Bécs - Pozsony - Budapest

"Ha küzdesz, veszíthetsz; ha nem küzdesz, veszítettél. Küzdj! Légy kitartó és nagyon erős!”

(Ezt az idézetet kaptam a barátnőmtől útravalóul.)

2009-ben fő célom futás tekintetében a Belgiumban rendezett 100 km-es VB-n való szereplés volt. Teljesült az álmom, 9 órán belül értem célba. Az első félévben megjavítottam eddigi legjobb maratonomat, és futottam 122 km-t 12 órán. Legtöbben azt mondták, most már nem kellene semmi nagy cél: az idei év jó volt, ennyi volt. Nem is tudtam, mit akarok. Aztán júliusban már éreztem, hogy a Bé-Bu nagyon hiányozna. Jól is ment a futás. Úgy gondoltam a tavalyinál sokkal erősebb vagyok.

Nyár végén kicsit sok lett az ultra. A Velence tavi szupermaratonon lazán futva győztem, elhagyva Gurdon Évit és Czibók Ágit, akik szintén egyéni indulóként neveztek a Bé-Bu-ra. Aztán "hirtelen felindulásból" futottam a 12 órás OB-n. Borzasztóan sikerült. Nem is a megtett táv (117 km), hanem ahogy éreztem magam. Gyomorproblémák; és Évi is rendesen otthagyott...

Éreztem, ha nincs pihi, nincs Bé-Bu. Egy hetet nem futottam, aztán elindultam a saját 50-esünkön. Jó volt, nem volt elvárás, élveztem.

Utána azonban szigorú pihenőre volt szükségem. Persze nem hátradőlve. Minden nap futottam, de hosszút alig. Heti 2x masszázs, torna, infraszauna. Elhagytam a kedvenc italomat - a kólát - helyette gyógyteát ittam. Rendelni meg kizárólag maszkban mertem, nehogy összeszedjek valamit. Már verseny előtt egy héttel nekiálltam csomagolni, mégis minden napra jutott valami teendő ezzel kapcsolatban.

A Bé-Bu hetére már majd’ megvesztem, hogy induljunk... Futni akartam. Nálam jobban csak Gyuri készült, aki minden nap órákat az itinert bújta. Az útvonal részletes térképeit letöltötte, mappába fűzte. Mikor találkozunk, mikor futok kulacsövvel, mikor mit ad - mindent átbeszéltünk. A 3 gyerkőc vigyázására egész „hadsereg” készült. A nagy fiúnk aggódott legjobban, mi lesz, ha apa és anya sincs. Ilyen még nem volt. A picúr a napi szinten érkező ajándékokat várta, Boti pedig megtartotta magának a kis érzelmeit.

Vasárnap reggel Gyuri meghozta a Nagyit, mi pedig indultunk. A nap gyönyörűen sütött. Jó volt kettesben autókázni, nem sűrűn van ilyen. Persze útközben mindenféle tüneteket produkáltam, fájt a torkom, föl voltam fázva, szóval minden bajom volt. Győrben először elmentünk ebédelni, majd nevezni. Én minimális energiát felhasználva csak ültem, Gyuri intézte a dolgokat. Néhány szót még váltottunk kedves ismerőseimmel, a versenyorvosokkal, ki is derült, hogy a két tömött táska gyógyszer hiába, egy- két dolog még jól jönne... :-)

Nem időztünk tehát sokat, irány Bécs. Úgy utaztunk, hogy az első nap első 50 km-ét bejárjuk autóval, újra megnézve, hol fogunk másnap találkozni. Nem hiába, ez a Gyuri fajta precizitás. A második váltóhelynél kiszálltunk, megnéztem magamnak a kedvenc szélerőműveimet, emlékeztem tavaly mennyire picinek éreztem magam a tövükbe érve. Búcsút intettem nekik: „Holnap találkozunk!” Akkor már az első nap felén túl leszek!

Bécsben jó volt a szállás, csak étterem nem volt, ezért nekivágtunk, hogy a verseny egyik legfontosabb feladatát, a vacsora elfogyasztását teljesítsük. 45 perc sétálgatás után visszatértünk a szállásunktól kb. 10 perc járásra levő kis pizzériába, ahol sikerült jó étvággyal bevacsizni, a verseny során talán utoljára! :-)
A szálláson előkészítettem a másnapi ruhát, elolvastam a barátnőm napi idézeteit és elaludtam. Tavaly nem tudtam szinte egész verseny alatt aludni, az idén ezzel semmi gond nem volt.

1. nap: Bécs – Pozsony (91km)

Reggel teljesen nyugodtan ébredtem. Szépen megreggeliztünk és elindultunk a Prater Stadionhoz. Ott már tömve volt parkoló, ez meghozta a Bé-Bu-s hangulatot. Mindenfelé futók készülődtek. Pár perc melegítés után beálltam a rajthelyre, utolsó puszik és jöhet a "Tűzszekerek". (Erre a zenére rajtoltunk el minden nap.) Már megint sírnom kellett, mint tavaly. De olyan szép volt, sütött a nap, szólt a zene, és mi nekivágunk egy hosszú útnak.

Rögtön az első kilométeren összeakadtam Czibók Ágival és beszélgetve a tervezett 5:30-as tempónál jóval gyorsabban haladtunk. Megkértem Ágit, ha akar tudni valamit rólam, most kérdezze, mivel nagyjából az öt napból az első 3-4 órájában tudok kommunikálni, utána befelé fordulok. Kulacsövvel futottam, valamint Gyuri is frissített, csak nem az előző napon megbeszélt helyeken, mert részben le voltak zárva az utak az autósok elől. Ennyit a jó kis tervekről…

Az első váltóhelynél (20 km) megettem egy bébiételt, és vígan haladtunk tovább Ágival, egészen 35 km-ig, ahol el kellett válnunk, mert sürgős dolgom akadt egy bokorban. Egy kicsit aggódtam, hogy újra kezdődik az almádi hasmenéses kálváriám. Gyuritól kaptam széntablettát, mely hamarosan segített.

Végre elértem a várva-várt 2. váltóhelyhez (46 km), itt már végre túl voltam a táv felén és újra találkozhattam a szélerőműveimmel. Ezen a dombos szakaszon rengeteg erőt éreztem magamban, átadtam a hegyi pincéknek Béla és Józsi üdvözletét. A nap gyönyörűen sütött, minden rendben volt. Örülök, hogy tudtam élvezni ezeket a kilométereket, a verseny során nem sok ilyen felhőtlen szakasz várt rám :-)

A frissítés ment terv szerint, rengeteget ittam, 2 óránként gél, 3 óránként Normolyt, némi banán, sós. Aztán 63 km-nél megint megfájdult a hasam. Gyurit kérdeztem, mikor érek ki abból a faluból, ahol vagyunk, mert bizony elég sürgős dolgom lenne. Ő közölte, hogy épp most értem be... A lényeg, nem zavartattam magam: szükség törvényt bont, meglátogattam egy bokrot a falu mellékutcájában. Újabb adag széntabletta után futás tovább!

Még egy emelkedős szakasz, majd némi lejtő és elértem a Szlovák határt. Ennek igencsak örültem, az idén Szlovákiában már csak 3-4 km-t kellett futni. Tavaly egész sötétben értem ide, most világos volt, az eredényem 9:04 lett.

A csarnokban rögtön legyúrtak, ami nagyon jól esett, de borzasztó fáradt voltam. Napok óta megpróbálom felidézni a pozsonyi befutót, de nem sikerül. Arra emlékszem, hogy fáztam és nagyon ki voltam merülve. Gyurival elmentünk a szállásra, csak meglehetősen nehezen találtunk oda. A szobánk egy őrült hosszú folyosó legvégén volt és alig tudtam elvonszolni addig magam. (Egyébként minden szálláson miénk volt a folyosó legvégén levő szoba :-( És ez nem vicc! Minden nap ki is akadtam emiatt.) Megfürödtem, Gyuri rendelt egy pizzát, amit rögtön meg is ettem. Nem éreztem, hogy sérült lennék, jó pár vízhólyagom volt, de más semmi. Azonnal el tudtam aludni.

2. nap: Pozsony-Győr (86 km)

Reggel csurom vizesen ébredtem. Ez lett volna a kisebb baj, de a jobb lábamra nem tudtam ránehezedni. Kegyetlenül fájt a sarokcsontom-Achillesem. Ekkor még reménykedtem, hogy elmúlik az Algopyrin - Cataflam, Flector tapasz hatására. Reggeli, ahol kiderült, hogy a szlovákok nem beszélnek nyelveket. Mi meg az övéket nem. Ebből kifolyólag kaptam is jó kis szalonnás tojást reggelire. A szalonnát persze Gyuri kapta. Ahogy telt az idő, egyre jobban kétségbe estem. Nem tudtam menni, csak sántítani. Újabb adag gyógyszert kaptam.

A rajthelyen legszívesebben sírtam volna. Mindenki melegít, én meg nem tudok a jobb lábamról elrugaszkodni. Persze mindenki jött: „Ezzel a lábbal ugye nem indulsz el?” „Akkor vége?” és hasonló kérdésekkel. Már nem akartam semmit, menni sem tudok, nem hogy még 86 km-t futni. Gyuri félretéve minden józanságot, arra kért, próbáljam meg, induljak el, majd lesz valami. Csak arra gondoljak, hogy az első 23 km-es szakaszon 7:42-es tempó is elég. Erre gondoltam.

A mezőny biciklistől-mindenestől negyed órán belül elhagyott. A lábam kegyetlenül fájt. ”Futottam” tök egyedül, valahol a pozsonyi gáton. Mögöttem a mentőautóval, záróbusszal. Hát ezt az érzést nem felejtem el soha! Tavaly csodáltam Bélát, hogy tudott záróbusszal a nyomában haladni. Most meggyőztem magam, hogy ez így jó, azért vannak, hogy vigyázzanak rám. A mentőt egyébként sem bántam, nem tudtam, meddig tudom elviselni a fájdalmat. Néha iszonyatosan erősen jött. Nem csak a lábamat éreztem, hanem az egész testemet átjárta, és ha jött, nem tudtam mást csinálni, csak sírni. Gyuri feljött hozzám a gátra, de megkértem menjen el, mert rögtön kitört belőlem a sírás, amint megláttam.

Másfél óra után itatott velem még fájdalomcsillapítót. Akkor a versenyorvos már megüzente, hogy jön és belidocainozza a bokám, akkor tudok haladni. Nekem már mindegy volt, csak múljon el a fájdalom. Kínjaim közepette egy futóruhás srác sétál szemben: Vozár Attila. Mást nem tudtam kinyögni, mint, hogy „Hát te?” Ő mosolyogva közölte, hogy lesérült. Néhány „válogatott” szóval ecseteltem saját állapotomat, amihez képest neki kutya baja nem volt. „Toljad neki”- mondta, és én megpróbáltam. Nála már erősebb vagyok! Vagy őrültebb.

Mindenkinek mások a céljai, nekem az, hogy beérjek futva Győrbe. Ez tartotta bennem a lelket. Hamarosan még egy Diclacot kaptam, és lassan nem éreztem az erős fájdalmat. Az injekció már nem is kellett. Lassan elkezdtem haladni. Hihetetlen volt, amikor megpillantottam néhány futót! Már nem voltam egyedül, és egyre közelebb kerültem hozzájuk, majd jó néhány egyénit elhagytam. Nem is akartam elhinni!

Lassan elkezdtem bízni benne, hogy futva érek Győrbe!

Ekkor jött a második nehézség: A sok gyógyszertől nagyon kábult lettem. Szédültem, nem tudtam koncentrálni. Próbáltunk szőlőcukrot, gélt, semmi nem segített. Nem tudtam összpontosítani, sem az útra sem a futásra. Kb. másfél óra kínlódás után kaptam Gyuritól egy nagy adag koffeint. Szinte perceken belül segített!

6 és fél óra futás után megint 6 percesekkel haladtam! Megint előzgettem. A fülemben a szokásos Madonna „dopping”, és mentem. A határ előtt még a Mesterem Guszti és Tímea szurkoltak. Meg tudtam volna ölelni őket. Aztán a határ és az „Isten hozta a Magyar Köztársaságban„ tábla. Na azért ez a tábla kapott egy csókot! :-)

Győrbe már sötétben értem. Villogójukat használó rendőrautók kísértek bennünket. Tényleg, ennyi rendőr még sosem volt körülöttem! Gondoltam is Anitára és Valgut Zolira :-)

A győri befutó hihetetlen volt. Ugráltam a csarnokban! Volt, aki megkérdezte, miért nem álltam ki, ha ennyire fájt a lábam. Én csak azt tudtam neki mondani, hogy be akartam futni Győrbe. Különben is, honnan tudhatná mennyi mindenkiért futok én most itt! A 3 gyerkőcöm anyukája nem adja fel csak úgy! És a barátnőm, aki verset is írt nekem, vagy a KaCsák, akik úgy szorítanak? A palini sulisok, a Futóklubosok? Nem, ezt más nem értheti… Nekem nem csak magam miatt nem szabad feladnom.

A csarnokban gyúrás közben rosszul lettem. A végsőkig kimerültem. Jó párszor hánytam. A szállás biztos jó volt, igazából nem emlékszem.:-) A szoba az első emeleten (lift nincs), a folyosó legvégén. A vacsi nem akart lemenni, de azért próbálkoztam. Az azonban, hogy másnap reggel fel tudok e kelni, lábra tudok-e állni, erősen kérdéses volt számomra. Bezuhantam az ágyba és elaludtam.

3. nap: Győr - Tata (63 km)

Reggel teljesen jól tudtam mozogni. Biztos, hogy az első nap viselt Asics tett be a lábamnak. Mivel a 2. napot másik cipőben futottam, lényegesen jobb lett. Az is lehet, hogy mégis igaz a kutyaharapást szőrével mondás :-) Jó kedvem volt, reggelizni is vidáman mentünk, külön örömömre szolgált, hogy az étterembe vezető lépcsősorral is meg tudtam küzdeni.

Reggeli után néhány telefon. Otthon minden rendben a fiúkkal - és már indultunk is a rajthelyre. Nem nagy kedvem volt melegíteni, futhatok még eleget - gondoltam. Aztán mégis elindultam a gáton. Ha Gyuri nem szól, hogy ne menjek már olyan távol, lekésem a rajtot :-). A gyomrom egyre jobban hintázott. Rettenetesen hányingerem volt. A rajtnál megint a „Tűzszekerek” szólt. Néhány könnycsepp, és indultunk.

Tavaly sem kedveltem ezt a győri szakaszt. Bár rengeteg ovis, iskolás áll az út mellett, szurkolnak, pacsizni szeretnének, nem volt hozzá erőm, hogy örüljek nekik. A felüljáró emelkedője végképp nem hiányzott. A forgalom jól le volt zárva, biztonságosan lehetett haladni, mégsem tetszett ez a külvárosi, gyáras rész. Azért néhányat pacsiztam a gyerekekkel, és meneteltem tovább.

Bár a szinttérkép alapján ez a nap sík, közel sem volt az. Rosszul voltam, nem haladtam. Gyuri újra adott egy nagyobb löket koffeint, de csak még rosszabb lett a gyomrom. Hiába kaptam a hányinger ellen is több mindent, egyre jobban zavart a futásban, hogy hánynom kellett. Nem volt már erőm küzdeni… Bőny volt az első váltóhely, odáig szerettem volna eljutni, de ott ki akartam szállni. Másra sem tudtam gondolni, minthogy legyen vége! Bőny előtt kb. 2 km-el azonban végre kijött, aminek ki kellett. Teljesen megkönnyebbültem. Azt láttam, hogy a szintidőből már kicsúsztam, de eldöntöttem tovább megyek. Gyuri kiszállt az autóból, együtt futottunk a váltóhelyig. Arra gondoltam, annyi mindent megcsináltunk már együtt, ennek is mennie kell!!! Jó volt együtt futni.

Lassan próbáltuk visszarakosgatni, amit kihánytam. 3-4 km-t végre gond nélkül haladtam. Nem volt sok, de igyekeztem kiélvezni. Aztán „bejelentkezett” a sarkam. Jött az éles fájdalom. Kaptam gyógyszert, de nem segített. Bőny és Nagyigmánd (2. váltóhely) között 17 km-t kellett megtenni. Szokásos felállás: én vánszorgok, mögöttem mentő, záróbusz. Valahol egy bicikliúton a versenyorvos (Szilveszter) lehúzta a cipőm és átkente a sarkam. Üvöltöttem a fájdalomtól, de jobb lett.

A második váltóhelyre is késve értem. Ha már megvan a fele, nem szállunk ki! Szilveszter azt mondta, hogy én nem szállhatok ki, vagy nagyon megharagszik, Gyuri ugyanezt mondta, szóval meneteltem. Volt, hogy úgy éreztem, haladok, az órámra nézve kiderült, hogy kemény 7 perces kilikkel megyek :-(
Kocs előtt a szpíker srácok kísértek. Kocsnál egy csomó kislány beállt mellém futni. Aranyosak voltak. Csak a lejtőn lefelé futottak :-)

Kocs után komótosan haladgattam tovább. Innen már csak 12 km Tata. Beérek a lábamon, legfeljebb nem fogadják el ezt a napomat, de megcsinálom! Kocs után szokásos díszkíséretemmel haladtunk. Frank Tibi még a cél előtt 20 km-el mondta, hogy, ha 6 percesre váltok, beérek szintidőre. Egész napos magányos futás után már nem tudtam erre rávenni magam, nem volt hozzá erőm, bár Gyuri is kiszállt mellém egy-egy szakaszra. A szpíker fiúk, még a kedvenc CD-met is elkérték Gyuritól, és azt nyomták előttem. Tata határában Mazsi kiszállt a szpíkerautóból és a célig velem futott. Tatára késve érkeztem.

Mégis akkora taps és szeretet fogadott, mintha én lettem volna az első befutó. Boldog voltam, ez is meg van! Tiborék elfogadták a teljesítést. (Ezt előtte napon is megtették más futóknál.) Másnap aztán annyi büntetőidőt kaptam emiatt, hogy ne legyen mögöttem senki aki szintidőn belül beért, még ha az összideje rosszabb is volt az enyémnél. Ezzel teljesen egyet is értettem, én végigcsináltam és akkor csak ez volt a fontos. Masszázs után elmentünk a szállásra. Nem tudtam lemenni vacsizni. Gyuri behozta a szobába a vacsit, nem igazán tudtam enni, de a leves jól esett. Kaptam infúziót. Benne hányás és fájdalomcsillapítót. Igyekeztem nem gondolni a másnapi dombos szakaszra.

Gyuri még reggel azt mondta mindig csak az adott napra figyeljek, holnap majd lesz valami. Jó gondolat, szerintem jó ultrás lesz belőle :-) Furcsa volt azért, ez az esti állapotom. Minden nap úgy éreztem, hogy ezt nem lehet egy éjszaka kipihenni és másnap tuti nem fogok tudni felállni. Aztán valahogy mégis.

4. nap: Tata - Budakeszi (60 km)

Ezt a szakaszt Frank Tibi így foglalta össze: „Jó voltál, csak mentél a folyosón” :-)

Tavaly ez a napom volt a legrosszabb, nehezen bírtam a sok-sok emelkedőt. A tegnapi után tartottam is tőle nagyon. Kaptam Botovics Tímeától egy nagyon kedves SMS-t, fel is hívtam és nagyon jót tett, amikről beszélgettünk. Bíztatott, rengeteg erőt merítettem a szavaiból. Jó volt, hogy tudja, min megyek keresztül, hiszen hányszor átélt hasonlót! Még egyszer köszönöm Neki az aznapi beszélgetést!

Reggel magamba erőltettem némi kaját és indulás! Jó volt, hogy a rajt előtt felolvasták az egyéni indulókat, azt hiszem mindannyiunk megfáradt lelkének jól esett. Újra a „Tűzszekerekre” indultunk.

Nagyon tudtam összpontosítani. Semmi gondolkodás nem volt. Terv a következő: „Ide figyu Szilvi, most Tatán vagy, frankón elfutsz Budakeszire, szintidőn belül. Nincs nyekergés! Az első 10 kilis emelkedőn is futunk, lefelé pedig kieresztjük a fékeket, és had szóljon! A nagy domb után, még 2 nagy, aztán 45-52-ig megint egy húzós emelkedő, közben tessék élvezni amit lehet.” Ezt a dolgot beszéltem meg magammal.

A 10 kilis emelkedőt egész jól bírtam. „Mi a fene? Nem fáj a lábam!!!:-)” Aztán jött a lejtő, a nap sütött, én pedig haladtam. Ezt már abból is láttam, hogy Gyuri elég csodálkozva nézett :-) Kb. 10 kili után már tudott autóval kísérni. Előre ment, megállt. Utólag azt mesélte, ha látott valamit, amit fotózni szeretett volna és megállt, én mindig kértem valamit, a negyedik nap barátságos stílusában a következőképp: "Banánt!!!”. Ő a fényképezést elhalasztva, futott a kocsihoz banánért. Nem sok tájkép készült aznap, mivel ezt állítólag többször eljátszottam :-)

Jó volt a Vértesben futni. Tényleg tudtam élvezni az ősz színeit, a napsütést. Éreztem, hogy csak egy apró pont vagyok ebben a csodálatos környezetben, és minden engem segít, hogy beérjek!

20 km után, valahogy azt éreztem, ha meglátom az autónkat, hánynom kell. Előre féltem, hogy a Gyuri inni fog adni, nem esett jól. Épp azt próbáltam neki elmondani, hogy ritkábban itasson, amikor is kidobtam a taccsot. Gyuri már csak rutinosan mosolygott, én meg futottam tovább. Nem hiába - az ultrafutás szépségei :-)

Ezen a napon nem jött utánam rendőr, mentő, sőt a záróbusz sem, de nem is hiányoztak :-)

A végén jó pár egyénivel együtt haladtunk: TZ, Sylvia Rehn, "ákibácsi", Adrián. Kerülgettük egymást, mikor ki volt jobb passzban, ment előre. Úgy tűnt már egyre gyakrabban járunk a bozótosba is. A cél előtt 2-3 km-el a szpíkerek beálltak mögénk, és ahogy kell, betereltek bennünket Budakeszire. Közben a kerítés mögül leskelődő nénikéket folyamatosan felvilágosították arról, hogy „Ezek az emberek itt, már 300 km-t futottak”:-) Nem tudom, értették-e miről van szó, de mi nagyon is jól tudtuk! Hát ez valami fantasztikus érzés!

Egy csomó egyéni egy kupacban. Mindenkinek fájt valahol, voltak gondok, de beértünk Budakeszire és ez a lényeg, innen a Hősök tere már fél lábbal is menni fog! (legtöbbünknek nem is volt több működőképes:-)) A célban Guszti várt. Még mindig tudok meglepetéseket okozni neki- mondta, és láttam, hogy velem örül! Gyuri is jött, átölelt, a csarnokban pedig hatalmas taps fogadott bennünket. Na ezért érdemes nap, mint nap küzdeni!

Jól voltam, de féltem, hogy gond lesz később, mert tavaly is nagyon rosszul lettem befutás után. Most azonban nem. Nagyon boldog voltam! Igyekeztem is mielőbb a gyúróhoz. Egy nagyon szuper hölgy gyúrt több napon át, így megkért, hogy csinálhassanak rólunk egy közös fotót. Jesszus, valaki büszke arra, hogy engem masszírozott.

A csarnokban szuper hangulat volt, egy srác nyuszikás alsógatyában gitározott, énekelt. Mindenki tapsolt neki. Haláli fazon volt, kissé becsiccsentve állt egy tornapadon és nyomta neki. Folyton visszatapsolták, ő volt a király :-)

Gyúrás után elmentünk Bogihoz, mert ott aludtunk. Végre nem szálloda, hanem családi környezet! Olyan megnyugtató volt ott. Végre belefeküdhettem egy kád vízbe, majd vacsi után aludtam egy jót! A holnapi nap már az ünneplésé lesz!

5. nap: Budakeszi-Budapest (21 km)

Ez a nap már más volt, mint az eddigiek, nem volt stressz, már csak egy „sprinttáv” volt vissza, az is zömében lefelé. Húgommal együtt indultunk, nem beszéltünk meg semmit előre, úgy gondoltam ő még az elején ellép, nem bírja az én vánszorgós tempómat - tavaly 7:04-es kilikkel döngettünk ezen a napon :-). Épp előtte este tudtam meg, hogy felvették a Média Akadémiára, amit ő nem nagyon vert nagydobra, de nagyon örültem neki és büszke voltam rá!

Megindultunk szépen fölfelé - ez a nap egy 7 km-es emelkedővel indul, főleg az eleje durva, majd lehet lefelé gurulni. Mondtam Boginak, hogy fusson el nyugodtan, de velem maradt. Jól esett, hogy fut mellettem, szólt a zene a fülében, néha én is elkaptam egy-egy taktust, haladtunk csendesen. Az időjárás kissé ködös, borongós volt. Az erdőben még beugrottam egy bokorba - inkább itt, mint az Andrássy úton :-)

Nagyon haladtunk, volt, hogy 5 percen belül! Jól esett menni és bezsebelni a sok-sok gratulációt. Bogi nagyon jó fej volt, minden ismerősének, akit elhagytunk elújságolta, hogy ez itt a nővérem és egyéni futó. Klassz volt, hogy büszke rám, én is az voltam rá! (Ő ám a Húgom és cikkeket ír a Nők Lapjába), persze ezt nem mondtam, de gondoltam!

A lejtőn haladtunk, mint a villám, főként az előző napokhoz képest :-)

A cél előtt kb. 2-3 kilivel van egy Mc Donald’s. Szóltam Boginak előre, hogy most jön az a szakasz, amiért érdemes volt annyit szenvedni. Itt az út szélén több száz iskolás áll. Mazsi a kedvenc szpíkerem pedig azt üvöltözi, hogy „Szilvi, istennő vagy!”. És akkor eszembe jut az a rengeteg kilométer, amit az elmúlt 5 napban zenével mögöttem és előttem haladt. Tudta, miken mentem át, mert a legnagyobb gödröknél ott volt! Na, hát ilyenkor muszáj sírni, de végre a boldogságtól!

Aztán jön az Andrássy út - a célegyenes hihetetlen érzés, aztán szét kellett válnunk Bogival, mert ő máshová futott be. Sírt, összeölelkeztünk, adtam neki a kezére egy puszit és befutottam a célba. Jöttek a nagy ölelések, egy csomóan sírtak.

Czibók Ági zokogott. Azt mondta amit csináltam, az fantasztikus volt. Pedig Ő mekkorát futott! Jött Anyu, ő is sírt. Mennyit aggódott szegény 5 napon át. Minden általa mozgósítható Erőt bevetett, hogy Segítsen! Gyuri is átölelt végre, megcsináltuk!!!

Én pedig nem éreztem semmit…Nem tudtam sírni, talán igazán örülni sem. Valahogy üres lett minden… Megint véget ért a Bécs-Budapest. Holnap mi lesz? Nem kell futnom?

Az eredményhirdetés (ami az idén a befutóterületen lett megtartva) legklasszabb része, amikor minden egyéni felmegy a színpadra. Biztos, hogy mindannyian ugyanazt érezzük, függetlenül a helyezéstől. Jó gratulálni egymásnak, hiszen annyi közös élményt viszünk haza az elmúlt 5 napról. Az idén a Rendezők szűkös anyagi keretei nem tették lehetővé, hogy a megszokott Syma csarnokos hangulat legyen. Az volt a szerencse, hogy eső nem esett, de fárasztó volt a hidegben ácsorogni.

Miután rendbeszedtem magam, indultunk is haza a gyerekekhez, és a mindennapok ultrájába. Hála a Nagyinak, Erzsi néninek és Gabinak, akik vigyáztak a porontyokra, minden simán ment otthon. Olivér azt mondta miután megérkeztünk, hogy „anya sokkal jobban vagy most, mint tavaly, bár elég rosszul nézel ki!„ Nagyjából ezzel összegezhető is a verseny utáni állapotom, szerencsére úgy néz ki, maradandó sérülést nem szereztem. A verseny után 3 teljes napot bírtam futás nélkül, most pedig keresem a 2010-es célokat.:-)

Talán a beszámolómban méltatlanul kevés karaktert szenteltem valakinek, aki nap, mint nap kitartott mellettem, félretéve az orvosi racionalitást, ha kellett, tovább rugdosott, gyógyított, velem együtt járta a poklokat, mert tudom, ha sírtam, neki talán jobban fájt továbbküldeni, mint nekem futni. Aki ujjongott, ha végre futni látott és szerintem legalább annyit könnyezett, mint én. Tartotta a kapcsolatot a külvilággal, írt a Fórumra, hogy tudja, akit érdekel, mi van velem. A folyosó legvégén levő szobákba cipelte ki és be a bőröndöket. Aki talán néha fáradtabb volt, mint én, fogalmam sincs, mit evett 5 napon át. Papíron vezette, mikor mit ettem, ittam, milyen gyógyszereket kaptam, hogy éreztem magam. Ha a lábait oda tudta volna adni, tudom azt is, megtette volna.
Őt nem hívták föl a színpadra, nem kapott érmet, pedig megérdemelte volna! Köszönöm Neki, hogy velem volt és vigyázott rám!


Lubics Szilvia

Képek a futásáról:
Katt ide!

A Szupermaraton honlapja:
Katt ide!