Belfast, 24 órás vb

2010-ben kezdtem futni. A célom az volt, hogy egyszer lefussak egy maratont. 4 hónap kellett hozzá. Az első ultrámhoz további 3 hónap. Hamar kiderült, hogy a hosszabb távokon jobb vagyok, mint a rövidebb és gyorsabb futásokban.
Hamar belekóstoltam a terepfutásba is. Magába is szívott az erdő és a hegyek. Mellette maradt azért egy kevés aszfalton futás is. Furcsa kettősség: terepen szeretek futni, de aszfalton vagyok eredményesebb.
Tavaly kipróbáltam magam körözős versenyen. Egyből 24 órásra mentem persze (Sárvárra), ahol meglepően jó eredményt értem el elsőre (255 km). Ezzel kvalifikáltam magam a 24 órás VB-re. Szeptemberre maradt még a TDG (339 kilométeres terepverseny, 30.000 méter szintemelkedéssel), ami után az év további része jórészt pihenéssel telt. Nem hiszem, hogy van még olyan ember, aki két ennyire eltérő versenyt kombinál egy éven belül ... 
Ahogy elkezdtem volna az edzéseket, két elhúzódó sérülés is közbejött. A TDG nem adja könnyen magát ... Aztán óvatosan kezdtem visszatérni, hétről hétre jobb formában lendültem. 5 hónapot készültem kifejezetten a VB-re. Nehéz felkészülés volt, mert az edzések nagyon nagy része aszfalton (síkon) történt, amit rendkívül unalmasnak találok (terephez képest, persze). Sokszor kedv nélkül mentem ki megcsinálni az aznapi edzést. Heti 10-12 órát edzettem, ami nagyjából 130-150 kilométer futásnak felelt meg. A formába hozás jól sikerült szerintem.

A versenyt óvatosan, kényelmes tempóban kezdtem (4:45-ös kilométerek). Pulzusban is maximalizálva voltam, de kellemes futóidő volt, így a pulzus miatt nem kellett visszafognom magam. Az első 60 km laza futással telt, könnyedén ment. Kaptunk egy kis esőt is, de nem zavart különösebben. Aztán előjött a nálam szokásos gyomorprobléma. Ugyanúgy frissítettem, mint addig. Ami néhány órája még működött az most már nem. Szenvedős 40 km volt, de csak kikeveredtem belőle. Ismét jól ment a futás, a kezdeti tempót tudtam menni, különösebb nehézség nélkül. 10 óra után kissé kezdtek fájni a combjaim. Félidőben 143 km-nél jártam, s ez nagyon jónak tűnt. Eddig nem foglalkoztam vele, de itt nekiálltam gondolkodni rajt, hogy meg lehet a magyar csúcs is (261 km). Ehhez 6 perces kilométereket kellene futnom, s eddig alig voltam lassabb az 5 perces tempónál.

Jött az újabb mélypont. Elég rendesen felfáztam. Lehet, hogy most jött ki rajtam, hogy eláztunk délután. Nagyon sűrűn jártam pisilni, ami vagy sikerült (fájdalmas volt nagyon) vagy pedig nem. Volt olyan, hogy egymást követő 6 körben öt alkalommal álltam ki WC-re. Próbáltam kikeveredni ebből az állapotból. Nagyon sok forró teát megittam, vettem be vitamint. 2 órás kálvária után kijöttem ebből a gödörből bár ez nem jelenti azt, hogy teljesen elmúlt a felfázás. 20 kilométert számoltam erre az időszakra, vagyis ebben a rossz állapotban sem távolodtam a csúcsdöntéstől. Ismét mentek az 5 perces kilométerek. Az idő múlásával kezdett elfogyni az erőm, ami furcsa volt. Sok cukros dolgot ittam (kóla, tonik, tea) mégis egyre gyengébb lettem. Aztán csak bevillant a megoldás: lehet, hogy a szénhidrát bevitel rendben volt, de ez kevés. Ha csak a gyomromig jut abból még nem lesz energia. Minden körben így ittam 2-3 korty vizet, hogy hígítsam. ami a gyomromban van. S valóban, jött is szépen, fokozatosan vissza a tempó. Ez volt a harmadik gödör a verseny folyamán, de ez jóval kisebb volt, mint az előző kettő. 18 órás versenyidőnél kaptam az információt, hogy első helyen haladok. Ez adott egy kis lelki pluszt, viszont a tempón semmit nem változtattam. Továbbra is a magyar csúcs lebegett a szemem előtt, a többi versenyzővel nem foglalkoztam (még ha a segítőket kérdeztem is róluk). Energetikailag rendben voltam ugyan, de elől a combjaim kezdtek egyre jobban fájni. Ez már nem volt újdonság, egyre rosszabb lett a helyzet a 10. órától kezdve. Mindenesetre nagyon meglepő volt – terepen tapasztaltam már hasonló érzést, de akkor a lefeléken tettem tönkre az izmaim ez viszont teljesen sík pálya. Viszont a romlás mértéke a 20. óra után nagyon durva szintre lépett. Egy darabig tudtam haladni még 5:40-es tempóval, de hirtelen belassultam 6:30-ra, majd 7:30-ra is a 22. óra végére. Ez már annyira lassú tempó volt, hogy szinte már csak a gyaloglókat előztem le, a futók mind lehagytak. Már alig lehetett futó tempónak nevezni, de küzdöttem. Egészen eddig a frissítésen kívül 3-4 alkalommal sétáltam csak néhány 10 métert. 21:30-as versenyidőnél csúsztam le az első helyezésről, nagyon jó tempóban előzött le egy japán futó. Mivel fájdalomcsillapító (ibuprofin) már a maximum adag volt bennem (ezzel lehet egyetérteni vagy elutasítani), így 22 órakor kaptam egy könnyed 4-5 perces masszázst fájdalomcsillapítós géllel. Sajnos a helyzeten nem segített, sőt ezt követően már annyira sem tudtam terhelni a combjaim, hogy kocogni tudjak. A sétálás ment (sőt csak alig fájt kezdetben) viszont a futás semennyire sem. Próbáltam gyorsan gyalogolni, de szédültem is kissé és tovább amortizáltam a combjaimat. Nagyon nem jó érzés az, amikor mindenki megy el melletted. Így az utolsó 2 óra nagyon hosszúnak tűnt, a helyezésről nem volt információnk. A verseny lefújásakor két dolgot tudtam csinálni: sétálni és állni. Még leülni sem tudtam egyedül. Elfáradtam nagyon és fáztam (hiába volt napsütéses szép idő).
A hivatalos eredményem 255,38 km lett, így 100 méterrel megjavítottam az egyéni csúcsomat.  Ennél többet szerettem volna futni, ha már ennyi munkát beletettem, de az ultra távú versenyek már csak ilyenek. Holtpontok jönnek és mennek. Minél kevesebb van belőle és minél rövidebbek annál jobb lesz a végeredmény. Ezek egy részére lehet készülni, minimalizálni az előfordulásukat, míg másokra nem. Ez most így sikerült.
Idén először a VB-n hirdettek korosztályos eredményt is 35 év felett. A legfiatalabb idősek közt (35-39 évesek) sikerült az első helyet megszerezni, vagyis „korosztályos világbajnok” lettem. Úgy gondolom, ebben a sportban ennek a díjnak inkább 50 év felett van értelme, így nem is tulajdonítok neki különösebb jelentőséget.
A verseny alapvetően jól szervezett volt, kivétel az időmérést, ami viszont maga volt a katasztrófa. Talán a verseny felében láttuk a köridőket, volt, amikor még a versenyóra sem működött …
Csapatverseny: megér néhány mondatot. Én a verseny előtt nem igazán számoltam azzal, hogy az élmezőnyben leszünk. Nem néztem át a többi országból jövő futókat, de azt tudtam, hogy az amerikaiak 6 „A” szintű futóval (240 km feletti eredmény) jönnek, az angolok is 5 fővel neveztek, mindegyiküknél 250 km feletti kvalifikációval. 6 fő nevezhető a csapatba, s a legjobb 3 futó megtett kilométereit adják össze. Csécsei Zoli és Halama Levente is nagy egyéni csúcsot mentek. Nem is akárhogyan. Zoli lába úgy bedagadt, hogy alig fért bele a cipőbe. Leventét meg ölben kellett bevinni a szállásra, annyira beállt a vádlija. Török-Ilyés Laci az egyéni terveit feladva hol Leventét, hol engem támogatott az utolsó órákban. Így 752 kilométer lett a csapateredmény, ami minden várakozást messze felülmúlt – most ez a negyedik helyre volt elegendő. Igazi csapatmunka volt.
A fiú eredmények:
• 8. Tamás Rudolf 255,375 km korosztályos 1.helyezett, egyéni csúcs, nemzetközi A szint
• 9. Zoltán Csécsei 253,256 km egyéni csúcs, nemzetközi A szint
• 21. Levente Halama 244,236 km egyéni csúcs, nemzetközi A szint
• 75. János Zahorán 210,304 km korosztályos 2.helyezett
• 92. László Török-Ilyés 197,981 km
• 123. Belej-Fekete Bálint 174,190 km

Konklúzió:
A verseny lefújását követő 2-3 órában csalódott voltam az eredmény miatt, mert jobb is lehetett volna. Aztán elfogadtam, hogy volt 7 futó, aki nagyobb távolságot tett meg 24 óra alatt, mint én. Ez is a futás egyik szépsége: nincs benne semmi szubjektív dolog (mint például a tornában), az eredmény egyértelműen látszódik. Ha valaki a verseny előtt azt mondja, hogy TOP10-ben leszek, egyből elfogadtam volna.
Úgy gondolom a verseny jól lett felépítve. Nem futottam el (pedig a győztes jóval lassabb tempóban kezdett), kondícióval bírtam volna végig (kevés lassulással). Azt kell még kideríteni, hogy mi lehetett a gond izomzatilag valamint a holtpontok számát és időtartamát kellene csökkenteni. Mert a recept egyszerű: egy jó nemzetközi eredményhez minél többet kell futni 5 perc körüli tempóban.
A legnagyobb tanulság a versenyről mégis más. Azt gondoltam még a VB előtt, hogy van egy szűk világelit (kb. 10-20 fő), akik jóval előttem járnak. Én majd utánuk jövök sok más futóval együtt. Ez nem igaz. Ők sem jobb futók semmivel sem, mint én! Felnézni fel lehet rájuk, de a versenyen meg le lehet hagyni őket …
Köszönöm testvéremnek a támogatást és a frissítést. Szintén köszönök mindenféle segítséget, amit kint kaptam a magyar csapattól és a segítőktől. Jó volt ehhez a CSAPAT-hoz tartozni. Edzőmnek, Lőrincz Olivérnek köszönöm a felkészítést és a jó tanácsokat. Örülök neki, hogy sokan a távolból is figyelemmel kísértétek a versenyt és szorítottak nekünk.