Berlin Maraton, 2009.09.20.

Az egész esemény úgy kezdődött, hogy egy kedves német barátom - a tudtom nélkül - benevezett engem a Berlin Maratonra. Én csak akkor szereztem minderről tudomást, amikor kaptam egy e-mailt a szervezőktől, hogy örömmel vették tudomásul, hogy beneveztem a versenyükre és köszönik, a nevezési díj is megérkezett. Ez év elején, talán februárban történt.

Az év közbeni felkészülésem is már annak a tudatában történt, hogy minél jobban szerepeljek, és természetesen javítsak az eddig elért legjobb időeredményemen is, ami 4 óra 16 perc volt.

A verseny előtt három nappal érkeztem családommal Berlinbe, ahol természetesen alaposan körülnéztünk. Megnéztük a nevezetességeket, melyek közül a Reichstag-ot és a Brandenburgi Kapu-t említeném meg, mert minden más igazából a hidegháborús időkről és a berlini falról szól. A berliniek nem is tagadják, hogy - így utólag - nem is történhetett volna jobb dolog velük, mint az 1961 és 1989 közötti megosztottság, amit a fal hozott létre. A már lebontott falból él most Berlin nagy része, a turistacsalogató ötletek megszámlálhatatlanok. Lehet kapni kavicsot a falból, követ a falból, talán még egy egész négyzetméter falat is, mindenre ragasztanak falmaradványt, a képeslapra, a hűtőmágnesre, a pólókra. Mindenféle retro tárgyat vehet az ember fia, ami az NDK-s időkre emlékeztet. A legismertebb átkelőt (orosz és amerikai terület között), a Checkpoint Charlie-t is helyreállították, egy széles út közepén kis bódé, amit homokzsákok és amerikai egyenruhába öltözött katonaféle ember „véd”. Itt fényképezkedhetsz nem kevés Euróért a katonával együtt, bódén belül és kívül is. Ugyanitt kaphattál az útleveledbe „eredeti” NDK-s, illetve NSZK-s vízumot is! 5 Euróért be is pecsételik.

A rajtcsomag és rajtszám átvétele egy már használaton kívüli repülőtéren történt, ami a légi folyosó egyik vége volt a megosztottság időszakában. Itt rengeteg szabadtéri program várta a résztvevőket, akik az összes versenyszámot tekintve kb. 60 000-en voltak! Ahhoz, hogy a rajtszámodat megkapd először két hatalmas hangáron kellett átkelni, ahol természetesen a sportszergyártók voltak jelen repülőgépek helyett. Minden márka, minden terméke kapható volt, volt ami bolti áron, volt ami olcsóbban, de tényleg mindent lehetett kapni. A legtöbb futócipőt gyártó cég saját rövid, gumiborítású pályát épített fel, hogy ki tudd próbálni a cipőjüket. Aztán ha ezt mind túlélted, átértél a harmadik hangárba, ahol már csak pár stand volt és a rajtszámok beszerzéséhez egy kicsinyített Brandenburgi Kapun át tudtál bejutni. Ide csak a regisztrált versenyzőket engedték be, gondolom valamilyen biztonsági okból. A rajtszámomat egy idősebb úrtól kaptam, aki látván a nevezésen a nemzetiségemet, magyarul köszöntött!

Már itt a vásárban is fantasztikus hangulat volt, látni a rengeteg azonos beállítottságú embert, akik nem röstellik felvenni a futócipőt és izzadni egy keveset. A maratoni szám előtt még szombaton indítottak minimaratoni számot (4,2195 km-es távval) és volt verseny görkorcsolyások és kézzel hajtott bike-osok részére is.

Szeptember 20-án reggel a városban, a tömegközlekedési eszközökön szinte csak futókat lehetett látni. A gyülekező hely a Reichstag előtti hatalmas füves terület volt, ami természetesen körül volt zárva és csak a rajtszámmal rendelkezőket engedték be. Óriásplakátokhoz hasonló táblákon lehetett elolvasni, hogy mit merre találunk, merre induljunk a saját rajtszektorunkhoz, és a nagy tömeg ellenére is viszonylag gyorsan ment a csomag leadása és a verseny előtti utolsó WC-zés is. Többfelől is hallottam magyar szót, ilyenkor váltottunk egy-két buzdító mondatot egymással és indultunk a rajhoz.

Már ekkor az egeket verte a pulzusom, hiszen 40 000 futóval együtt vártam a rajtpisztoly eldördülését. Akkora tömeg volt, hogy az szinte leírhatatlan. Természetesen speaker és hangos zene fokozta a hangulatot, már ha még volt mit fokozni. A rajtnál ott volt a tavalyi és tavalyelőtti győztes és 2008-ban épp itt világcsúcsot futó Haile Gabrselassie, aki azt ígérte, hogy ismét csúcsot fut (sajnos ez kevés nyúl és igazi kihívó hiányában elmaradt, csak 2 óra 06 perc sikerült neki).

Én a tömeg felénél állhattam, amikor elindultunk, így is 11 percig tartott, míg a rajtvonalat átléptem. Az első pár száz méteren annyi eldobált ruhadarab volt, hogy Magyarország összes turkálóját elláthattam volna egy darabig. Célom az volt, hogy lehetőleg a teljes távon tartani tudjam az 5.30-as tempót és így esetleg, még ha a vége felé el is fáradok, mégis beférnék négy óra alá. Futás közben csak erre koncentráltam, mindemellett azért látni akartam a várost futóperspektívából is. Az útvonal érintette a 3,4 milliós város nagyrészét, több látnivalót is észrevehetett az, aki még nem fáradt el eléggé. Természetese „kelet” és „nyugat” Berlinben is futottam. Az útvonalon végig jó minőségű aszfalt volt, leszámítva azt a 2-300 métert, ami macskakő volt, persze miért is nem a 40-ik km. után értünk erre a szakaszra. A szintkülönbség elhanyagolható, gyakorlatilag 1-2 méter az egész távot tekintve, szóval sík pálya. Útközben a híradások alapján kb. egymillió szurkoló volt jelen. Az időjárás ideálisnak mondható volt, kellemes napsütéses és 25 fok.

Futás közben éreztem az előző két napi gyaloglás fáradalmait és féltem, hogy ez megbosszulja magát a táv második felén. Szerencsémre féltáv után már nem nehezedtek tovább a lábaim és tartani is tudtam az előirányzott tempót is. A teljes távon tömegben futottam, ami nagyon megnehezítette az előre jutást. Nagyon sokszor kellett cikk-cakkban futni, ha előzni akartam. A széles sugárutak és a kígyózó mozgás miatt az órám szerint a végén 420 méterrel többet is haladtam, mintha a felfestett ideális, kimért vonalon futottam volna.

A családom két helyen is buzdított, ami mindig erőt adott és tudtam, hogy a cél előtt is ott lesznek. Útközben a szokásos frissítő állomásokon túl, 21 km után egyre gyakrabban voltak felállítva tömegesen masszőrágyak és akik szükségét érezték, azok ki is álltak pár perc lazításra. Több helyen is láttam igencsak fájdalmas arccal fekvő futótársakat. Nem tűnt őszintének a mosolyuk. A pályán akármerre néztél, szinte mindenhol láttál orvosi segítséget, ha szükséged lenne rájuk. Sajnos voltak, akiket szó szerint 150 méterrel a cél előtt tettek fel a hordágyra. Már nem értek el a vonalig. A frissítőpontokon valóságos közelharcok kellett vívni, hogy odaférj az asztalokhoz, inni is kapjál és közben sok időt ne is veszítsél. Nekem mindez egészen jól sikerült, féltávnál már éreztem, hogy menni fog a dolog, 30 után pedig tudtam, hogy belül leszek a négy órán. Egész idő alatt egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy megálljak, hogy belesétáljak, és kisdolog miatt is csak egyszer, a 36-ik kilométerkőnél tartottam egy rövid szünetet.

A célegyenes a Brandenburgi Kapu alatt haladt át, mögötte volt a 42-es km.-t jelző tábla, ahol csatlakozott hozzám feleségem és a fiam, hogy kéz a kézben fussuk le a befejező 195 métert. Mindkét oldalt lelátók, őrjöngő, buzdító nézők ezreivel, hatalmas bömbölő hangfalak és a rendezvény fotósainak gyűrűjében értünk a célba. Ekkor a hivatalos, chippel mért időm 3 óra 55 perc és 22 másodperc volt. Nem volt más hátra, mint nyakamba akasztatni a megérdemelt érmemet és elveszni a frissítő asztalok, sátrak valamint ezer és ezer kimerült, de boldog futó között, akik a Reichstag zöld gyepén pihenték ki a 42 kilométer fáradalmait.

Talán nem mondok nagy hazugságot, ha azt vallom, hogy életem eddigi legnagyobb futása volt a berlini, fél percet javult az időm valamennyi kilométeren, mindezt fantasztikus környezetben és társaságban. Remélem kedvet hoztam néhányatoknak, hogy elutazzatok jövőre a német fővárosba, átélni ugyanazt az élményt, mint én.