti útra, amit annyiszor láttam az előző szupermaratonokról készült filmeken, és elképzeltem magam – bevallom nem először - ahogy ott befutok a célkapu alá.

És ezután a rajtpisztoly eldördülésével kezdetét vette az annyira várt négynapos futás. Az első naptól reméltem, hogy nem tartogat meglepetéseket, oldja a feszültséget és meggyőz arról, hogy egy ultra rendezvényen is a bal után a jobb jön. Róttuk a kilométereket, leginkább nyaralók közt, barátkoztam az ujjamra húzott dugókával, ami négy napig kísért az időmérést szolgálva. Próbáltam kiválasztani a frissítő állomások kínálatából a számomra megfelelő italokat és ételeket. Hamar rá is találtam a víz és az izoital, a Snickers, az aszalt sárgabarack és a ropi összeállításra. Az út tekintélyes hányadát tettem meg úgy, hogy a szám tele Snickerssel, bal kezemben a barack, a jobban a ropi.

Ezek segítségével sikerült szép egyenletes tempót tartanom, amiből csak a fonyódligeti Árpád-part látványa zökkentett ki, ahol a nyolcvanas évek végén gyakran futottam. Ismerve a hátralévő távot, itt már több előzést is megengedtem magamnak. Így több időt spóroltam meg mint az a negyed óra amit Józsi előírt, de már tudom hogy ebből nem lett baj.
Mint mind a három nap, amit futás követett – már bánom, hogy a negyediken nem tettem - , fegyelmezetten ittam és ettem Szilvia által meghatározottakat a regenerálódás érdekében. Ennek biztos fontos része volt abban, hogy minden reggel pihenten álltam a rajthoz.
Busszal mentünk vissza Siófokra, ahol várt a jó vacsora és az ágy.

A második nap volt az, amitől leginkább tartottam, hisz az első is nekem az addigi leghosszabb volt, ez pedig még egy bő hatossal több. Páros indítással, majd nosztalgiázással kezdődött a délelőtt, hisz Alsóbélatelephez fél évszázados emlékek fűznek. Láttam a strandot, ahol Mariannt először vittük be a Balatonba, majd azt az utcát, ahol gyermek koromban annyiszor rúgtam mezítláb a gyönyörű fenyőfák még burkolat nélküli útból kiálló gyökereibe. Itt még régi szomszédok meglepett tekintetéhez, majd biztatásához is volt szerencsém.

Mindig gondoltam, hogy egy ilyen hosszú futást nem úszok meg apró kellemetlen tünetek nélkül. Balatonberény után itt-ott kicsit fájt a lábam, de ez egy-két óra múlva elmaradt. A Zala hídnál Maczó András mondta, hogy ez a napi táv fele. Ekkor elkövettem azt a taktikai hibát, hogy jobbra fordulva a célt kerestem, ami onnan még csak nem is látszott, pedig a keszthelyi nagy szállodák és Balatongyörök is nagyon messzinek tűnt. E traumát elég hamar kihevertem, és jó erőben és hangulatban értem a keszthelyi váltóhelyre, ahol nem teljes meglepetésemre, de nagy örömömre Bock János bíztatva, és elismerő szavakkal várt. Jó állapotomat igazolja, hogy az ide küldött Red Bullt a következő állomásokon kerestem, most pedig a képcsarnokból a keszthelyi asztalról vigyorog rám a kevés ital a nagy flakonban. János – mint jó keszthelyi házigazda – néhány kilométeren még el is kísért, amit nagyon köszönök. Itt már reméltem, hogy célba érek, csak a vonat tudott megállítani a gyenesdiási állomásnál.

A befutóig hátralévő szakaszt már csak a becehegyi emelkedő, és a Szigliget előtti hosszú egyenes helyenként rendkívül rossz burkolata szinesítette. A hegy alá érve, láttam a faluba vezető úton a sok autót. Azt gondoltam, ott lesz valahol a cél, hisz az is elég magasan van. Hát nem ott volt. Az utat kereszteztük, és még kettőszáz méter megtettünk – a kör legmeredekebb emelkedőjén – a célig. Tehát új egyéni leghosszabb, ami – ki gondolná – azóta is tartja magát. Az idő itt már előírás szerinti, negyed órával a szintidőn belül.
Következett az új szállás és új étterem, immár Balatonfüreden.

A jó hangulatú, és egészséges önbizalmú nap estélyén a vacsoránál Kocsis Árpád figyelmeztetett, hogy általában a harmadik nap szokott a legnehezebb lenni, és ez sajnos esetemben is így lett.

Már az első métereken fájni kezdtek a térdeim, és ha nem is néztem föl, éreztem ha emelkedőhöz értünk. Reméltem egy ideig, hogy úgy lesz mint tegnap, a fájdalom jön és megy, de most ez nem így volt. Már az első frissítő állomás után nehezen sikerült fölvenni az „utazósebességet”. Tartott ez az állapot féltávig, de szerencsére a szintidőhöz való viszonyomat különösebben nem befolyásolta. De alighogy ezen túl voltam, jött a következő kellemetlenség: a hasmenés, ami a célig kísért. Ez összetettebb probléma volt, hisz egy ilyen rendezvényen a hosszútávfutó sem magányos, és az erdő is kevés. Azonban ez nem zavart a rendkívüli örömömben – sőt fokozta – amit a füredi görög falú látványa okozott. Itt már tudtam – és először érzékenyültem el – hogy semmi sem akadályozhatja meg e nehéz nap utáni célba érkezésem, ami a szombati napfényben fürdőző, fantasztikus hangulatú Tagore-sétányon be is következett.

Most igazolódott Józsi negyed órája, mert a nem kalkulálható megállóknak „köszönhetően” ezen a távon csak alig hat percet sikerült a szintidőből megtakarítanom.

Úgy gondolom, hogy e nehéz nap krónikája után kell elmondanom, mennyit jelentett számomra az a biztatás, amit Tőletek – döntően e honlapon és ezen kívül – kaptam.

Rátok gondolva sikerült följutni az emelkedőkre (a lejtőkkel magam is megbirkóztam), túltenni magam a pillanatnyi nehézségeken. Úgy éreztem, ilyen előzmények után nem okozhatok csalódást. Egy alternatíva volt, az összeesés, de ez szerencsére nem következett be.

De ehhez valóban kellett Bock János – kollegalitásból is eredő – köszönése, a Jó szerencsét! hisz itt elég „vékony jégen” fut mindenki, ami abból is látszik, hogy a legnagyobbakkal is előfordulhat sérülésből eredő kiállás.

És elismerem, okkal mondhatja bárki, hogy könnyű volt nekem a hat-hét órás versenyen, hisz végig „kísért” a 6 órás Egyéni Országos Bajnok. És ez minden vitán fölül áll. Minden reggel hívott, és este is beszéltünk. Érdeklődött hogylétem felől, és ellátott - esetenként Gyurival folytatott „konzílium” utáni – tanácsaival.
Köszönöm Szilvia!

És jött a negyedik nap, ami valóban ünneplésre sikerült. A rajt előtt – mint minden reggel – néhány szó Bélával, Kolóval és Krisztiánnal, és a hangszórókból dübörgött az elmaradhatatlan Chris Rea: Road to Hell. Ettől ismét az előző napi, a görög falu látványa okozta boldogság vett rajtam erőt (nem csak csillogott a szemem, és nagyon jó volt), attól a fölismeréstől, hogy itt vagyok a negyedik napi rajtnál, és még versenyben. Fokozta az izgalmakat, hogy tudtam, ma két nagy találkozás is vár rám.

Színesítette a távot, hogy a váltókat fél órával utánunk indították, így egy óra elteltével már jöttek az első váltótagok. De addig is történt érdekesség. Egy kanyar külső ívén, az út során megismert kerékpáros kísérő által vezényelt bíztatást annyira kellett köszönnöm, hogy az ívbelsőn lévő frissítő állomást nem vettem észre. Ezt a népszerűségért hozott áldozatnak tekintettem, és még avval együtt sem bántam, hogy az izgalomtól a reggelit is kihagytam, és egy Snickersel próbáltam pótolni. A váltósokkal való találkozás annak ellenére volt jó, hogy egy séma szerint zajlott. A kölcsönös biztatást és gratulációt ők mindig az egyéniek „királyságával” zárták, ami nekünk tagadhatatlanul jól esett, és így a vége felé szükség is volt rá. Nagyon várhattam a családommal való találkozást, mert féltávhoz közel egy közeledő Renaultnak – bár közelebbről látva az emblémán kívül semmi sem emlékeztet a miénkre – intenzív integetésbe kezdtem. Akkor sajnos tévedtem, de pár kilométer után valóban bekövetkezett a találkozás. Nagyon boldogok voltunk, de itt még nem érkezett el az ünneplés ideje.

A célig még több ponton találkoztunk, ahol ők lelkesen bíztatták a szemükben a négy nap alatt modernkori gladiátorrá nőtt apát. Nem utolsósorban ettől, ezen a szakaszon már annyira bíztam a sikerben, és olyan jól éreztem magam, hogy kicsit sajnáltam is, hogy lassan vége lesz ennek a megismételhetetlen eseménynek.

A negyvenes tábla előtt nagy örömmel vettem észre Józsit, így az utolsó 13 km-t elnöki kísérettel tettem meg.

Ennek ellenére ez a szakasz sem volt eseményektől mentes. A cél közelségétől és talán a 41 km-nél elfogyasztott Red Bulltól (hogy kinőttem magam, a 11 km közel van, csak nehogy baj legyen!), viszonylag nagy tempóba kezdtünk, amit elég jól bírtam. Az utolsó frissítőnél már az elnöki tekintély is kevés volt egy gramm csoki elfogyasztásához is, ami az elmúlt napok menüjének tükrében nem volt csoda. És vesztemre most – mert az előző napokon mindig visszautasítottam – elfogadtam a kínált magnézium tablettát, amit csak nagyon sok vízben tudtam föloldani. Még jó tempóban haladtunk, mikor Józsi megállt segíteni egy futó hölgynek, és egy kanyar után megláttam az őszi versenyekről jól ismert Szent László utcai fordítót.
Ekkor tudtam, hogy teljesült a több éves álmom, a BSI Balaton Szupermaraton.

És örömömben elsírtam magam.

Később Józsi utolért, és kifutottunk a Balaton partra. Már az ötvenes táblát is nagyon vártam, de az utolsó két kilométer - talán az előző kilométerek erősebb tempója, és a magnéziummal megivott sok víz miatt - nagyon nehezen fogyott el. Megtanultam, hogy a célkapu látványa okozta öröm annál később következik be, minél fáradtabb a futó. De az utolsó száz méteren már nagyon örültem, és bár kicsit darabos mozgással, de átfutottam a célkapun.

Már nyakamban az éremmel, kissé fásultan, de boldogan fogadtam családom ölelését és gratulációját.
Az első percekben még kerestem a fűben a helyet, ahova leteríthettem volna a befutáskor kapott fóliát a fekve pihenés érdekében, de erre nem került sor.

Miután némileg magamhoz tértem, fölhívtam Szilviát, ki a fórumunkon történt „ÉS RUDI MEGCSINÁLTAAAAAA!!!!” bejegyzésével föltette a koronát a négynapos eseményre, és azt hiszem, hogy futó pályafutásomra is.

Mint már írtam, megismételhetetlen esemény volt ez részemről, de reményeim szerint csak azért, mert első csak egy lehet. Mert ha legközelebb elindulok – és el sem tudom képzelni hogy ne legyen ilyen – már nem fogom érezni a sok bizonytalanság okozta izgalmat, és az átélt örömök sem ismétlődhetnek meg. Ezt sajnálom, de nem vagyok elkeseredve. Nagyon örülök és szerencsésnek érzem magam azért, hogy megadta a sors, hogy első próbálkozásra nekem ez sikerült, és ezt kívánom, mindnyájatoknak, akik talán részben élményeim hatására elindultok. Erre biztatlak is benneteket.
Azonban ettől nem érzem magam „ultrának”, csak egy vagyok a Kanizsai Futóklub tagjai közül, aki szeretett volna valamit elérni, és nem kis szerencséjére, futó és nem futó szurkolóinak biztatásával azon a vasárnapon célba ért. Azért is örülök hogy elindultam, mert ha ködös Október 23-i reggeleken – és remélem ilyen sok lesz – Budakeszin találkozom Szilviával, Bélával, Józsival és a többi igazi ultrával, még nagyobb tisztelettel nézek rájuk.

Talán még kicsit korai erről beszélni, de nem tervezem, hogy minden évben elindulok. Azonban – részben a mostani harmadik nap néhány rossz emlékének helyretétele okán – szeretnék jövőre indulni a Badacsony-Balatonfüred távon.
Tehát találkozzunk 2011. március (talán) 19-én Badacsonyban – én akkor „csak” fekete rajtszámmal.
Jó fölkészülést!

Rudi