Az én UltraBalatonom történetének kezdete nagyon régre nyúlik vissza. Ha jól emlékszem, egészen 1998 nyaráig: Balaton-felvidék, nyári forróság. Barni barátommal bringázunk. Kiérünk az erdőből az útra, ahol találkozunk egy magányos futóval. Látszott rajta, hogy már régóta úton van. Szóba elegyedünk vele, kérdezzük, honnan hova tart? Válasz: Körbefutom a Balatont. Még pár szót váltunk, jó utat és sok szerencsét kívánva elköszönünk egymástól. Ez a találkozás nagyon mély nyomot hagyott bennem. Számomra szinte felfoghatatlan volt, hogy egy ember ilyen emberfeletti teljesítményre képes lehet. El is kacérkodtam a gondolattal… Ezt egyszer az életben megcsinálni…
Nagy ugrás az időben: 2012. Január. Elkezdtem futni. Ősszel beléptem a kanizsai futóklubba. Éreztem, hogy innen már nincs visszaút: nagyon jó kis közösségbe csöppentem, ahol csupa jó embereket ismertem meg és sok új barátra leltem. Ettől fogva fokozatosan egyre többet és keményebben edzettem, mígnem jött az elhatározás 2013-ban: lesz, ami lesz, elindulok az UB-n. Kemény felkészülés előzte meg a versenyt. Polgár Szabi barátom kísért, akivel megjártuk a pokol legmélyebb bugyrát is: olyan problémákkal szembesültem, amire nem számítottam, nem voltam felkészülve. Nagyon kemény volt, 187 km-ig jutottam. Nem akartam feladni! Éreztem, hogy már nem bírom, és csak az volt a fejemben, hogy meg akarom csinálni, de nem ment… 1:0 a Balcsi javára. Már akkor és ott elhatároztam, jövőre újra a rajtvonalhoz állok. 2013 őszétől újabb kemény felkészülési időszak következett, melyben Lubics Szilvi nagyon sokat segített. Sokat tanultam, csiszolódtam Szilvi mellett, és persze erősödtem az edzésmódszerének köszönhetően. Így 2014. május 31-én egy teljesen más Bekk Csabi állt a rajtvonalhoz, mint egy évvel ezelőtt. Tudtam, az alázatot meg kell adni ennek a távnak, mert lehetek bármilyen felkészült: időben és távban is hosszú és rögös az út a célig, közben bármi megtörténhet. Kísérőm most is Szabi barátom volt, de most jött a párja, Médea is, és Szilvi is mondta, ha tud, a hajnali órákban csatlakozik a csapathoz. Ez megnyugtató volt számomra, mivel Szilvi nekem nagy motiváció, és segítsége a másnap hajnali órákban nagyon jól jöhet. Cél a szintidőn belüli teljesítés volt, terv pedig alacsony pulzus és a 6 perc körüli ezrek. Reggel 8-kor rajtoltunk. A mezőny eleje gyorsan elhúzott. Én valahol a középmezőnyben haladtam Járfás Gyuszi barátommal, akinek ez volt az első UB-ja. Szépen haladtunk, az idő ideális volt, beszélgettünk, közben pulzusra és a frissítésre figyeltem. Egy idő után elszakadtunk egymástól, de néha egymás mellé kerültünk. Balatonfüredre (43,2 km) 4ó 20p alatt értem, minden a terv szerint haladt, a futás jól esett, pulzus átlag 135 volt. Aszófő után már kicsit lassabbra kellett vennem az addigi tempóm, mivel itt már kezdődtek a Balaton-felvidék emelkedői és lassan kezdett 140 fölé kúszni a pulzusom. Ettől a ponttól kezdve folyamatosan kellet már hűtenem is magam, kb. fél óránként jött a nyakamba a hideg zuhany. Ezen a szakaszon futott Maci kb. jó 100 méterrel előttem, de nem mertem rákapcsolni, hogy utolérjem a pulzus miatt, mivel még messze volt a vége. Zánka ÚNK-ot (70.7 km) 7ó 20p alatt értem oda. Ezen a részen megint együtt futottunk kicsit Gyuszival, minden rendben volt, a terv szerint haladt. Ha minden igaz, Köveskál és Mindszentkálla között jártunk, mikor Szabi mondta, hogy visszamegy Balatonakaliba Szilviért, azt mondta, innen már végig velünk tart. Húúúú, ennek nagyon örültem! Nem gondoltam, hogy ilyen korán tud hozzánk csatlakozni Szilvi. Valahol Mindszentkálla és Káptalantóti között be is állt mellém futni. Úgy 15 km-t futhattunk együtt, buzdított, lelkesített, ami nagyon jót tett akkor és ott. Szigliget és Balatongyörök között sok ismerős futócimbivel találkoztam, akikkel néhány szót váltottunk, és sok szerencsét, kitartást kívántunk egymásnak a hátralévő útra. Egy-egy hajrá ilyenkor nagyon jól tud esni! Gyenesdiásnál Szilvi újra beállt mellém futni, ha jól emlékszem, valahol ezen a szakaszon változtattunk a frissítés eddigi menetén. Nem esett jól a gyomromnak már a szénhidrátos italpor, tavaly is volt gondom ezzel. Szilvi tanácsára átálltam gyümölcslé+víz keverékére és izogélre. Keszthelyre (119,5 km) 13óra 4perc alatt értem. Itt Szilvi unszolására nagy nehezen bevettem a sótablettát és Panangint, mivel már régóta hanyagoltam, rájuk sem bírtam nézni! Ahogy lenyeltem, kihánytam mindent. Ettől picit megkönnyebbült a gyomrom, Szilvi mondta, ezután már minden sokkal jobb lesz. Abban a pillanatban nem voltam annyira biztos benne.  Haladtunk tovább, Szilvi diktálta a tempót. Az elején még bírtam, de idővel egyre rosszabbul ment a futás, szenvedtem, úgy éreztem, elhagyott az erőm. Itt volt az első mélypont. Szilvi hajtott, biztatott, én meg igyekeztem összekapni magam. Közben az egyéni futók szép sorban mentek el mellettem. Mikor a déli partra ráfordultunk, Szilvi visszaült a kocsiba és mondta, haladjak így tovább, meg ne próbáljak belegyalogolni! Megígértem, nem fogok, de sajnos nem tudtam betartani az ígéretemet. Utolért az egyik egyéni induló társam, Kreidl Csaba. Nagyon fájt a lába. Egy darabig együtt mentünk: 800m futás 200m gyaloglás, majd ő Berényben megállt. Márián, a következő ellenőrző ponton volt leves, amiből ittam egy pohárral: jól esett a sok édes löttyre végre valami emberit a gyomromba juttatni! Mentem tovább, de az erőm csak nem akart visszatérni, küzdöttem rendesen. Ezeknél a mélypontoknál nagyon fontos, hogy az ember agyban mindent összerakjon, hogy csak a célra koncentráljon, ne hagyja, hogy a gondolatai más irányt vegyenek! Fenyves után valahol Szilvi újra beállt mellém futni, ami nagyon jót tett, úgy éreztem, kezdek magamhoz térni. Sokat beszéltem. Szilvi meg is jegyezte, hogy aki ennyit tud beszélni, annak nincs semmi baja. Valószínűleg ezzel akartam túllépni a mélyponton: egy kis beszélgetéssel. De tény, hogy sokat elvesz a koncentrációból. Minden erőmmel azon voltam, hogy összekapjam magam, úgy éreztem, kezdek kimászni a gödörből, de itt következett a fonyódligeti kitérő az emelkedővel, amelyen felérve jött el számomra az UB legdurvább része: itt nagyon megborultam. Ekkor már nem is tudom, mióta nem vettem a folyadékon kívül semmit magamhoz, hogy helyreálljon a gyomrom. Lefelé csak gyalogolni tudtam, de még az is nehezen ment, úgy éreztem, kiégtem teljesen. Tudtam, valahogy pótolnom kell az energiát, de nem esett jól semmi sem. Nagyon kellett hánynom is, de csak nem akart összejönni…. Közben megint sok egyéni haladt el mellettem. Folyadékon kívül nem ment le semmi, a levest és a rizst kívántam nagyon, éreztem, az most nagyon jól esne! Szilvi mondta, előre mennek, Bogláron biztos lesz leves és rizs, ott megvárnak. Médeával ketten mentünk tovább. Kegyetlenül szenvedtem, már gyalogolni sem volt erőm: nagyon belassultam ezen a ponton, már az is kérdéses volt, hogy szintidőn belül beérek. Na, mondtam is magamban, itt van, amire vártam, ez lesz a kihívás: kimászni a gödörből és újra talpra állni. Ez adja ennek az egésznek a szépségét. Néha meg-megálltam, igyekeztem erőt gyűjteni, közben láttam magam előtt Szilvi tekintetét Vogauban a 12óráson, milyen keményen, elszántan küzdött. Haladtam, ahogy tudtam, egy percig sem volt számomra kétséges, hogy nem fogom megcsinálni. Balatonboglárra beérve Szilviék már ott voltak az ellenőrző ponton, Szilvi adott levest és mentem tovább, majd még hozott utánam sajtot és a rizst. Menet közben elfogyasztottam mindent, nagyon jól esett a gyomromnak! Szilvi egy jó darabon megint futott velem, szép lassan kezdtem magamhoz térni, éreztem lassan kezd megnyugodni a gyomrom is és kezd visszatérni az erőm. Balatonföldvár környékén kezdtem újra magamhoz térni, a futás is egyre jobban ment. Szántódnál Évi és Maja is csatlakozott hozzánk, innen újra szépen haladtam, szépen sorban előztem meg az egyéni futókat. Siófokra beérve Szilvi újra futott velem, ami megint nagyon sokat segített. Minden erőmet összeszedve futottam, ahogy csak tudtam, de az utolsó néhány km-en már nem igazán ment a futás, gyalog gyorsabban haladtam. A Balatonvilágosi emelkedőn felérve elém tárult a Balaton csodás panorámája és jó érzések töltöttek el, lepergett előttem az elmúlt 24 óra és az elmúlt majdnem egy év, a kemény edzések, minden, ami idáig vezetett! Tudtam, itt már nem jöhet közbe semmi, ez már meglesz. Szabi megjegyezte, 27:07-nél járunk. Nem is akartam elhinni! Igyekeztem összekapni magam és a hátralévő néhány km-t futva megtenni, közben a fájdalom és a boldogság fura érzései kavarogtak bennem. Szilvi közben meg is jegyezte Szabinak, hogy készítheti a 100-as papírzsepit, hozzátettem, egy jöhet majd nekem is! Mikor elértem a Club Aliga bejáratát, minden fájdalom és fáradtság elillant egy pillanat alatt. Már csak néhány száz méter volt vissza, ráfordultam a célegyenesre, ahol Évi és Maja várt. Célba érve átöleltem őket, és hagytam, hogy az érzelmeim uralkodjanak felettem: nem tudtam a könnyeim visszatartani, örültem, hogy sikerült megcsinálni. Leírhatatlan érzés volt!!! Közben Szilvit kerestem, akinek egy nagy ölelés és örömkönnyek között megköszöntem mindent, amit értem tett, hogy segített e nagy álmom megvalósításában. 27:21:26 alatt sikerült megcsinálnom! Köszönöm a családomnak, hogy az idáig vezető úton maximálisan támogattak! Barátaimnak, Szabinak, Médeának és Szilvinek, akik nélkül ez nem valósulhatott volna meg! Folyt. köv.! ;-)