Beavatás

Több, mint fél éve készültem erre a NAPra, életem első 24 órás versenyére, melyet a magyar válogatott tagjaként futottam a franciaországbeli Brive-ben megrendezett VB-n. Megpróbálom elmesélni mi történt velem a verseny előtti napokban, és azon a 24 órán...

Vasárnap este utaztam Pestre, mivel hétfőn reggel korán indultunk Brive irányába. Meglehetősen későn kerültem ágyba, az alvás se nagyon ment. Reggel a busznál mosolygós csapat fogadott. Horváth Mónival, kedvesével Németh Zolival, Szabó Sanyival és Cserpák Józsival indultunk Fehérvár irányába, ahol csatlakozott hozzánk Gurdon Évi és a férje Pisti, Pecsenye (Lajkó Csaba) és Máténé Varjú Edit. Vásároltunk még ezt-azt a versenyre, Zoli még bepréselte a csomagokat és indultunk a nagy útra...

A társaság szuper volt. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk. Ábrándoztunk kabriós száguldásokról, lakóautós barangolásokról, de persze legtöbbet futóálmainkról, és Leonidasról :-)

Némi kavarás után, mintegy 1000 km-t megtéve értünk a franciaországi Strasbourgba, ahol első napi szállásunk volt. Jó magyar szokás szerint az IBUSZ iroda nem utalta át a szállásdíjat, így némi kiakadás után tudtuk csak igénybe venni szűkös, ámde annál büdösebb szállásunkat. Azért nem csüggedtünk, jól bevacsiztunk, és próbáltunk aludni. Volt akinek sikerült, magam részéről csak forgolódtam, miközben szakadt rólam a víz.

Reggel indulás tovább. A második napon már jóval nehezebben viseltem az utazást, bár a jó hangulat csak fokozódott, még akkor is, mikor egy órája keringtünk Villefranche körül. Azt hiszem a város neve szállóige lesz köreinkben :-) Közben folyamatosan tartottam a kapcsolatot Anitával, aki Molnár Tamás autójában zötykölődött hétfő este óta - miután hétfőn délután megérkezett a prágai maratonról - Kónya Ákossal és Szitó Ervinnel. Sebaj, a hangulat ott is jó volt, bár a megérkezést nagyon vártuk, ami kedd estefelé végre el is jött. A magyar csapat tagja volt még Zahorán János, ő a családja kíséretében szintén autóval érkezett. Brive-ben a szállást hamar megtaláltuk és végre összeborulhattunk Anitával.

A megérkezésünket követően szinte azonnal mennünk kellett enni. A kajára nem lehetett panasz, folyamatosan etettek bennünket a szervezők mindenféle finomsággal. Az eső szakadt rendületlenül, nem sok jó kilátásunk volt csütörtökre.

Szerdán délelőtt vásárolgattunk, pihentünk. Délután Tamás és Ákos a technikai értekezleten megtudta, hogy a versenyen nem lehet pulzuspántot használni. Nos, nekem az elmúlt fél év összes edzése, és ebből kifolyólag a versenystratégia is erre épült. Fontos volt, hogy ne vigyen el a lendület - kontroll nélkül mi lesz? Azonnal hívtam Olipapát (az edzőmet), ő is kiakadt. Ez annál fontosabb dolog, hogy a kiírásban ne legyen benne. Mindegy... Próbáltam pozitív lenni, azt hiszem sikerült is. Ami fura volt, hogy nagyon nyugodt voltam, például ettem jó étvággyal, ami nem jellemző rám a versenyek előtt. Délutáni elmentünk pályabejárásra, ahol látni kellett volna az arcokat. A kör fele salak, apró kaviccsal leszórva. Az emelkedő 2 méteres szakaszba sűrítve. Csomó pocsolya. Az aszfalt kátyús, némi macskakő. Király!

Anitával véglegesítettük a frissítést, összepakoltunk közösen, hogy amikor kell, minden a helyén legyen. A nyitóünnepségre elállt az eső így, Brive utcáit végre meg tudtuk csodálni a felvonulás közben.

Este az alvás nehezen ment... Reggel szépen bereggeliztünk és 8-ra lementünk a pályára. Készülődtünk, Tamásék berendezték a depót, ami egy fedett sátor volt tulajdonképpen, minden nemzetnek elkülönítve egymás mellett. Nagyon profi lett minden, még ágyat is csináltak a fiúk.

A segítők egyébként csak a depóból adhattak frissítést, nem kísérhettek minket, a pályára sem léphettek rá. Chipkontroll megvolt, minden OK.

A verseny egy térről indult, ott még összeborult a csapat, csináltunk egy csomó képet. Azt hiszem, hogy nagyon szuper csapat voltunk. Rengeteg erőt kaptam a többiektől.

A kanyargós pálya előnye volt, hogy sokszor láttuk egymást, egy-egy mosoly, integetés mindig jutott egymásnak. Igaz Ákos mosolyára két és fél órát kellett várnom :-) Edit folyamatosan vigyorgott, Évi is mindig integetett, mosolygott. Mónika ment szépen, vele is mindig integettünk. Én meg nyomtam neki, túlzottan is. Jól ment, az időjárás nekem kedvezett: nem esett, de nem sütött a nap sem. Mindent csináltunk terv szerint Anitával. Jól ment a futás, élvezettell haladtam. Kicsit gyanús volt, hogy gyakran hallom a nevem, de fogalmam sem volt róla, hogy az első 3-ban vagyok. Anitáék nem mertek szólni, nem tudták, megijednék-e, vagy még jobban tolnám. 6 óra után 68 kilim volt. Jó, hát ez azért nem 75, mint Veszprémben, de ide túl sok. Ki is szóltam Anitának, hogy vissza fogok venni, mert kipurcanok idő előtt. Az érdekes volt, hogy mennyire jól ment a frissítés. Jól esett és kívántam is a dolgokat. Anitával mintegy szimbiózisban rezegtünk. Amire gondoltam ő azt adta, pedig nem is kértem.Csodálatos kísérőm volt. Ezúttal is megkérem, hogy ezentúl mindig legyen velem. :-)

A következő 6 óra is könnyen, mosolyogva ment. 122 kilim volt 12 óránál. Ez már nem volt sokkal több, mint az előzetes tervem. Visszagondolva az első félidőre nem is volt semmi problémám, attól eltekintve, hogy a bal cipőmbe folyton belement a kavics, emiatt többször le is kellett húznom.

Aztán lassan sötét lett, fáradtam. Pocsék érzés volt, haladtam, még futva, de egyre nehezebben. 15 óra után a Normolyt szagától, rádőltem a kordonra és megváltam az utóbbi két óra frissítésétől. Nem ijedtem meg, elkezdtük visszapótolni a sót, vizet. Egyszer csak olyan érzésem lett, hogy egészen elgyengültem, kiürültem. Elkezdtem kicsit több gélt enni, de nem rakott helyre. Álmosodtam, fáztam nagyon. Már lassan az összes ruhám rajtam volt, de csak vacogtam. Próbáltam futni, de volt, hogy sétálók előztek meg. Olipapával és Gyurival is telefonáltunk. Sétáltam két kört, hátha jobb lesz. Aztán megint próbáltam futni. Valahogy a futómozgás jobb volt, mihelyst sétára váltottam, egyre rosszabbul voltam - talán a hideg miatt is. A 200 kili még mindig "sima" ügy lett volna, de már nem tudtam benne hinni. Az zakatolt a fejemben, hogy nagyon béna vagyok. El is hittem. Már csak a „C” szintet akartam, ami 180 km. Jött az az érzés, amire Olipapa felkészített: bármit meg fogok tenni azért, hogy ne kelljen futnom. Körönként levettem a cipőmet, mert kavicsot éreztem benne, persze nem volt, de jó volt vacakolni vele. A chipszőnyegen is megálltam, mert úgy gondoltam, nem érzékel, holott csak fáziskésésben volt.

Nem tudom pontosan mikor, de lefeküdtem kicsit. Képtelen voltam aludni, de úgy éreztem, ha továbbmegyek összeesek. Anita kicsit etetett-itatott. Nehéz volt felállni, de végülis úgy érzem jobb lett. Futómozgás, emelkedőn séta. Így haladtam körről-körre.

Mikor meglett a 180 km, úgy döntöttem tovább egy lépést nem futok. Elvánszorogtam a sátorig és lefeküdtem.

Érdekes, nekem nem tünt hosszúnak ez az idő, de az volt, bő 1 óra. Évi visszaállt a pályára még kellett neki 1 kör a 180-hoz. Nagyon sajnáltam. Annyira megérdemelte volna a 200-at! Éjjel, mikor megtudtam, hogy elájult, nagyon rossz volt. Szerettem volna bemenni a depóba és szólni neki, hogy jöjjön menjünk együtt, meg kell legyen neki a 200, de magam sem voltam elég erős. Pedig milyen jó lett volna! Évit eddig csak ellenfélként ismertem, jó volt, hogy most egy csapatban voltunk. Nagyok klassz csajt ismertem meg benne! Az ember talán máshogy áll ahhoz, akivel jópárszor küzd, főleg, hogy sokszor alulmarad.

Az utólsó 20 percre azért visszaálltam. Köszönöm Anita! Ha ez kimarad, örökké bántam volna. Milyen az ember! Ott, akkor a magyar zászlóval megint tudtam futni. Persze, hiszen mindenki tapsolt nekünk, mi pedig Mónival, Évivel, zászlóval a kezünkben futottunk.

Edit nem dudott velünk tartani, neki még sietni kellet a 190-ig.:-) Eszméletlen, mit csinált, végig, mosolyogva. Közben még kutyát simogatni is volt ereje :-)

Amikor vége lett, szinte már nem is voltam fáradt!

A délutáni záróceremónián, azért ahogy "kell", bealudt az egész csapat a fotelban. Sanyit alig tudtuk felébreszteni... Este még órákon át elemeztük a versenyt, lazítottunk, másnap reggel pedig indultunk haza. Egy teljes napig tartott, míg végre haaértünk. Mikor itthon átolvastam a fórumot, el sem hittem, hogy ennyien velem voltatok. Köszönöm mindenkinek!

Életre szóló élmény volt ez a 24 óra, soha nem fogom elfelejteni. Most van némi hiányérzetem az erdemény tekintetében, de tudom, hogy legközelebb olyat futok, amire büszke is lehetek. De megpróbálok a hibákból tanulva előre nézni. Mert Leonidas vár :-)

Lubics Szilvi

Képek: itt, és itt!
Videók a fórumunkon keresztül elérhetőek:itt!