Extrém félmaratoni kalandom a futurizmus jegyében

2010. május 2-án rendezte meg a Kadarka Futóegyesület a Szekszárdi Borvidék Félmaratont..

A versenyre Joke hívta fel a figyelmemet, amikor egyszer futólag megemlítette, hogy milyen klassz versenyt talált a neten. Aztán egyre többször találkoztam vele mindenféle sportos- futós oldalakon, mindenütt elhelyezték a linkjüket és a reklámjukat. A kiírást olvasva egyértelmű volt, hogy rengeteg támogatót, szponzort találtak, akik mindannyian ilyen módon próbálták népszerűsíteni a vállalkozásukat. Leginkább borászatok nevével lehetett találkozni. Feliratkoztam a hírlevélre, ami hétről hétre újabb szponzort, borászt, vagy híres szekszárdi embert mutatott be. Vagyis folyamatosan fenntartották az érdeklődést. Már itt látszott, hogy a turizmus érdekében is rendezik ezt a versenyt.

Szeretem Magyarországot, kíváncsi voltam a Szekszárdi vidékre. Kirándulunk a családdal, futok is, szuper párosítás. Már a sárvári futás is leginkább ezért vonzott. Nagyfiam, Levi találta ki, hogy én egy futurista, azaz futó túrista vagyok :-) Jókat tud mondani, ez is nagyon tetszik! :-)
Neveztem. Nagyon tetszett, hogy egyéni rajtszámot és egyéni feliratot választhatok. A 2010-es rajtszámot választottam, (jövőre 2011 lesz) és a Judit feliratot. Picit megbántam később, hogy nem KaCsá-t, de végül mindegy is, mert nagyon apró betűvel lett rányomtatva a rajtszám alá.
A beígért ajándékok is szuperek voltak (mondjuk a nevezési díj sem kevés – 3800 ft), minden egyéninek érem, poló, 1 palack Szekszárdi bor, sajtcsomag, energiaszelet, stb.

Május 1-én fantasztikus napsütés volt, nagy melegre számítottam a versenyen is. Láttam a honlapjukon, hogy 900 fő körüli az indulók száma. Örültem, hogy ilyen sokan lesznek, ismeretlen a terep, nem akartam magányosan futni az idegen szakaszokat.
Május 2-án esőre ébredtünk, gyorsan megnéztem a freemeteo-n, Szekszárdon tiszta az idő, napközben részben felhős égbolt. OK, de azért beszórtam a táskámba mindenféle göncöt, esőben futásra és kánikulára is készültem.
Reggeli után 9:30 körül indultunk. A GPS szerint 3 óra utazás, de gondoltam, hogy nem lesz annyi. Dombóvárt elhagyva egyre érdekesebb lett az út, szerintem soha nem jártam arrafelé (vagy csak nem emlékszem rá). Egymást érték a települések, rengeteg növény, és virág. Szekszárdhoz közeledve egyre több szőlőültetvény. Szép vidék nagyon. Simi picit unta az utazást, de erre számítottam, megpróbáltuk szórakoztatni, aludt is egyet, így neki sem volt túlságosan elviselhetetlen az egyhelyben ülés.

Valamivel 12 óra előtt megérkeztünk. Bőven volt időnk a 14 órás rajtig. Parkolót könnyedén találtunk. A nevezőközpont is viszonylag egyszerűen meglett, lebonyolítottam az ilyenkor szokásost. Gyanús volt, hogy nincs tömeg, sokkal több futóra számítottam. A rajtig nézelődéssel, evéssel, wc-re járással, öltözködéssel telt az idő.
Több kiállító is jött, sportcucc forgalmazók, minden neves márka képviseltette magát, fényterápiás egészségügyi tanácsadás, étrend kiegészítők, mézeskalácsos. Kár, hogy borászat nem jött, jó ötlet lett volna, ha itt lehetett volna vásárolni, vagy kóstolni a borukat.
Találkoztam Sznopek Józsiékkal, majd a Kolóval is futólag. Józsi említette először, hogy ez nem lesz ám egyszerű terep, 500 m az emelkedés, ez elég soknak számít. Be kell valljam, abban nagyon gyenge vagyok, hogy szinttérképről megsaccoljam, hogy mire számíthatok, meg az se mond semmit, hogy “x” m az emelkedés. Lesz ami lesz, eldöntöttem, hogy futok ha bírok, ha nem bírok, akkor sétálok, nem versenyezni jöttem, hanem edzeni és nézelődni. És ezt komolyan is gondoltam.
Rajt előtt 20 perccel ragyogó napsütés lett, nagyon lekívánkozott rólam a fekete futópolóm. Zoli elszaladt nekem a pink KaCsa polómért, gyorsan lecseréltem, és már be is álltam a rajthoz, vártam, hogy induljon a futás. Mondtam a fiúknak, hogy 2 órán belül itt leszek, óvatosan azt mondtam, hogy 1:55 meglesz, mert mégiscsak az emelkedők ugye…

A rajtolás előtt kellemes meglepetésként egy kiskacsa kopogtatta meg a vállam. Druskó Zsófival ismerkedhettem meg, Ő is a KaCsa polóját viselte, nagyon klassz volt váltani pár szót a futás előtt, kedves, szimpatikus lány. Azt azért gondoltam, hogy nem tudok vele futni, a dombot nem bírom egy terepbajnokkal! Később kiderült, hogy ezt jól gondoltam, az első kilátós futás után már a hátát se láttam. A rajtolás előtt Monspart Sarolta buzdította a futókat és köszöntötte az édesanyákat. :-)

És végre elindultunk. Viseltem a pulzusmérőmet, és meglepve tapasztaltam, hogy már az első pár száz méter után 155-re ugrott fel a pulzusom. Gyorsan átváltottam a tempómat mutató képernyőre, 4:40. Az nem gyors, így szoktam az első 10 km-en. Hm. Na, mindegy, biztosan az izgalom, meg be sem melegítettem. Kb. 4 km-ig Zsófi mögött futottam. Ez a tempó teljesen jó volt, egészen addig, amíg azt vettem észre, hogy alattomosan, de kitartóan elkezdett emelkedni a szint. Pedig még csak itt az elején vagyunk. Ez a lassú, de tartós emelkedés eltartott az első frissítőpontig, ami kb. Az 5. km-nél volt. Megálltam, ittam vizet is, ISO-t is, pár kortyot ebből, abból is, fáradtnak éreztem magam. A frissítőállomásokon én megállok mindig és nyugodtan iszom. Lehet, hogy ezt nem így kéne, vagy legalábbis kevesebbet kellene időznöm. Nagyon sokan ilyenkor elfutnak, és lehagynak 50 m-re, utána azt már nehezen hozom be. Pl. Zsófi is itt távolodott el tőlem, és már nem értem be ezután, sőt!

A másodig etap kezdett bedurvulni. Befutottunk újra a város felé, a kilátó irányába. Az emelkedés folyamatos volt, majd átváltott nagyon meredekre. A nagyon meredek után egy éles kanyar, és látszott is már a kilátó valahol fent. Megpróbáltam futva felmenni. Ami talán ment is volna, ha nem a legmeredekebb rész közepébe teszik a frissítőpontot. Mert persze megálltam inni, és alig bírtam elindulni. Itt sétáltam bele először. Egy fotón látszik is, hogy gyalogoltam, nagyon kemény volt. Amikor felértem, biztosan szép kilátás fogadott volna, ha lenézek, de se nem láttam, nem is hallottam, csak a nyögésemet. Fent voltak a fiúk, együtt ordítottak egyet, mire észrevettem őket. :-( Aztán futás lefelé, erőt gyűjtve, itt még csak a 8. kilométernél voltunk, de már annyi emelkedőt mentünk, mint eddig egy vesenyemen sem.

Élvezni akartam a lefelé futást, de nem sokáig örülhettem ennek. Elindultunk befelé a szőlőhegybe. 1-2 száz méter után újra emelkedni kezdett. A táj csodálatos volt, a szurdik magával ragadó (volt több is belőle), de alig futható. Több okból. Sok volt a futó, előzgetések is voltak persze, de a vályúszerű pálya meglehetősen próbára tette a bokát. Aki előzőtt, az nem csak felfelé küzdött a meredek emelkedővel, hanem oldalról is csúszott befelé, ha nem volt elég jó a cipője, vagy a bokáját gyötörte meg a befelé dőlés. Mondjuk az enyém elég jól viselkedett, a cipőm is, és a bokám is, elégedett vagyok az új Jazz-emmel. Autóban is, cipőben is remekül illik hozzám ez típus. ;-) Nagyon magasan futottunk a város felett, szép volt a látvány, bár elég brutálisan megküzdöttem érte. És még csak 10 km-t futottunk kb.

És végre valahára elkezdtünk lefelé futni. Na, de ezt ne úgy képzeljétek el, mint a lejtőket a Kanizsa-Karoson vagy a Pécs-Harkányon. Eszméletlen meredeken ment lefelé. Rengeteget előztem itt. Láttam, hogy ez a nagyon meredek igencsak megfogja a többséget, de én nagyon tudtam lefelé futni. A cipőm remekül tapadt, a lábaim stabilak voltak. Itt többen is szóltak, hogy hogyan tudok így menni lefelé, ő szédül, ha gyorsan megy, meg berogyik a lába, meg ilyenek. Én meg igen jól repesztettem. :-) Hé, UB-s csajok, ide nekem a lejtős etapokat!!! Élvezetes pillanatok voltak. No, de hol volt még a vége?

Kijutottunk a szőlőhegy-borászat szakaszból egy betonútra. Ez sík volt, (ritka élmény ezen a versenyen), majd frissítőpont következett, ahol befröccsöztem. Nem akartam, esküszöm. A kínálgatós lányok éppen el voltak foglalva más futókkal, én meg megfogtam egy poharat az egyik asztalról, és jól ráhúztam. ISO-ra számítottam az enyhe sárgás színéből kifolyólag, de tévedtem. Fröccs volt. Annyira megdöbbentem, hogy majdnem kiköptem meglepetésemben. De felülkerekedett a jólneveltségem valahogy, meg az íze sem volt visszataszító, ezért csak kedvesen mondtam, hogy hoppá, én eltévesztettem valamit, kérek másik italt. Aranyosak voltak a csajszik, mondták, hogy mások is jártak már így, nem gond. De azt eldöntöttem, hogy a célban befröccsözök.

No, így a fröccs adta energiával felvértezve indultam tovább. 12 km-nél voltunk, és mentünk vissza a szőlőhegybe. Ez nem sok jót ígért, már tudtam tapasztalatból. Persze máris emelkedni kezdett, és egyre meredekebb lett. Volt olyan szakasz, ahol oldalazva gyalogoltak mások, (rutinosan, mert megelőztek ezzel a technikával) itt a gyalogló technika sokat számított. Nekem az nincs! Ahol tudtam persze futottam, de sok helyen értelmét sem láttam, úgyse’ tudtam volna jobban haladni. A pulzusom magamhoz képest az egekben volt. Az órám sokszor 170 feletti pulzust mutatott, a max. 178 volt, ami nálam eléggé magasnak számít. Dombozások alkalmával szokott 168 körüli maximumom lenni. Próbálgattam, hogy mi a jó módszer: hosszút lépni, vagy kicsiket, de sűrűbben, előredőlve, vagy egyenesen, szinte mindegy volt. Egyik sem volt elég hatékony, futni kellett volna, de azt nem bírtam. Ment a beszélgetés, több oldalról hallottam, hogy a Kékes futásnál ez sokkal-sokkal durvább. Ezt az összehasonlítást a célban is többször is hallottam, durvaságra mindenhol a Szekszárdi terep nyert.
Többen kétségbe vonták az útvonal kitalálóinak az elmei állapotát, néhányan elkeseredve, volt aki poénnak feltüntetve, de legbelül halálosan komolyan gondolva :-)

Külső szemlélő az én elmei épségemet is kétségbe vonhatta, amikor azt látta, hogy a meredek emelkedőn előredőlve próbálok felkapaszkodni, és hisztérikusan vihogok. Ezt pedig az váltotta ki belőlem, hogy miközben mindenki hangos szidalmakra pazarolja kevésnyi energiáit – engem is beleértve -, a hegyből még van úgy 20-30 m, aztán jön egy 30 m sík szakasz balra, majd irányt vált az útvonal, és jön egy ennél még meredekebb újabb hegyi menet. Hát lehet itt máshogy reagálni? Kaptam egy kisebb röhögőgörcsöt, ez pár embert jókedvűvé tett körülöttem. Nem baj, így is színesé tettem amúgy sem unalmas félmaratoni pokoljárásukat.

Ezt követően megint futottunk lefelé, jó meredeken, és én megint nagyon belehúztam, sokat előzve. Most nem éreztem azt a merevséget, mint a Pécs-Harkányon, ahol se föl, se le... Most felfelé is, lefelé is aránylag rendben voltam, lassú voltam és fáradt, de valahogy nem éreztem azt, hogy mindjárt kidőlök, és vége a versenyemnek. Lehet, hogy az is közrejátszott, hogy nem versenyeztem senkivel, nem volt kitűzött célom, Zoliék vártak. Az is remek volt, hogy sok volt a futó, mindig volt kivel váltani egy-két szót, kaptam tanácsot, jó kedvem volt végig. Az egész útvonalon voltak szurkolók, hol több, hol kevesebb, lelkesek voltak, volt olyan gazda, aki a saját borából kínált az út szélén. Sokan szurkoltak, ez annyira jó!
De még várt ránk egy újabb menet felfelé.

Bementünk újra a zöld hegybe, elindultunk felfelé. Naná, hát persze, hogy felfelé! Egy kanyar ide, egy kanyar oda, majd fellélegezhettünk egy viszonylag sík szakaszon, kb. 200-300 méteren keresztül. A szakasz végén találkoztunk a 4 tagú zenekarral. Korábban elfelejtettem írni, hogy 8-9 km-nél az első kilátós menet után hallottam meg először a talpalávalót, szól a magyar muzsika, jó volt! Most másodjára mintha még vidámabban csaptak volna a húrok közé, megjegyeztem, hogy most inkább táncolnék, mint futnék! Ennek örültek volna a fiúk, mondták is, hogy tegyem ezt, de nem akartam megszakítani ezt a jó kis tempós futást (ezt negatív előjellel értsétek, vánszorgás volt természetesen, bár az igaz, hogy a zenész legények kedvéért kicsit kihúztam magam, nagyobbakat léptem, és mosolyogtam is ;-)). Meg aztán tudtam, hogy újra itt lesz a kilátó, oda felfutok, ha belegebedek is. Monspart Sarolta itt is megjelent, és biztatott minket.
Bekanyarodtam a kilátó felé, és megint ittam félúton. De elindultam utána futva. Eszembe jutott Edit: jusztis élvezni fogom!!!! Szuggeráltam magam. Jó ez, lábakat lazán, levegő, mindjárt fent vagy. És fent voltam. Semmivel nem gyorsabban mint gyalogolva, de ki kellett próbálnom. Hú, megvolt! 18 km, és fent vagyok az utolsó emelkedőn. Futva! Most azért lenéztem, tényleg szép volt a kilátás. Na, irány lefelé, és jöhet a cél.

Beindultam. És jöhetett az örömjáték. Sok tartalékom maradt, nagyon jót futottam a végén, újra 5 perc alattiakat ezen a maradék 3 kilin. Sokakat megelőztem, itt sokat hoztam a helyezésemen, de nem ez érdekelt. Az, hogy ott legyek végre a célban, és találkozhassam a fiúkkal. Azért az utolsó 300 m-en még becsempésztek úgy 50-100 m-nyi emelkedőt, de ezt már ki a fene vette észre. (Én mondjuk észrevettem) A célkapuhoz közeledve egyre nagyobb a hangzavar, zene, a speaker hangja, a dobok, a szurkolók, a tömeg, és magába szippantott a CÉL. Ismét berepültem :-) 2:02:49 lett a bruttó eredményem, ami egy félmaratoni versenyemen nem okozna örömöt, de ezen a versenyen, ami nem egy félmaratoni kategória, elégedetté tesz, sőt, büszke vagyok rá. 170 nőből így is 28. lettem, de mondom, nem érdekel, semmilyen jelentősége nincs. 21300 m volt a táv.

A célban nem volt frissítés. :-( Rosszpont. Így a fröccsözés kimaradt. Rögtön kaptam egy érmet, :-) Jópont! A befutócsomagban ott volt a beígért bor, és egyebek, kivéve a sajtcsomag. Nem szép dolog olyat ígérni, amit nem teljesítünk. Ejnye!
Összességében jó volt a szervezés, így elsőre nagyon jól összehozták. Jövőre biztosan jobban figyelnek majd egy-két apróságra, ha kapnak kritikákat. Már most olvastam sok észrevételt az útvonallal kapcsolatban, hogy ilyen brutal útvonalra többet nem jönnek. Volt aki azt írta (pedig jó eredményt ért el), hogy akinek az egészsége fontos, az többet itt ne induljon el. Az útvonal sok kritikát kapott, valóban szokatlanul extrém egy normál félmaratoni futóversenyhez viszonyítva. (Én azért nem bánnám, ha ez maradna jövőre is, és újra kipróbálhatnám magam rajta. Na, jó, lehet, hogy a kilátó 1x is elég lenne)
A rajt közelében nem volt wc, és a célban nem volt frissítőpont. Ez eléggé kellemetlen.
De ezeket leszámítva nem panaszkodhatok.

A Kanizsai Futóklubot 5-en képviseltük, Druskó Zsófi, Sznopek Józsi, Kolonics Tamás, Török Krisztián és én vágtuk neki a távnak.
Druskó Zsófi, ahogy arra számítottam is, nők között 12., korosztolyában 3. helyezett lett a népes mezőnyből – 1:53:23-as idővel- az embert próbáló terepen. Ez egyszerűen fantasztikus. Görög Veronika lett a nők közt az első 1:40 valamennyivel.
A férfiak között Sznopek Józsi remekelt, 1:43-at futott! Kolo és Krisztián ma nem a saját tempójukat futották, mindketten 1:50-el értek célba. Azért róluk is találtam futós képet, a gyaloglósok között. ;-) Mi tudjuk ám, hogy szupermanusok vagytok!!!



Ha jövőre is megrendezik, ajánlom mindenkinek ezt a versenyt, aki szereti feszegetni a határait. Biztosan nem fog csalódni!

Jó futást!

Judit

A verseny honlapja itt.